Párizs föld alatti világa

AZ ÉBREDJETEK! FRANCIAORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

TÁRCSÁZOM a számot, és nyugtalanul várom, hogy válaszoljon már valaki. „Halló! Halló! — kezdem. — A kocsikulcsom beesett a csatornába. Kérem, jöjjenek azonnal!” Csatornamunkások különleges brigádja érkezik nemsokára a helyszínre. Az ő feladatuk a csatornák dugulásának elhárítása, a vízzel elárasztott pincék kiszivattyúzása, és a párizsi 18 000 vízelvezető csatorna valamelyikébe pottyant kulcsok, szemüvegek, tárcák vagy akár háziállatok kihalászása, ami gyakran előfordul. A munkások megtalálják a kulcsomat, én pedig megkönnyebülten sóhajtva köszönetet mondok nekik.

Másnap úgy döntök, hogy elmegyek a Musée des Égouts-ba (Csatornamúzeumba). A múzeum a Szajna bal partján van, híres sétahajóinkkal átellenben, az Eiffel-torony árnyékában. Mintegy 130 éven át Párizs büszkén mutogatta föld alatti világát. Most kikutatom, hogy mi ennek az oka. Követem a több mint 90 000 kíváncsiskodónak a példáját, ugyanis évente ennyien látogatnak el ebbe a különleges múzeumba. Menjünk együtt, és nézzük meg közelebbről a párizsi csatornákat. A XIX. századi híres francia író, Victor Hugo „Leviathan bélrendszerének” nevezte ezt a csatornahálózatot.

Oda lehet menni a „bélrendszerhez”

Öt méterrel a talajszint alá megyek. A múzeum első kiállítási tárgya, amit megpillantok, egy kitömött patkány. Ettől igazán borsózik a hátam! Állítólag minden párizsi lakosra három patkány jut. Ezek a patkányok a legerősebb mérget is meglepően jól emésztik. Tényleg jó húsban vannak. A patkányok naponta száz tonnát falnak fel a csatornahulladékból, azaz a hulladék egyharmadát.

Kövek, szegek, kulcsok és más nehéz tárgyak keverednek a szennyvízbe és az esővízbe, és eltömítik a csatornát. A csepegő víz a háttérmuzsika, miközben végignézem azokat a gépeket, amelyek ennek a 2100 kilométert felölelő, hatalmas „bélrendszernek” a tisztítását végzik. Évente mintegy ezer csatornamunkás 15 000 köbméter hulladékot távolít el. A félhomály, a zubogó szennyvíz, a nyálkás falak, a hirtelen megemelkedő vízszint eléggé megnehezítheti a csatornamunkások dolgát.

Mellesleg a csatornák mennyezete mentén szigetelőcsövek kígyóznak, amelyekben vízvezetékek, telefonkábelek és forgalmi jelzőlámpák elektromos vezetékei húzódnak hatalmas hálózatban.

A rómaiak korában kezdődött

Párizsban először a rómaiak kezdtek csatornákat létesíteni. A Latin Negyedben a római termálfürdő romjai alatt máig megmaradt egy római csatorna 18 méteres szakasza. De a Római Birodalom bukása után nem törődtek már a higiéniával. Párizs évszázadokon át koszos és egészségtelen maradt a kezdetleges csatornáival (vizet elvezető vájatokkal az utca közepén) és a folyékony hulladékot elvezető kanálisaival. A bűzlő kanálisok a fertőzések melegágyává váltak. VI. Lajos király legidősebb fia 1131-ben olyan fertőzésben halt meg, amit úgy szedett össze, hogy beleesett egy nyitott csatornába.

A szabad felszínű kanálisok szemétlerakó helyekké váltak, csakúgy mint a néhány utóbb épült fedett csatorna, amelyek könnyen eldugultak. A helyzetet csak súlyosbította, hogy amikor a Szajna vízszintje megemelkedett, a csatornák bűzlő iszapot és hulladékot öklendeztek fel. Akkoriban még nagyon kicsi volt Párizs csatornahálózata. 1636-ban a csatornarendszer összességében csupán 23 kilométer volt, és 415 000 lakost szolgált ki. A hossza másfél évszázad múltával is csak három kilométerrel bővült. Napóleon korában már nehézséget jelentettek a heveny eldugulások.

A XIX. században megvizsgálták a meglévő csatornákat, és térképet készítettek róluk. Kiderült, hogy majdnem kétszáz alagút tartozik hozzájuk. Ezek közül soknak korábban nem is tudtak a létezéséről. Hogyan távolították el a századok alatt tonnaszámra lerakódott iszapot? Elhíresztelték, hogy Párizs utcái alatt értéktárgyakat lehet találni. Kapzsi kincskeresők csapatostul tódultak. Az iszapon keresztülgázolva érméket, ékszereket, fegyvereket bányásztak ki.

A csatornarendszer megszervezése

A csatornákat végül szervezett formában korszerűsítették, megnagyobbították, és minden házat rácsatlakoztattak. Olyan csöveket használtak, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy váratlan elárasztás esetén is helyt álljanak. 1878-ban 650 kilométeres szakaszon volt hajózható a hatalmas boltozat alatt hömpölygő csatornavíz. „A szennycsatorna tiszta . . . mintha skatulyából vették volna ki” — írta Victor Hugo.

A XX. század során a rendszer a kétszeresére bővült. A csatornahálózat a város tükörképe lett. Milyen értelemben? Minden egyes csatornát arról az utcáról neveztek el, amelyiknek a vonalát követi, és azt a számot viseli, amit a felette levő épület. A fejlesztések tovább folytatódtak az 1991-ben kezdődött 330 millió dolláros felújítással. Ennek a naponta 1,2 millió köbméter vizet szállító fontos rendszernek a tíz évig tartó felújítása során többek között automatikus tisztítóberendezéseket és számítógépes ellenőrző rendszert építenek be.

Járda feletti párizsi levegő reményében múzeumlátogatásom végére járok. De mégsem ér véget a föld alatti barangolásom. „Ha Párizs legtitokzatosabb mélységeit akarja látni, akkor menjen el a katakombákba — ajánlja az egyik ajándékárus. — A föld alatt húsz méterre ott hever hatmillió ember csontja.” Honnan került ez oda?

Az egyházak mérgezik meg a levegőt

Párizs katakombáiba, vagyis a föld alatti temetőkbe, csak a XVIII. században hordták a csontokat. A középkortól kezdve az emberek a templomokba vagy a templomok közelébe temetkeztek. Ez anyagilag jövedelmező volt az egyháznak, de nagyon egészségtelen szokásnak bizonyult, mert ilyenformán a temetők a város szívébe kerültek. Párizs legnagyobb temetője, a Saints-Innocents lidércnyomássá vált a szomszédságban élőknek a maga 7000 négyzetméteres területével, amely mintegy húsz egyház megboldogult híveit, azonosítatlan hullákat és járványok áldozatait fogadta.

A pestis miatt 1418-ban még mintegy 50 000 holttest került ide. 1572-ben a Szent Bertalan-éjszakána történt tömegmészárlás több ezer áldozatát zsúfolták a Saints-Innocents temetőbe. Nyilvánosan követelték, hogy zárják be a temetőt. A körülbelül kétmillió hulla — volt ahol tízméteres mélységben egymásra rakva — több mint két méterrel a talajszint fölé tornyosult. A temető a fertőzés melegágya lett, és olyan poshadt bűzt árasztott, hogy állítólag a tej megsavanyodott és a bor megecetesedett tőle. De a papság ellenezte a város temetőinek a bezárását.

1780-ban egy közös temetkezési hely megrepedt, és hullák fordultak ki a környező pincékbe. Ami sok, az sok! A temetőt bezárták, és Párizsban megtiltották a temetkezést. A tömegsírok tartalmát a használaton kívül helyezett Tombe-Issoire kőfejtőkbe ürítették. Tizenöt hónapon át minden éjjel kísérteties karavánok szállították át a csontokat. Az áttelepítés később tizenhét további temetőre és háromszáz imádati helyre is kiterjedt. A csontokat egy 17,5 méter mély aknába dobálták, ahol most lépcsőn lehet lemenni az utcáról a katakombákba.

Látogatás a párizsi katakombákban

A Denfert-Rochereau térről (Párizs Latin Negyedétől valamivel délre) lesétálok 91 lépcsőn a katakombákba. A királyi udvar hölgytagjai 1787-ben az elsők között nézhették meg fáklyafénynél ezt a föld alatti temetkezési helyet. Ma már évente 160 000 látogató jön el.

A lépcsőszerkezet után vágatok végtelennek tűnő sora következik. Ezekben a vágatokban vannak a tetemek. Körültekintően lépkedek, s közben az jár a fejemben, hogy a katakombák több mint 11 000 négyzetméteres területet foglalnak el. Egy Philibert Aspairt nevű férfi nem a maga akaratából ugyan, mégis híressé lett, amikor megpróbált eligazodni a több száz kilométeren keresztül húzódó vágatok között. 1793-ban eltévedt ebben az útvesztőben. Csontvázára tizenegy évvel később bukkantak rá. A ruhái és a kulcsai alapján tudták őt azonosítani.

Párizs alapterületének mintegy harminc százaléka alá van vájva. Sok ideig az ilyen ásásokat nem ellenőrizték. De 1774-ben a rue d’Enfer (Pokol utca, most Denfert-Rochereau) egy háromszáz méteres szakasza harminc méteres mélységben beomlott. Párizst a beomlás veszélye fenyegette. Egy író azt mondta, hogy a „fent látható kövek valójában a lábunk alól hiányoznak”. A föld alatti vágatok megerősítésére lenyűgöző boltíveket építettek.

„Kár, hogy nem kövezték le a talajt, amikor a vágatokat építették” — siránkozom magamban, ahogy sáros cipőmre nézek. Mielőtt belecsúsznék egy pocsolyába, sikerül megkapaszkodnom egy nehéz bronzajtóban. Az ajtó mögött egy olyan folyosó húzódik, amelynek a falai emberi csontokból készültek. A sorokba, kereszt alakba és füzérbe rendezett grimaszoló koponyák, morzsolódó combcsontok és sípcsontok hátborzongató látványt nyújtanak. Kőtáblákra bibliaverseket és költeményeket véstek. A sorokból az embernek az élet értelméről és a halálról való elmélkedései csengnek vissza.

Ahogy kijövök a katakombákból, letörlöm a sarat a cipőmről a kanális szegélyénél. De most már vigyázok, nehogy a kulcsaim újra látogatást tegyenek a párizsi csatornarendszerben! Most hogy bejártam Párizs megejtő föld alatti világát, olyan szokatlan élménnyel gazdagodtam, amit nem felejtek el egykönnyen. Párizs kétségtelenül több, mint ami elsőre a szemünk elé tárul.

[Lábjegyzet]

[Kép a 25. oldalon]

A párizsi csatornahálózat egyik szakaszának a bejárata

[Forrásjelzés]

Valentin, Musée Carnavalet, © Photothéque des Musées de la Ville de Paris/Cliché: Giet

[Kép a 25. oldalon]

Látogatás a csatornákban

[Forrásjelzés]

J. Pelcoq, The Boat, Musée Carnavalet, © Photothéque des Musées de la Ville de Paris/Cliché: Giet

[Kép a 25. oldalon]

Keresztmetszet a párizsi csatornahálózatról

[Forrásjelzés]

Ferat, Musée Carnavalet, © Photothéque des Musées de la Ville de Paris/Cliché: Briant

[Kép a 26. oldalon]

Sorokba, kereszt alakba és füzérbe rendezett grimaszoló koponyák, morzsolódó sípcsontok

[Kép a 26. oldalon]

Felirat a kijárat előtt: „A halál fullánkja . . . a bűn” (1Korinthus 15:56)

[Kép a 26. oldalon]

Csatornatisztító gépek

[Kép forrásának jelzése a 24. oldalon]

A 24—27. oldalon a háttérben található térkép: Encyclopædia Britannica/9th Edition (1899)