Hol vannak a hívők?
AZ ÉBREDJETEK! SPANYOLORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
„Semmi sem oly végzetes a vallás számára, mint a közöny”
(EDMUND BURKE, XVIII. SZÁZADI ANGOL ÁLLAMFÉRFI).
SPANYOLORSZÁG északi területén, egy szélfútta síkságon fekszik a Caleruega nevű kisváros. A középkori város fölé impozáns, román stílusú kolostor magaslik. 700 évvel ezelőtt építették Szent Domonkos, a Domonkos-rend megalapítójának tiszteletére, aki itt született. Hét évszázada a kolostor apácáknak nyújt otthont, akik azt választják, hogy csendben és elvonultságban élik le életüket.
A kolostor tetője beázik, és az ősi falak kezdenek omladozni. A főnöknő azonban egy még szélesebb körben elterjedt hanyatlás miatt nyugtalankodik — magának a vallásnak az omladozása miatt. „Amikor úgy 30 évvel ezelőtt a zárdába vonultam, 40 apáca volt itt — magyarázza. — Most csupán tizenhatan vagyunk. Nincsenek fiatalok. Úgy tűnik, a vallásos elhivatottság már a múlté.”
Ami Caleruegában történik, az Európa nagy részén tapasztalható. Semmilyen vallásellenes érzület sem söpör végig, csak egy csendes, hajthatatlan, feltartóztathatatlan megüresedés. Európa híres székesegyházaiban inkább a turisták miatt végeznek szertartásokat, mintsem azért, hogy a helyi „hívőket” odavonzzák. Az egykor legyőzhetetlen egyházon — akár a protestánsról, akár a katolikusról legyen is szó — az érdektelenség kerekedik felül. Leginkább a világias, mintsem a vallási érdekek uralják az emberek életét — ezt az irányzatot az egyházi szóvivők elvilágiasodásnak nevezik. A vallás egyszerűen nem számít többé. Talán az európai vallásos közhangulat a világ más részein végigsöprő hasonló hanyatlás előjele?
Mi történik a templom látogatottságával?
Ez a jelenség egyáltalán nem új keletű Európa északi részén. A Skandináv-félszigeten élő evangélikusoknak mindössze 5 százaléka jár rendszeresen templomba. Nagy-Britanniában a magukat anglikánnak nevező embereknek csupán 3 százaléka megy el a vasárnapi istentiszteletre. Most már úgy tűnik, hogy a Dél-Európában élő katolikusok is követik északi felebarátaik példáját.
Franciaországban, ahol a legtöbben katolikusok, csak minden 10. polgár megy el hetente a templomba. Az elmúlt 25 évben Spanyolországban azon emberek aránya, akik magukat „tevékeny katolikusnak” tartják, 83 százalékról 31 százalékra esett vissza. 1992-ben a spanyol érsek, Ramon Torrella arról számolt be egy sajtókonferencián, hogy „nem létezik katolikus Spanyolország; az emberek elmennek a nagyhéten megrendezett körmenetekre és a karácsonyi misére, de nem a hetenként megtartott . . . [misére]”. Madridban 1993-ban a pápai látogatás alkalmával II. János Pál pápa arra figyelmeztetett, hogy „Spanyolországnak vissza kell térnie a keresztény gyökereihez”.
A hitetlen beállítottságú lelkivilág nem csak a laikusokat fertőzte meg, hanem a papságot is. Franciaországban az újonnan felszentelt papok száma 140-re csökkent 1988-ban (ez kevesebb, mint az 1970-ben felszenteltek számának a fele), míg Spanyolországban mintegy 8000-en hagyták ott a papi hivatást azért, hogy megházasodjanak. Másrészt, néhányan azok közül, akik továbbra is lelkészi teendőket látnak el nyájaikban, kételkednek küldetésükben. Svédországban az evangélikus lelkészeknek csupán 24 százaléka érzi úgy, hogy „tiszta lelkiismerettel” tud a mennyről és a pokolról prédikálni, míg a francia papok egynegyede még Jézus feltámadásában sem biztos.
Gyönyör és kedvezés az áhítat előtt
Mi váltja fel a vallást? Sok otthonban a kikapcsolódás foglalja el az imádat helyét. Vasárnaponként a családok inkább strandra vagy a hegyekbe mennek, mintsem a templomba. „Unalmas misére járni” — vonogatja a vállát Juan, egy tipikus spanyol tizenéves. A vallási istentiszteletek nem vehetik fel a versenyt a futballmeccsekkel vagy a popkoncertekkel, az olyan eseményekkel, melyek tömegeket vonzanak, és stadionokat töltenek meg.
Nem a templombajárók számbeli csökkenése az egyedüli bizonyítéka a vallás hanyatlásának. Sok európai megválogatja, hogy milyen vallási eszméket fogad el. Manapság a hivatalos egyházi dogma és a magát egy bizonyos vallás gyakorlójának valló egyén saját hite között vajmi kevés hasonlóság fedezhető fel. A legtöbb európai ember — akár katolikus, akár protestáns — többé nem hisz a halál utáni életben, míg a francia, az olasz és a spanyol katolikusoknak több mint 50 százaléka a csodákban sem hisz.
Úgy tűnik, a papi hierarchia képtelen megakadályozni azt a kialakulóban lévő mozgalmat, melyben az emberek nem akarnak alkalmazkodni a fennálló rendszerhez. Ez a helyzet a pápa születésszabályozás elleni kampányában a legészrevehetőbb. 1990-ben II. János Pál pápa arra buzdította a katolikus gyógyszerészeket, hogy ne árusítsanak fogamzásgátló szereket. Azt állította, hogy ezek a készítmények „egy személy méltóságának rovására megsértik a természet törvényeit”. Ehhez hasonlóan a Catechism of the Catholic Church kitart amellett, hogy a „férfi és nő közötti hitvesi szeretet ilyenformán a hűség és a termékenység kettős kötelezettsége alatt áll”.
E szigorú végzések ellenére az átlag katolikus házaspár vígan járja a maga útját. Dél-Európa katolikus országaiban most kivételnek számítanak azok a családok, ahol kettőnél több gyermek van. Spanyolországban az óvszereket — melyeket két évtizede szinte csak a feketepiacokon lehetett beszerezni — rendszeresen reklámozzák a tévében, és Franciaországban a katolikus nőknek csupán a 3 százaléka mondja, hogy ragaszkodik a születésszabályozásra vonatkozó hivatalos katolikus rendelethez.
Nyilvánvaló hát, hogy az európai emberek hátat fordítanak az egyházaknak és ezek tanításainak. George Carey, canterburyi érsek, eleven képekkel írta le egyháza helyzetét: „Elvérzünk — mondta —, és ez rendkívül sürgős kérdéssé vált, mellyel szembe kell néznünk.”
Európában a reformáció okozta felfordulás óta nem látszott ilyen roskatagnak a vallási építmény. Miért válik közönyössé sok európai ember a vallás iránt? Mi a helyzet a vallás jövőjével?