Szembenézve egy orvosi vészhelyzettel
„ŐSZINTE leszek: rosszindulatú daganata van. Ha nem távolítjuk el időben, más létfontosságú testrészekre is káros hatással lesz. Ezért a lába amputálását javaslom.”
Az orvos szavai belémnyilalltak — itt Peruban mi ezt úgy mondjuk, hogy olyan volt, mintha leöntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Csak 21 éves voltam. Egy hónappal korábban kezdett fájni a bal térdem, és reumával kezeltek. Pár napon belül azonban már fel sem tudtam állni.
Az idő tájt teljes idejű szolga voltam Jehova Tanúi soraiban, Peru középső részén, az Andokban. Miután visszatértem szülővárosomba, Huancayóba, anyukám lekísért a tengerparton fekvő Lima városába. Ott 1994. július 22-én elmentem az ország legjobb rákkutató intézetébe, ahol megtudtam, hogy a betegségemet csontszarkómának hívják.
Lelkiismereti kérdés
Hamarosan arról tájékoztattak, hogy az intézet nem végez el vér nélküli műtéteket. Az egyik orvos még ezt is mondta: „Inkább otthon haljon meg, mintsem a kezem között.” De a helyi Kórházi Összekötő Bizottság (KÖB) — Jehova Tanúinak egy csoportja, mely előmozdítja a kórház és a beteg közötti együttműködést — közbenjárt az érdekemben. Ennek eredményéül a kórház sebész főorvosa a beosztottai közül bármelyik orvosnak engedélyt adott a műtét elvégzésére, ha az adott orvos vállalja a kihívást. Az egyik orvos hajlandó volt erre, és engem azonnal felkészítettek a műtétre.
A műtét előtt sok látogatóm volt. Egy pap a Bibliával a kezében odajött hozzám, és azt mondta, hogy a betegségem Istentől jövő büntetés. Arra ösztökélt, hogy bármilyen gyógymódot vegyek igénybe, ami csak megmentheti az életemet. Elmondtam neki azon elhatározásomat, hogy kitartok a Biblia parancsa mellett, amely azt mondja, hogy ’tartózkodjunk a vértől’ (Cselekedetek 15:19, 20, 28, 29).
Ápolónők is bejöttek, és ezt pusmogták: „Mennyire bolond! Mennyire bolond!” Orvoscsoportok is bejöttek. Látni akarták azt a fiatalembert, aki visszautasítja a vértranszfúzió elfogadását egy olyanfajta műtétnél, melynél úgy gondolták, hogy feltétlenül szükség van vérre. Számomra azonban azok voltak a legfontosabb látogatások, amikor keresztény társaim és rokonaim látogattak meg. A nővérekre nagy hatást gyakorolt ez a sok buzdító látogatás.
Sikeres kezelés vér nélkül
Elaltatásom előtt pár perccel hallottam, amint az egyik aneszteziológus ezt mondja: „Én nem leszek felelős azért, ami történik!” Ám a másik aneszteziológus, valamint a sebészem és a kórház igazgatósága tiszteletben tartotta kérésemet, hogy nem fogadok el vért. A következő dolog, amit hallottam, az volt, hogy az egyik aneszteziológus ezt mondja nekem: „Samuel, ébredjen fel. Vége van a műtétjének.”
Bár az egész lábamat eltávolították, szörnyű fájdalmat kezdtem érezni a helyén. A combom dörzsölésével akartam enyhíteni a fájdalmat, mely testrészem persze többé már nem volt ott. A fantomfájdalomként ismert szokatlan jelenséget tapasztaltam. Tényleg nagyon fájt, és ez igen kínzó volt, jóllehet azt a végtagot, ahonnan úgy tűnt, hogy ered a fájdalom, már eltávolították.
Ezután beiktatták a kemoterápiás kezelést. E kezelés mellékhatása, hogy a beteg vörös- és fehérvérsejteket és vérlemezkéket veszít, melyek létfontosságú szerepet játszanak a véralvadásban. Ez azt jelentette, hogy az orvosok egy új csoportját kellett tájékoztatni azt illetően, hogy nem fogadok el vértranszfúziót. Újra a KÖB tárgyalt ezekkel a felelős személyekkel, és az orvosok beleegyeztek a kezelés vér nélküli elvégzésébe.
Az általános mellékhatások követték a kemoterápiát — hullott a hajam, és émelygést, hányást, valamint depressziót tapasztaltam. Arról is tájékoztattak, hogy 35 százalék annak kockázata, hogy agyvérzést kapok. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem az egyik orvostól, hogy mi fog végezni velem: a rák vagy a kemoterápia.
Ezután azt mondták az orvosok, hogy nem tudják anélkül elvégezni a második adag kemoterápiát, hogy először ne képeznének vértranszfúzióval vérsejteket. Az egyik orvos mérgesen azt mondta, hogy ha megtehetné, elaltatna, és vért adna be nekem. Elmondtam neki, hogy inkább abbahagynám az egész kemoterápiás kezelést, mintsem hogy ezt megengedjem. Az orvos csodálatát fejezte ki szilárd állásfoglalásomért.
Beleegyeztem az erythropoietin beadásába, hogy vérsejtjeim képződjenek. Amikor ezt beadták nekem, vérsejtjeim szaporodtak. Ezután intravénásan kaptam a kemoterápiát, mely pár napig tartott. Amint ott feküdtem, azon tűnődtem, hogy vajon ez lesz-e az agyvérzést kiváltó adag vagy sem? Szerencsére végzetes következmények nélkül szedtem be az összes gyógyszert.
A műtétem előtt az volt a kórház álláspontja, hogy nem foglalkozik azokkal az emberekkel, akik nem fogadnak el vértranszfúziót. Ám ez az álláspont megváltozott. Sőt, a műtétem után még ugyanazon a napon a sebészem egy másik műtétet is végrehajtott vér felhasználása nélkül, mely alkalommal nem volt Jehova Tanúja a beteg! Most már abban a kórházban sok orvos működik együtt a KÖB-bel, és beleegyeztek, hogy olyan betegekkel is fognak foglalkozni, akik vér nélküli műtétet szeretnének.
Alkalmazkodva a korlátokhoz
Gyerekkorom óta Isten útjaira tanítottak. Biztos vagyok abban, hogy ez segített ragaszkodnom a Biblián alapuló meggyőződésemhez ebben az orvosi vészhelyzetben. Az utóbbi időben azonban lehangol, hogy nem vagyok képes olyan sokat tenni Isten szolgálatában, amennyit szeretnék. Érzéseimet megemlítettem egy nagybátyámnak, aki keresztény vén. Ő emlékeztetett arra, hogy még Pál apostolnak is volt egy olyan baja, melyet ’a testében lévő tövisnek’ nevezett, és ez megakadályozta abban, hogy oly teljes mértékben szolgálja Istent, ahogyan azt akarta. De Pál megtette, amit tudott (2Korinthus 12:7–10). Nagybátyám szavai roppant nagy segítségemre voltak.
Nemrég műláb felerősítésére készítettek fel. Remélhetőleg ez lehetővé fogja tenni számomra, hogy még nagyobb mértékben szolgáljam Istenünket, Jehovát. Hálás vagyok, hogy megtartottam a jó lelkiismeretet az orvosi vészhelyzet közepette. Biztos vagyok, hogy ha továbbra is hűséges maradok, Jehova egészséges testtel és örökké tartó élettel fog megjutalmazni azon a paradicsomi földön, ahol nem lesz többé fájdalom és szenvedés (Jelenések 21:3, 4). (Samuel Vila Ugarte elmondása alapján.)