Nem varázslók, és nem is istenek

MERCY UWASI ELMONDÁSA ALAPJÁN, NIGÉRIA

A FÁJDALMAIM egy napos délutánon kezdődtek Nyugat-Afrikában, 1992 márciusában. A családdal elmentem a telkünkre a manióka betakarítására. Amíg ott voltunk, égető fájdalom kezdődött a hasamban. Amire hazaértünk, a fájdalom már olyan heves volt, mint a tűz. Hánytam; nehezen lélegeztem. Habár a fájdalom miatt nehezemre esett állni és járni, anyu elintézte, hogy taxiba segítsenek, amely aztán a közeli közkórházba száguldott.

A kórházban az ügyeletes orvos történetesen egy olyan férfi volt, akinek egyszer tanúskodtam a bibliai reménységről. Az orvos megtapogatta a hasam — meg volt duzzadva. Megkérdezte, vérzem-e, és anyu azt mondta, igen, mert a menstruációs fázisomban voltam.

— Az ön lánya öt hónapos terhes — mondta az orvos. — Azért vérzik, mert abortuszt kísérelt meg.

Anyu ellenkezve vágott vissza:

— Dehogy, doktor úr! Nem olyanfajta lány.

— Ne mondjon ilyet. A lányok manapság átejtik a szüleiket. Az ön lánya terhes.

Akkor felemeltem a hangom. Elmondtam, hogy Jehova Tanúja vagyok, keresztény családban nőttem fel, és a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretem nem engedné meg, hogy erkölcstelenségben vegyek részt.

Válaszában az orvos ezt mondta anyukámnak:

— Asszonyom, tegyük félre a vallást, legyünk reálisak. Mondom magának, hogy ez a lány öt hónapos terhes.

— Gyerünk — mondta anyu. — Megyünk egy másik kórházba.

Amikor kimentünk az épületből, leültem sírva a fűre, mert olyan kegyetlen fájdalmaim voltak. Anyu gyorsan hazavitt, és elmesélte apukámnak, mit mondott az orvos.

Úgy döntöttek, hogy egy nagyobb és modernebb kórházba visznek — egy egyetemi klinikára. Útközben odafele Jehovához imádkoztam oltalomért, hogy az emberek ne szidalmazzák az ő szent nevét azzal, hogy azt mondják: nem kívánt terhesség miatt haltam meg. Azt mondtam, hogy ha meghalok, ez az orvos azt fogja mondani, ha Jehova Tanúival találkozik a prédikálásuk során: „Nem maguk közé tartozott az, aki nemrégen idejött terhesen?” Azért is imádkoztam, bárcsak képes lennék visszamenni ehhez az orvoshoz, és még egyszer tanúskodni neki.

„Még szűz!”

A nagyobb kórházban megismétlődött ugyanaz a vita, amely az első kórházban lezajlott; az orvosok azt gondolták, terhes vagyok. A fájdalom borzalmas volt. Sírtam. Az egyik orvos nyersen beszélt; ezt mondta: „Ti lányok mindig ezt csináljátok. Teherbe estek, aztán elkezdtek kiabálni.”

Az orvosok végeztek néhány vizsgálatot. Ezalatt kérdésekkel kezdtek bombázni.

— Férjnél vagy?

— Nem — mondtam.

— Hány éves vagy?

— Tizennyolc.

— Hány szeretőd van?

— Egyáltalán nincs szeretőm.

Akkor a főorvos elkezdett kiabálni:

— Hogy képzeled? Azt akarod elhitetni velem, hogy tizennyolc évesen nincs szeretőd?

Mint az első kórházban, most is elmagyaráztam keresztény álláspontomat. Aztán megkérdezte, hogy Jehova Tanúja vagyok-e. Igennel válaszoltam. Ezek után már nem tett fel több kérdést.

A vizsgálatok kimutatták, hogy nem vagyok terhes. Anyu hallotta, hogy az egyik orvos ezt mondta a másiknak: „Még szűz!” Az orvosok mentegetőzve ezt mondták: „Nem hibáztathatnak minket azért, mert ezt gondoltuk. A lányoknál nap mint nap találkozunk ilyenfajta dologgal.” Ez a próbatétel azonban megpróbáltatásom kezdete volt csupán.

„El fogod fogadni a vért”

Egy ultrahangos vizsgálat az egyik petevezetékemben egy nagy daganatot mutatott ki. A daganat kisebb grapefruit nagyságú volt. Műtéti beavatkozásra volt szükség.

Habozás nélkül elmondtam nekik, hogy elutasítom a vérátömlesztést, bár alternatívaként alkalmazott oldatokat elfogadok. Az orvosok ragaszkodtak ahhoz, hogy a vér szükséges.

Az egyik orvostanhallgató szemrehányást tett nekem, és ezt mondta:

— Nemrégen valaki közületek éppen azt mondta, amit te mondasz. De amikor rosszabbra fordult az állapota, elfogadta a vérátömlesztést.

— Az én esetem más — válaszoltam —, mivel az én igenem, az igen; és az én nemem, az nem. Én soha nem fogok megalkudni a feddhetetlenségemben.

Később három orvos jött a betegágyamhoz, hogy a vér elleni álláspontomról érdeklődjön. Elmagyaráztam, hogy a Biblia azt mondja a keresztényeknek, hogy „tartózkodjanak . . . a vértől.” (Cselekedetek 15:20.)

— De te nem a szádon keresztül fogod bevenni — hozták fel mentségként. — A vénádon keresztül fogadod majd el.

Elmondtam, hogy nem számít, hogy a szájon vagy a vénán keresztül fogadja el valaki, az nem változtat a dolgon.

Március 14-én, szombaton, egy héttel azután, hogy elkezdődtek a fájdalmaim, megvizsgált a sebész főorvos. Ő volt a műtétemre beosztva. A daganat addigra már megnagyobbodott felfelé, a mellkasom irányába.

Ezt kérdezte:

— Értesítettek róla, hogy vért kell majd kapnod?

— Mondták, doktor úr, de én nem fogok vért elfogadni — válaszoltam.

— Hadd mondjak valamit — folytatta. — El fogod fogadni. Ha nem fogadod el, meghalsz. Ha nem lesz előkészítve vér számodra hétfőn, amikor jövök, nem műtelek. Ha nincs vér, nincs műtét.

Aztán meglátott az ágyam mellett egy könyvet, és ezt kérdezte: „Ez a Bibliád?” Mondtam, hogy nem; a Legnagyobb ember, aki valaha élta című könyvből a saját példányom volt az. Azt mondta: használjam a könyvet imádkozásra, hogy meg ne haljak. Elmagyaráztam, hogy az imáinkat nem könyvekből olvassuk. Valahányszor nehézségünk van, a szívünkből imádkozunk Jehovához.

A következő két nap során orvosok és nővérek jöttek állandóan, hogy nyomást gyakoroljanak rám, hogy vessem alá magam a vérátömlesztésnek. Arról beszéltek, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy meghaljak. „Fogadd el a vért és élj!” — mondták.

„Velem van az Úr”

Ebben a gyötrelmes időszakban olvastam a 118. zsoltárt, amelynek egy részlete ezt mondja: „Szükségemben segítségül hívám az Urat [Jaht, NW], meghallgatott és tágas térre tett engem az Úr. Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?” (Zsoltárok 118:5, 6.)

Miután elmélkedtem ezeken a verseken, megerősödött a Jehovába vetett hitem. Aznap délelőtt eljöttek a szüleim a kórházba. Megmutattam nekik ezt a zsoltárt, és ők is úgy érezték, hogy megerősödtek a hitben.

Időközben Anya és Apa nem csupán támogatták azt az elhatározásomat, hogy nem fogadok el vért, hanem imádkoztak is értem. A gyülekezet tagjai továbbra is imádkoztak, és buzdítottak az Írásokból.

„Nem vagyunk varázslók”

Március 16-án, hétfőn, azon a reggelen, amikorra a műtétem ki volt írva, az egyik orvos bejött a szobámba, és látta, hogy a kezemben tartom az orvosi ellátásra vonatkozó kártyámat, amely elmagyarázza a vérátömlesztéssel kapcsolatos álláspontomat. Ezt mondta:

— Mi ez? Tényleg komolyan gondoltad, amit mondtál?

— Tényleg, nem fogok vért elfogadni.

— Hát akkor — mondta —, ez azt jelenti, hogy töröljük a műtétedet. Nem lesz műtét.

Az orvos ezután felhívta anyukámat a szobámból. Anyu ezt mondta: „A lányom már eléggé felnőtt ahhoz, hogy döntsön saját magával kapcsolatban. Nem dönthetek helyette. Ő azt mondja, hogy a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismerete nem engedi meg neki, hogy vért fogadjon el.”

Erre aztán az orvos ledobta a kartonomat az asztalra, és kiviharzott a szobából. Öt órán át semmit nem hallottunk róla. Fájdalmaim voltak, és nem tudtam enni. És nem volt másik kórház a területen.

Azután meglepetésemre egy hordágyat hoztak be, hogy a műtőbe vigyenek. Gyorsan magamhoz vettem a „Vér nélkül” kártyámat. A műtő felé vezető úton sebészeti eszközöket és vértasakokat láttam. Erőteljes sírásba kezdtem és elmondtam, hogy nem fogadok el vért. Az egyik nővér azt mondta, hogy dobjam a földre a kártyát. Azt mondta, nem vihetem be a műtőbe. Megmondtam, hogy nem megyek be a kártya nélkül; meg akarom mutatni a sebész főorvosnak. A nővér kikapta a kezemből a kártyát, bevitte a műtőbe, és megmutatta a sebésznek. A fősebész és öt másik orvos műtősruhában azonnal kijött oda, ahol voltam.

A fősebész tombolt. Anyukámért küldetett, a hasamra mutatott, és ezt mondta: „Nézze meg asszonyom. Nem tudjuk, mit fogunk belül találni. Ha sok vágásra lesz szükség, az komoly vérzéshez fog vezetni. Csak nem akarja, hogy elvérezzen és meghaljon a lánya?”

Válaszában Anya ezt mondta: „Doktor úr, tudom, hogy Jehova a lányommal lesz. És önnel is. Csak tegye meg a legjobbat, ami telik öntől, és a többit bízza Jehovára.”

Az orvos erre ezt mondta: „Mi nem vagyunk varázslók vagy gyógyfüvesek. Abból élünk, amit tanultunk. Nem tudom megcsinálni ezt a műtétet vér nélkül.”

Anyukám ismét kérlelte, hogy egyszerűen csak tegye meg a tőle telhető legjobbat. Végül is beleegyezett, hogy vér nélkül műt meg. Megkérdezte, félek-e. Így feleltem: „Nem félek a haláltól. Tudom, hogy Jehova velem van.”

„Szolgáld tovább az Istened”

A műtétet egy órán belül befejezték. Felnyitottak, és könnyen eltávolították a daganatot, a kórházi személyzet megdöbbenésére.

Később egy orvos elmondta Anyának, hogy az orvostanhallgatók beszélgetnek az esetemről esténként a szállásukon. Most már, ha Anya vagy én elmegyünk ebbe a kórházba, különleges bánásmódban részesülünk.

A műtétem után két nappal a sebész bejött a kórtermembe, megkérdezte, hogy vagyok; aztán ezt mondta: „Aztán csak szolgáld tovább az Istened! Valóban segített neked.”

[Lábjegyzet]