Szólásszabadság — Visszaélnek vele?
NEMSOKÁRA kinyílik előttünk a XXI. század ajtaja. Az új század kétségtelenül új reményeket, eszményeket, erkölcsöket, elbűvölő technológiákról alkotott elképzeléseket és nagyobb szabadság iránti igényeket fog magával hozni. A kormányzatok, a vallások és az emberek hagyományos nézetei már most is engednek az új véleményeknek és követeléseknek. Sok helyen folyik a hajsza, hogy — tekintet nélkül a következményekre — megszüntessék a szólásszabadságra és a véleménynyilvánítás szabadságára vonatkozó jelenlegi megszorításokat!
Amit egykor helytelennek tartottak és megtiltottak a rádió és televízió műsorvezetői, valamint cenzorai — a trágár nyelvezetet, a pornográf jeleneteket és gesztusokat —, az most sok országban megszokott, és a szólásszabadság jogába van burkolva!
Akik jártasak a számítógép használatában — mind a felnőttek, mind a gyermekek —, most másodpercek alatt továbbítani tudnak más földrészekre perverz nemi aktusokat ábrázoló grafikai képeket, valamint beszélgetni tudnak ismert, nemi erőszakot elkövető személyekkel és gyermekeket molesztáló egyénekkel, akik titkos találkák céljára neveket és címeket kérnek. Az olyan szövegű zenék, amelyek öngyilkosságra, vagy a szülők, a rendőrség illetve a kormánytisztviselők meggyilkolására utalnak és ösztönöznek, ma már naponta hallhatók a rádióban és a televízióban, vagy olyan felvételeken, amelyeket a gyermekek hallgatnak.
Azok közül, akik korlátlan szólásszabadságot igényelnek, kevesen lennének más véleményen, mint a Legfelsőbb Bíróság bírója, ifj. Oliver Wendell Holmes, aki több mint fél évszázaddal ezelőtt a szólásszabadsággal kapcsolatban ezt írta egy híres, mérföldkőnek számító döntésében: „A szabad szólás legszigorúbb védelme sem óvna meg egy embert, ha félrevezetően azt kiabálná egy színházban, hogy tűz van, s ezáltal pánikot okozna.” Nyilvánvaló, hogy milyen következményekkel járna egy ilyen tett. Mennyire ésszerűtlen akkor, hogy ugyanezek a személyek kevés vagy semennyi értéket nem tulajdonítanak az ugyanezen döntést követő mondatnak, hanem önfejűen fittyet hánynak rá. „A kérdés minden esetben az — mondja Holmes —, hogy a felhasznált szavakat olyan körülmények között, és olyan jelleggel használják-e, hogy nyilvánvaló és éppen aktuális veszélyt teremtsenek, valamint hogy a szavak olyan súlyos vétkeket okoznak, melyeket a Kongresszusnak joga van megakadályozni.”
Komputeres pornográfia
„Manapság mindenütt ott van a szexualitás — tudósított a Time folyóirat —, a könyvekben, a folyóiratokban, a filmekben, a televízióban, a zenés videofilmekben és a buszmegállóban látható parfümreklámokon. Rányomtatják a szexvonalakat hirdető névjegyekre, és az ablaktörlők alá csúsztatják . . . A legtöbb amerikai annyira hozzászokott az erotika nyílt megnyilvánulásához — és azokhoz a vitákhoz, hogy az Első Alkotmánymódosításban [a szólásszabadság] miért örvend különleges helynek —, hogy alig veszi észre, hogy egyáltalán ott van.” Ám van valami, ami a nyílt szexualitás és a számítógépek egyesülésével kapcsolatban új megvilágítást és értelmet adott a „pornográfia” szónak. Népszerű, mindent átható és kiterjedését tekintve világméretű lett.
Egy tanulmány szerint a felnőtteknek való számítógépes, elektronikus hirdetőtábla-rendszer előfizetői, akik hajlandók voltak 10—30 dollárig terjedő havi díjat fizetni, „több mint 2000 városban, mind az 50 [amerikai] államban és világszerte 40 országban, területen és tartományban” megtalálhatók voltak, „köztük néhány olyan országban is, mint Kína, ahol halálbüntetéssel sújtható vétek lehet a pornográf anyag birtoklása”.
A Time folyóirat az egyikfajta komputeres pornográfiát úgy jellemezte, hogy „»deviáns« anyagból álló zsákbamacska, amely magában foglalja a megkötözve szeretkezőket, a szadomazochizmust, a vizelést, a székelést, és az állatokkal teli szérűn lejátszódó nemi aktusokat ábrázoló képeket”. Az ilyen anyag megjelenése egy nyilvános számítógépes hálózaton férfiak, nők és gyermekek számára világszerte elérhető, ami komoly kérdéseket vet fel a szólásszabadsággal való visszaéléssel kapcsolatban.
„Ha a gyermekek egyszer rákapcsolnak a hálózatra — jegyezte meg egy angol újság —, a keményebb pornográfia nem korlátozódik az újságárusbódék legfelsőbb polcára, hanem lehetőség szerint bármelyik gyermek megkaparinthatja, és ez azt jelenti, hogy ezt a hálószoba magányában is megteheti.” Az előrejelzések szerint 1996 végére az angol otthonokban található összes számítógépnek a 47 százalékát rá fogják kapcsolni a számítógépes hálózatokra. „Sok angol szülő ki van zárva abból a csúcstechnológiájú világból, amelyben a gyermeke él. Az elmúlt 18 hónap alatt a »Net-szörfölés« lett az egyik legnépszerűbb időtöltés a tinédzserek körében” — írta a lap.
Kathleen Mahoney, a kanadai Calgary Egyetem egyik jogászprofesszora és a pornográfiát körülvevő jogi kérdések szakértője ezt mondta: „A nyilvánosságnak tudatában kellene lennie, hogy létezik egy teljesen ellenőrizetlen közvetítő eszköz, amelyen keresztül a gyermekekkel visszaélhetnek, és kihasználhatják őket.” Egy kanadai rendőrtiszt ezt nyilatkozta: „A jelek világosan azt mutatják, hogy robbanásszerű növekedés várható a számítógépre visszavezethető, gyermekpornográfiával kapcsolatos eseteknél.” Sok családsegítő csoport hangoztatja, hogy a gyermekek által nézett komputeres pornográfia, és az a hatás, amit ez rájuk gyakorolhat, „nyilvánvaló és éppen aktuális veszélyt” jelent.
Eltérő vélemények
A szabadságjogok híveit a Kongresszus minden olyan igyekezete felháborítja, amellyel korlátozni akarja az olyan dolgokat, mint a komputeres pornográfia, összhangban Holmes bíró és az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának rendeletével. „Frontális támadás az Első Alkotmánymódosítással szemben” — jelentette ki a Harvard Egyetem egyik jogászprofesszora. A Time folyóirat megjegyzése szerint még régi vádlók is kigúnyolják. „Még a vétségekkel foglalkozó bíróságon sem fog kiállni az alapos vizsgálat során” — mondta egyikük. „Kormánycenzúra” — állította az Electronic Privacy Information Center egyik tisztviselője. „Az Első Alkotmánymódosításnak nem lenne szabad ott véget érnie, ahol az Internet kezdődik” — idézte szavait a Time. „Egyértelműen megsérti a szólásszabadságot — jelentette ki egy amerikai kongresszusi tag —, és sérti a felnőttek azon jogát, hogy kommunikálhassanak egymással.”
A New York-i Jogi Egyetem egyik professzora amellett érvel, hogy a szexualitás különböző kifejezésmódjaiban van valami jó a polgári jogon és a szólásszabadságon kívül. „Az Interneten leadott szexualitás tulajdonképpen hasznos is lehet a fiatalok számára” — számolt be a Time a véleményéről. „[A kibertér] biztonságos tér, ahol fel lehet fedezni a tiltott és tabu dolgokat . . . Lehetőséget kínál őszinte és fesztelen beszélgetésekre a szexualitás pontos és fantázia szülte elképzeléseiről” — mondta.
Sok fiatal, különösen sok egyetemi diák szintén fel van bőszülve a számítógépes hálózaton fogható pornográfiára vonatkozó bármilyen megszorítás miatt. Néhányan felvonultak, tiltakozva az ellen, amit ők szólásszabadságuk jogától való megfosztásnak tekintenek. A The New York Timesban idézett egyik vélemény — jóllehet az illető nem diák — kétségtelenül sokak nézetét visszhangozza, akik elleneznek minden olyan javaslatot, amely megtiltaná a számítógépen fogható pornográfiát: „Gyanítom, hogy akik az országban használják az Internetet, kollektíven ki fogják nevetni és figyelmen kívül fogják hagyni [a számítógépen fogható pornográfia beszüntetését], és ami a világ többi Internet-közösségét illeti, nevetség tárgyává fogja tenni az Egyesült Államokat.”
Az U.S.News & World Report a személyi szabadságot keresők csoportja egyik tisztviselőjének kijelentésével kapcsolatban tudósítva megjegyezte: „A kibertér [számítógépes hálózatok] nagyobb erőt adhat a szólásszabadságnak, mint az Első Alkotmánymódosítás. Tulajdonképpen lehet, hogy már »szó szerint lehetetlenné vált, hogy egy kormányzat lakatot tegyen az emberek szájára«.”
Kanadában arról folyik a harc, hogy mi az, ami megsértheti a Jogok és szabadságok alapokmányában lévő, véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatos cikkelyeket. Letartóztattak olyan művészeket, akiknek a festményei haragot váltottak ki a kritikusokban és a rendőrségben, mivel ők „ocsmány”-nak bélyegzik azokat. A művészek és a szókimondó pártfogók összefogtak, hogy tiltakozzanak, és feljelentést tegyenek a letartóztatás miatt, mint ami a szólásszabadság megsértése. Körülbelül négy évvel ezelőttig a rendőrség még rutinszerűen lefoglalta a pornográf videokazettákat a szeméremsértésről szóló kanadai törvény alapján, az eseteket bíróság elé vitték, és az ilyeneket áruló kereskedőket elítélték.
Mindez azonban megváltozott, amikor 1992-ben Kanada Legfelsőbb Bírósága egy mérföldkőnek számító esetben úgy döntött, hogy az ilyen termékek védettek a váddal szemben, mivel a Jogok és szabadságok alapokmányában garantálva van a véleménynyilvánítás szabadsága. A bírósági ítélet „kifejezett változást idézett elő a kanadai társadalomban” — írta a Maclean’s folyóirat. „Sok városban most már mindennapos dolog, hogy keményebb pornográf folyóiratokat és videokazettákat találhatunk a sarki boltokban” — jegyezte meg a folyóirat. Sőt azok a videokazetták is még mindig elérhetők a fogyasztók számára, amelyekről a bíróság úgy határozott, hogy be lehet tiltani.
„Tudom, hogy ha bemennél oda, olyan dolgokat találnál, amelyek talán már túllépték a határt — nyilatkozta egy rendőrtiszt. — Valószínűleg olyan dolgokról van szó, melyek miatt bemehetnénk és vádat emelhetnénk ellenük. De . . . nincs rá időnk.” Arra sincs biztosítékuk, hogy megerősítenék a vádat. Ebben az elnéző korban a korlátlan személyes szabadságon van a hangsúly, és a bíróságokat gyakran a közvélemény befolyásolja. De bármi legyen is az ésszerű magyarázat, a vita továbbra is mélyről fakadó és megoszlást eredményező indulatokat fog szítani mindkét oldalon — mellette és ellene.
Egyszer a japánok azon kapták magukat, hogy súlyos megszorítások nehezednek rájuk a szólás- és sajtószabadság terén. Például nem lehetett őszintén beszámolni egy földrengésről, amely a Richter-skála szerint 7,9 erősségű volt, és amelynek ezernél is több halálos áldozata volt. A korrupt esetekről és arról, amikor a szeretők öngyilkossági megállapodások alapján megölték egymást, nem lehetett tudósítani. Az újságok szerkesztői a fokozódó intenzitású ellenőrzések miatt megadták magukat a kormány részéről jövő fenyegetéseknek még olyan dolgokban is, amiket az emberek csekélységnek tartottak. A II. világháború után azonban feloldották a megszorításokat, és Japán nagyobb szólás- és sajtószabadságnak örvendett.
Valójában az inga a másik végletbe lendült, mivel a folyóiratok és néhány, gyermekeknek szóló képregény erotikus és ocsmány rajzokkal volt tele. Egy élenjáró tokiói újság, a The Daily Yomiuri egyszer megjegyezte: „Egy újonnan Japánba érkező külföldi számára talán az a legmegdöbbentőbb látvány, hogy egy üzletember szexuálisan nyílt képregényeket olvas a tokiói metróban. Úgy néz ki, hogy ez az irányzat most a lakosság másik felét is érinti, mivel a nők »keményebb« képregényei is megjelennek a könyvesboltok és az élelmiszeráruházak polcain.”
Az Aszahi-sinbun című jó hírű újság 1995-ben „Pornóparadicsom”-nak hívta Japánt. Míg a szerkesztők és a kiadók a kormányrendeletek helyett inkább önkéntes megoldást kerestek a szülők ellenvetéseire, a fiatal olvasók tiltakoztak. Az ember azon tűnődik: „Végül kinek a véleménye fog felülkerekedni?”
A szólásszabadság jelenleg is sok vita tárgya Franciaországban. „Kétségtelen — írta Jean Morange francia író a szólásszabadságról szóló könyvében —, hogy a szólásszabadság története még nem ért véget, és továbbra is megoszlásokat fog előidézni . . . Szinte nem telik el egy év úgy, hogy ne bocsátanának ki egy olyan filmet vagy egy televíziós sorozatot, illetve egy reklámkampányt, amely heves reakciót vált ki az emberekben, újra felélesztve a cenzúrázással kapcsolatos régi, ám soha meg nem szűnő vitát.”
A párizsi Le Figaro című újságban megjelent egyik cikk arról számolt be, hogy egy Ministère amer (Zord szolgálat) nevű rapegyüttes arra buzdítja a rajongóit, hogy öljék meg a rendőröket. Az egyik daluk szövege így szól: „Nem lesz béke, hacsak [a rendőrség] nem nyugszik békében.” „Felvételünkön — jelentette ki az együttes szóvivője — azt mondjuk nekik, hogy gyújtsák fel a rendőrkapitányságot, és áldozzák fel [a rendőrséget]. Mi lehetne ennél normálisabb dolog?” Semmit sem tettek ez ellen a rapegyüttes ellen.
Az Amerikában létező rapegyüttesek szintén helyeslik a rendőrség meggyilkolását, valamint azt hangoztatják, hogy a szólásszabadság védelme értelmében joguk van ilyen kijelentéseket tenni. Franciaországban, Olaszországban, Angliában, Európa más országaiban és szerte a világon az emberek mindenféle csoportja azt követeli, hogy ne szabjanak semmilyen határt a nyilvános szólás szabadságának, még akkor sem, ha a beszéd „olyanfajta, hogy nyilvánvaló és éppen aktuális veszélyt jelent”. Mikor ér véget a vita, és melyik oldal győz?
[Kép a 7. oldalon]
Komputeres pornográfia, „»deviáns« anyagból álló zsákbamacska”