’Még a dadogóknak nyelve is szólni fog’

JEHOVA TANÚI Csehszlovákiában (a mai Cseh Köztársaságban) megrendezett különleges kongresszusi napjának délutáni ülésszaka volt, és több százan jöttek össze, hogy bibliai oktatásban részesüljenek. Az emelvény mögött álltam, és éppen átnéztem a programrészemet. Nem volt jelentős. Két fiatal Tanúnak kellett tapasztalatokat elmondania, és én csak mint elnöklő szolgáltam abban a részben. Aznap reggel belső feszültséget éreztem, most pedig ez fokozódott. Úgy éreztem, hogy szó szerint lebénultam, nagyon nyugtalan voltam, és képtelen voltam beszélni.

Talán azt gondolod, hogy ilyen helyzetben szinte mindenki ideges lenne. De ez több volt annál, hogy csak ideges voltam. Hadd magyarázzam el, miért.

Beszédhibám

Tizenkét éves koromban elestem, és megsérült a fejem, a nyakam meg a gerincem. Ezt követően olykor dadogtam, vagy nehezen tudtam formálni a szavakat, különösen olyanokat, amelyek p, k, t, d és m betűvel kezdődtek. Volt, hogy időnként nem is tudtam beszélni.

Akkor nem nagyon zavart ez a nehézség; úgy tűnt, hogy csupán egy kellemetlenség. Ám ahogy teltek-múltak az évek, igazi félelem alakult ki bennem mindenfajta nyilvános beszéd iránt. Egyszer elájultam, miközben az iskolában kiselőadást tartottam. Néha meg vásárlás közben, amikor az eladó megkérdezte, hogy mit szeretnék, nem tudtam válaszolni neki. Amint álltam ott, és küszködtem, hogy ki tudjam mondani, egyre ingerültebb lett: „Gyerünk már! Nem érek rá egész nap várni. Vár a többi vevő.” Ebből kifolyólag nem tudtam megvásárolni azokat az árucikkeket, amelyekre szükségem volt.

Az iskolás éveim nagyon nehezek voltak. Amikor kiselőadást tartottam, az osztálytársaim kicsúfoltak a dadogás miatt. Mégis le tudtam érettségizni a középiskolában, és 1979-től egy prágai (csehszlovák) egyetemen tanultam tovább. Mivel szerettem az atlétikát, testnevelő tanári szakra jártam. De hogyan tudtam megvalósítani a célomat? A bizalmatlanság ellenére teljes gőzzel előretörtem.

Segítséget keresek

Kellett lennie egy módnak, ahogy megszabadulhatok a beszédhibámtól. Ezért, miután befejeztem az egyetemet, elhatároztam, hogy szakszerű segítséget kérek. Felkerestem egy klinikát Prágában, amely a beszédhibák kezelésére specializálódott. Az előzetes megbeszélések során egy ápolónőnek kicsúszott a száján: „A maga neurózisa valami más!” Fájt a gondolat, hogy neurotikusnak tartott, noha a szakemberek egyetértenek abban, hogy a dadogás nem neurotikus állapot. Hamarosan felismertem, hogy egy páratlan kihívással nézek szembe: 24 éves fiatalember voltam, az összes többi páciens pedig gyermek volt.

Nemsokára az egész személyzet, köztük a pszichológus is részt vett abban, hogy segítsen nekem. Mindent megpróbáltak. Egyszer megtiltották, hogy öt hétig beszéljek bárkihez. Egy másik alkalommal megengedték, hogy beszéljek, de csak monotonon és n-a-gy-o-n lassan. Jóllehet ez a megközelítés segített, azt a becenevet kaptam, hogy Kígyóbűvölő, mivel sokan elaludtak a kiselőadásaim alatt.

Kapcsolat Jehova Tanúival

1984-ben, egy nyári napon a belvárosban sétálgattam, amikor odajött hozzám két fiatalember. Nem a külső megjelenésük lepett meg, hanem az, amit mondtak. Azt mondták, hogy Istennek van egy kormányzata, egy Királysága, amely véget fog vetni az emberiség összes gondjának. Megadták a telefonszámukat, én pedig később felhívtam őket.

Akkoriban Csehszlovákiában Jehova Tanúi nem voltak elismerve törvényes vallásszervezetként. De hamarosan annyira megnőtt az érdeklődésem, hogy kezdtem járni az összejöveteleikre. Egyszerűen éreztem azt a szeretetet és törődést, amelyet a Tanúk egymás iránt tanúsítottak.

Az önbizalom felé vezető út

Olyanformán kaptam segítséget a beszédhibám ellen, amit Teokratikus Szolgálati Iskolának hívnak, amely Jehova Tanúi minden gyülekezetében hetente levezetett iskola. Buzdítottak, hogy iratkozzak be, és én meg is tettem. Az iskola egyik kézikönyvében, A Teokratikus Szolgálati Iskola Vezérkönyvébena adott javaslatok alapján olyan beszédképesítéseken dolgoztam, mint a gördülékenység, a kiejtés, az értelem szerinti hangsúlyozás és a moduláció.

Az első tanulóbeszédem, amely bibliaolvasás volt, kudarcba fulladt. Tiszta idegroncs voltam, és alig tudtam hazamenni. Mennyire hálás voltam a forró zuhany lazító hatásáért!

Ez után az első előadás után az iskolafelvigyázó kedvesen személyes figyelmet fordított rám. Nemcsak építő tanácsot adott, de még meg is dicsért. Ez bátorságot öntött belém, hogy tovább próbálkozzak. Röviddel ezután, 1987-ben megkeresztelt Tanú lettem. Néhány hónappal később Prágából egy csöndes kisvárosba, Žď’ár nad Sázavou-ba költöztem. A Tanúk helyi kis csoportja melegen üdvözölt. Elfogadták még mindig akadozó beszédemet is, és ez növelte az önbecsülésemet.

Végül egy kis bibliatanulmányozási csoportot vezettem, majd pedig megtartottam első nyilvános bibliai előadásomat. Végül azután, hogy Csehszlovákiában változás történt a kormányban, a szomszédos gyülekezetekben is kezdtem tartani ilyen előadásokat. Az ismeretlen környezetben újra jelentkezett a beszédhibám. De nem adtam fel.

Különleges kihívással nézek szembe

Egyik nap egy keresztény vén meghívott a munkahelyére. Ezt mondta: „Petr, jó hírem van számodra! Szeretnénk, ha közreműködnél a közelgő kerületkongresszuson.” Úgy éreztem, elájulok, és le kellett ülnöm. Barátom csalódására nem fogadtam el az ajánlatot.

Ez az elutasítás kísértett. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot. Bármikor, amikor a keresztény összejövetelek során említésre került, hogy bízzunk Istenben, fájó érzéssel jutott eszembe ez az elutasítás. Az összejöveteleken néha utaltak Gedeonra, aki Isten irányításával mindössze 300 férfival az oldalán szembenézett egy egész midiánita hadsereggel (Bírák 7:1–25). Íme egy férfi, aki igazán bízott Istenében, Jehovában! Követtem Gedeon példáját, amikor elutasítottam a megbízatást? Ha teljesen őszinte akarok lenni, nem mondhattam, hogy igen. Szégyelltem magamat.

A keresztény testvéreim azonban nem mondtak le rólam. Adtak még egy lehetőséget. Meghívást kaptam, hogy működjek közre a különleges kongresszusi nap programjában. Ez alkalommal beleegyeztem. Bár hálás voltam ezért a kiváltságért, őszintén szólva bénítólag hatott rám a gondolat, hogy egy olyan teremben fogok előadást tartani, amely tele lesz emberekkel. Igazán dolgoznom kellett a Jehovába vetett bizalmam növelésén. Mégis hogyan?

Úgy, hogy alaposan megvizsgáltam más Tanúk belé vetett hitét és bizalmát. Ez megerősített. Még a hatéves Verunkának, egy barátom kislányának a levele is jó például szolgált számomra. Ezt írta: „Szeptemberben iskolába megyek. Nem tudom, hogy lesz a nemzeti himnusszal. Bízom benne, hogy Jehova harcolni fog értem, ahogy Izráellel is tette.”

Nos, ez csak néhány volt azok közül az események közül, amelyek a különleges kongresszusi nap délutáni ülésszakához vezettek, amelyről az elején beszéltem. Buzgón imádkoztam. Ezúttal nem annyira a gördülékenységem miatt aggódtam, hanem amiatt, hogy dicsőítsem Isten nagy nevét a nagyszámú hallgatóság előtt.

Szóval ott álltam az előttem beállított mikrofonnál, szemben több száz emberrel. Aztán felismerve, hogy az üzenet fontosabb az üzenetvivőnél, mély lélegzetet vettem, és elkezdtem. Később volt időm kiértékelni a dolgokat. Hogy ideges voltam-e? Kétségtelenül, és néhányszor még dadogtam is. De tudom, hogy Isten segítsége nélkül egyáltalán nem tudtam volna beszélni.

Később elkezdtem tűnődni azon, amit egyszer egy keresztény testvér mondott nekem: „Örülj neki, hogy gondod van a dadogással.” Amikor ezt mondta, tényleg meglepődtem. Hogy mondhat ilyet? Visszatekintve most már értem, mit akart ezzel mondani. A beszédhibám segít, hogy inkább Istenben bízzak, mintsem saját magamban.

Néhány év telt el a különleges kongresszusi nap délutánja óta. Az elmúlt évek alatt más olyan kiváltságokat is kaptam, amelyek magukban foglaltak nagyszámú hallgatóság előtt tartott beszédeket. A Žď’ár nad Sázavou-i gyülekezetben kineveztek keresztény vénnek, és úttörőnek is, ahogy Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit hívják. Képzeld csak el! Havonta száznál is több órát töltöttem azzal, hogy beszéltem másoknak Isten Királyságáról, nem beszélve arról az időről, amit hetente a keresztény összejöveteleken töltöttem a tanítással. Most pedig körzetfelvigyázóként szolgálok, és minden héten más-más gyülekezetben tartok előadásokat.

Egyszerűen melegség tölti el a szívemet az értékeléstől, valahányszor ezt a különleges próféciát olvasom a bibliai Ésaiás könyvében: „a dadogóknak nyelve gyorsan és világosan szól” (Ésaiás 32:4; 2Mózes 4:12). Jehova tényleg kimutatta, hogy velem van, segít nekem ’világosan szólni’ az ő tiszteletére, dicséretére és dicsőségére. Nagyon elégedett és boldog vagyok, hogy dicsőíthetem legkönyörületesebb Istenünket. (Petr Kunc elmondása alapján.)

[Lábjegyzet]