Mit tartogat számukra a jövő?
EGY, az Ébredjetek!-nek adott interjújában a csejenn „békefőnök”, Lawrence Hart elmondta, hogy az indiánokat érintő problémák egyike „az, hogy a kulturális beilleszkedésre és az asszimilálódásra való kényszerrel nézünk szembe. Például, elveszítjük az anyanyelvünket. Egykor ez szándékos eljárásmódja volt a kormánynak. Nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy »kiműveljenek« minket az oktatás által. Nevelőintézetekbe küldtek, és megtiltották, hogy az anyanyelvünkön beszéljünk.” Sandra Kinlacheeny így emlékszik vissza: „Ha navahó nyelven beszéltem az intézetben, a tanár szappannal mosta ki a számat!”
Hart főnök így folytatja: „Újabban az az egyik ösztönző tényező, hogy a különböző törzsek kezdtek ráébredni valamire. Felismerik, hogy a nyelveik el fognak tűnni, hacsak nem tesznek erőfeszítést azért, hogy megóvják őket.”
Már csak tíz ember van, aki beszéli a karuk nyelvet, Kalifornia törzsei egyikének nyelvét. 1996 januárjában, 76 éves korában halt meg Vörös Viharfelhő (Carlos Westez), az utolsó, katauba nyelvet beszélő indián. Évekig nem volt senkije sem, akihez ezen a nyelven beszélhetett volna.
Arizonában, a hopi és navahó rezervátumok területén Jehova Tanúi Királyság-termeiben majdnem mindenki beszéli a hopi vagy a navahó nyelvet, és az angolt is. Még azok a Tanúk is tanulják a navahó nyelvet, akik nem indiánok. A Tanúknak azért kell tudniuk navahó nyelven, hogy a bibliai oktatómunkájukat végezhessék, mivelhogy sok navahó csak a saját nyelvterületén jártas. A hopi és a navahó nyelv még mindig igen élő, és a fiatalokat is arra buzdítják, hogy ezeket használják az iskolában.
Az amerikai őslakosok oktatása
Az Egyesült Államokban 29 indián egyetem létezik, 16 000 hallgatóval. Az első Arizonában nyílt meg, 1968-ban. „Az indián lakosságra hatást gyakorló legbámulatosabb fordulatok egyike az a jog, hogy saját feltételeink mellett oktathatunk” — mondta dr. David Gipp, az Indián Felsőoktatási Bizottságból. A Sinte Gleska Egyetemen a lakota nyelv kötelező tantárgy.
Ron McNeil (egy hunkpapa lakota) szerint, aki az Indián Egyetemi Alapítvány elnöke, a munka nélküli amerikai őslakosok arányszáma 50—85 százalékig terjed, és bármelyik egyesült államokbeli csoport közül az indiánoknak a legrosszabbak az életkilátásaik, és közöttük a legelterjedtebb a cukorbetegség, a tuberkulózis és az alkoholizmus. A jobb oktatás csak egy azon intézkedések közül, amelyek talán segíthetnének.
Szent földek
Sok amerikai őslakos számára szentek az ősi földjeik. Ahogy Fehér Mennykő mondta egy szenátornak: „Az itteni földünk a legeslegdrágább dolog számunkra.” Amikor egyezményeket és megállapodásokat kötöttek, az indiánok gyakran azt feltételezték, hogy ezek azért voltak, hogy a fehér ember használhassa a földjüket, nem pedig azért, hogy teljes egészében birtokolja és tulajdonává tegye. Az 1870-es években a sziú indián törzsek értékes földet vesztettek el a dakotai Black-hegységben, amikor a bányászok beözönlöttek, arany után kutatva. 1980-ban az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága arra kötelezte az amerikai kormányt, hogy fizessen nyolc sziú törzsnek körülbelül 105 millió dollár kártérítést. A törzsek mind a mai napig megtagadták, hogy elfogadják a pénzt — szent földjüket, a dél-dakotai Black-hegységet akarják visszakapni.
Sok sziú indiánnak nem tetszik, hogy fehér elnökök arcképét látja bevésve a Mount Rushmore-on, a Black-hegységben. Az egyik közeli hegyen a szobrászok még nagyobb kőfaragványt készítenek. Ez Őrült Ló, az oglala sziú hadvezér képmása. Az arcmás 1998 júniusára készül majd el.
Mai kihívások
Hogy fennmaradjanak a modern világban, az amerikai őslakosoknak különféle módokon kellett alkalmazkodniuk. Most már sokan jó oktatásban és egyetemi képzésben részesülnek, olyan adottságokkal, amelyeknek jó hasznát vehetik a törzsi környezetben. Egyik példa erre a barátságos Burton McKerchie, egy csippeve Michiganből. Dokumentumfilmeket készített az egyik közkézben lévő tv-adónak, most pedig egy középiskolában dolgozik az arizonai hopi rezervátumban, és összehangolja szerte az államban azokat az egyetemi előadásokat, melyek során videót használnak. Egy másik példa Ray Halbritter, aki a Harvardon végzett törzsi vezető az oneida nemzetből.
Arlene Young Hatfield, aki újságíró a Navajo Timesnál, megmagyarázza, hogy a fiatal navahóknak nincs meg az a tapasztalatuk, és nem hoznak olyan áldozatokat, mint amilyeneket a szüleik vagy a nagyszüleik hoztak, mialatt felnőttek. Ezt írta: „A [modern] kényelem miatt nekik sohasem kellett fát gyűjteniük vagy aprítaniuk, vizet húzniuk, vagy ellátniuk a juhokat, mint az elődeiknek. Nem járulnak hozzá családjaink megélhetéséhez, ahogy régen tették ezt a gyermekek.” Így fejezi be: „Lehetetlenség elmenekülni a sok szociális probléma elől, amelyek elkerülhetetlenül hatással lesznek a gyermekeinkre. Nem tudjuk elszigetelni a családjainkat vagy a rezervátumot a világ többi részétől, sem nem tudunk visszatérni ahhoz az élethez, amit az elődeink éltek.”
Ebben rejlik a kihívás az amerikai őslakosok számára — hogy miként tartsák fenn egyedülálló törzsi hagyományaikat és értékeiket, mialatt alkalmazkodnak a gyorsan változó, külső világhoz.
Harc a kábítószerekkel és az alkohollal
Az alkoholizmus mind a mai napig pusztítólag hat az őslakos amerikaiak társadalmára. Dr. Lorraine Lorch, aki a hopi és navahó lakosság gyermekorvosaként és általános orvosaként dolgozott 12 évig, ezt mondta az Ébredjetek!-nek adott interjújában: „Az alkoholizmus egy súlyos probléma férfiak és nők számára egyaránt. Erős szervezetek esnek áldozatul a májzsugorodásnak, a véletlenszerű halálnak, az öngyilkosságnak vagy a gyilkosságnak. Szomorú azt látni, hogy az alkoholizmus előnyt élvez a gyermekekkel, a házastárssal és még Istennel szemben is. A nevetés könnyekké válik, a kedvesség erőszakká.” Hozzátette: „Még azon szertartások némelyikét is, amelyeket egykor szentnek tartottak a navahók és a hopik, időnként megszentségteleníti a részegeskedés és a züllöttség. Az alkohol megfosztja ezeket a remek embereket az egészségüktől, az értelmüktől, az alkotóképességüktől és valódi személyiségüktől.”
Philmer Bluehouse, a navahó nemzet igazságügyi minisztériumának békefenntartója Window Rock városában (Arizona), szépítve írta le a kábítószerekkel és az alkohollal való visszaélést, úgy, mint „öngyógyítást”. Ez a visszaélés arra szolgál, hogy elfojtsa a bánatot, és segítsen az egyénnek elmenekülni a munkát vagy sokszor a célt is nélkülöző élet rideg valósága elől.
Ennek ellenére sok amerikai őslakos küzdött meg sikeresen a fehér ember által elfogadtatott „italdémonnal”, és aratott győzelmet a kábítószer-függőség felett. Két példa erre Clyde és Henrietta Abrahamson, a szpokan indián rezervátumból, Washington államból. Clyde zömök testalkatú, sötét hajú és szemű. Ilyen magyarázattal szolgált az Ébredjetek!-nek:
„Életünk nagy részét a rezervátumban töltöttük, ott nőttünk fel, azután pedig Spokane városába költöztünk, hogy egyetemre járjunk. Nem szerettük az életmódunkat, ami magában foglalta az alkoholfogyasztást és a kábítószerezést is. Ez az életmód volt minden, amit ismertünk. Úgy nőttünk fel, hogy gyűlöltük ezt a két dolgot, azon problémák láttán, amelyeket a családban okoztak.
Aztán kapcsolatba kerültünk Jehova Tanúival. Még sohasem hallottunk róluk, mielőtt a városba jöttünk. Lassan haladtunk előre. Talán azért, mert nem igazán bíztunk olyan emberekben, akiket nem ismertünk, főleg ha azok fehér emberek. Kisebb-nagyobb megszakításokkal három évig tanulmányoztuk a Bibliát. A legkeservesebben a marihuána szívásának szokásáról mondtam le. Tizennégy éves korom óta szívtam, és huszonöt éves voltam, mielőtt megpróbáltam abbahagyni. Ifjúkorom legnagyobb részében mámorban voltam. 1986-ban olvastam egy cikket az Ébredjetek! január 22-i [ang.] számában, amelynek az volt a címe, hogy »Mindenki marihuánát szív — én miért ne?« Ez arra indított, hogy elgondolkodjam azon, milyen ostoba dolog is a marihuána szívása — főleg, miután elolvastam a Példabeszédek 1:22-t, amely ezt mondja: »Míglen szeretitek, oh ti együgyűek az együgyűséget, és gyönyörködnek a csúfolók csúfolásban, és gyűlölik a balgatagok a tudományt?!«
Szakítottam ezzel a szokással, 1986 tavaszán pedig Henrietta és én összeházasodtunk. 1986 novemberében keresztelkedtünk meg. 1993-ban vén lettem a gyülekezetben. Mindkét lányunk Tanúként keresztelkedett meg 1994-ben.”
Vajon a kaszinók vagy a szerencsejátékok jelentik a megoldást?
1984-ben nem volt olyan szerencsejáték az Egyesült Államokban, amelyet az indiánok üzemeltettek volna. A The Washington Post szerint ebben az évben 200 törzs 220 féle szerencsejátékot üzemeltetett 24 államban. Szembetűnő kivételnek számítanak a navahók és a hopik, akik mindeddig ellenálltak a kísértésnek. De vajon a kaszinók vagy a bingótermek jelentik a jólét és a rezervátumok nagyobb foglalkoztatottsága felé vezető utat? Philmer Bluehouse ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „A szerencsejáték egy kétélű kard. A kérdés csak az, hogy vajon nem árt-e több embernek, mint amennyinek használ?” Egy beszámoló kijelenti, hogy az indián kaszinók 140 000 munkahelyet teremtenek országszerte, de rámutat, hogy ezeknek csak 15 százalékát töltik be indiánok.
A csejenn főnök, Hart közölte véleményét az Ébredjetek!-kel arról, hogy a kaszinóknak és a szerencsejátékoknak milyen hatásuk van a rezervátumokra. Ezt mondta: „Vegyes érzelmeim vannak. Az egyetlen jó dolog, hogy ez munkahelyet és jövedelmet biztosít a törzseknek. Másrészről megfigyeltem, hogy sok játékos a saját népünkből való. Azok közül, akiket ismerek, néhányan rabjai lettek a bingónak, korán elindulnak otthonról, hogy oda elmenjenek, még mielőtt a gyermekek hazajönnek az iskolából. Ezek aztán »kulcsos« gyerekek lesznek, amíg a szüleik haza nem térnek a bingózásból.
Az a legnagyobb probléma, hogy a családok azt gondolják, nyerni fognak, és növelik jövedelmüket. De általában nem így van; veszítenek. Azt is láttam már, hogy azt a pénzt költötték el, amit élelmiszerre vagy gyerekruhára tettek félre.”
Mit tartogat számukra a jövő?
Tom Bahti kifejti, hogy két népszerű megközelítés létezik akkor, amikor a délnyugati törzsek jövőjét vitatják meg. „Az első határozottan megjósolja az őslakos kultúrák küszöbönálló letűnését az amerikai élet áramlatában. A másik kevésbé határozott . . . Ez a kulturális beilleszkedés folyamatára utal burkoltan, azt sejtetve, hogy a »régi legjavát az új legjavával« úgy fogják majd óvatosan egybeolvasztani, hogy azt még bearanyozzák a letűnő kultúra fénysugarai, és hogy az indiánok is megmaradhassanak eredetinek a mesterségeikben, színesnek a vallásaikban és bölcsnek az életfilozófiájukban — mégis eléggé ésszerűnek a velünk (a kiválóbb kultúrával [a fehér emberével]) való kapcsolataikban, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy mi.”
Bahti ezután felvet egy kérdést: „A változtatás elkerülhetetlen, de ki fog változtatni és milyen célból? . . . Nekünk [a fehér embernek] van egy olyan bosszantó szokásunk, hogy minden más népet pusztán fejletlen amerikainak tekintünk. Azt feltételezzük, hogy muszáj elégedetlennek lenniük az életstílusukkal, és égniük a vágytól, hogy úgy éljenek és gondolkozzanak, ahogy mi.”
Így folytatja: „Egy dolog biztos: az indiánok története még nem ért véget, de hogy hogyan ér véget, és vajon véget ér-e, az majd elválik. Talán van még idő, hogy inkább úgy gondoljunk a megmaradt indián közösségeinkre, mint értékes kulturális erőforrásra, semmint egyszerűen fejtörést okozó szociális problémákra.”
Élet a harmónia és az igazság új világában
Jehova Tanúi a Biblia nézőpontjából tudják, hogy milyen lehet az amerikai őslakosok jövője, és minden más nemzetből, törzsből és nyelvből származó emberé is. Jehova Isten megígérte, hogy „új egeket és új földet” teremt (Ésaiás 65:17; 2Péter 3:13; Jelenések 21:1, 3, 4).
Ez az ígéret nem egy új bolygóra céloz. Ahogy az amerikai őslakosok is nagyon jól tudják, ez a föld egy ékszer, ha tiszteletben tartják, és illően bánnak vele. A bibliai próféciák inkább azt jelzik, hogy egy új, égi uralom váltja fel az emberiség kizsákmányoló kormányzatait. A föld paradicsommá változik, helyreállított erdőkkel, mezőkkel, folyókkal és állatvilággal. Minden ember önzetlenül fogja kivenni a részét a föld feletti sáfárkodásból. A kizsákmányolás és a kapzsiság többé nem fog diadalmaskodni. Bőségesen lesz megfelelő élelem és építő tevékenység.
A halottak feltámadásával pedig a múlt minden igazságtalansága megsemmisül. Igen, még az Anasazi is (’a régiek’-re vonatkozó navahó kifejezés), az Arizonában és Új-Mexikóban élő számos pueblo indián elődje is vissza fog térni, hogy lehetősége legyen az örökké tartó életre, itt, a helyreállított földön. Azok a vezetők is, akik híresek voltak az indián történelemben — Geronimo, Ülő Bika, Őrült Ló, Tecumseh, Manuelito, Joseph és Seattle főnök, és még sokan mások is, visszatérhetnek a megígért feltámadáskor (János 5:28, 29; Cselekedetek 24:15). Milyen csodálatos kilátást nyújtanak Isten ígéretei számukra, és mindazok számára is, akik már most szolgálják őt!
[Kép a 15. oldalon]
Tipikus, fából készült és földdel befedett navahó kunyhó
[Kép a 15. oldalon]
Az Őrült Lóról készült modell alapul szolgál ahhoz a kőfaragványhoz, amelyet a háttérben lévő hegybe vésnek
[Forrásjelzés]
Fotó: Robb DeWall, a Crazy Horse Memorial Foundation (nonprofit) szíves engedélyével
[Kép a 15. oldalon]
A Keams Canyonban (Arizona) hopi és navahó Tanúk jönnek össze a saját Királyság-termükben, ami egykor egy kereskedőállomás volt
[Kép a 16. oldalon]
Anasazi lakhelyek több mint 1000 évvel ezelőttről (Mesa Verde, Colorado)
[Kép a 16. oldalon]
Geronimo (1829—1909), a híres apacs főnök
[Forrásjelzés]
A Mercaldo Archives/ Dictionary of American Portraits/Dover szíves engedélyével