Egy ritka keresztény örökség

BLOSSOM BRANDT ELMONDÁSA ALAPJÁN

Azon a napon, melyen megszülettem, 1923. január 17-én a texasi San Antonióban, havazott. Kívül hideg volt, de engem szerető keresztény szülők, Judge és Helen Norris meleg karjai fogadtak. Amióta csak emlékszem, szüleim minden tette Jehova Istennek végzett imádatukra összpontosult.

AMIKOR édesanyám 1910-ben nyolc éves volt, szülei elköltöztek a pennsylvaniai Pittsburgh környékéről egy farmra a texasi Alvinon kívülre. Ott örömmel tanulták a Biblia igazságait egy szomszédtól. Anya életének egész hátralevő részét azzal töltötte, hogy megkeresse azokat az embereket, akik érdeklődnek a Királyság-reménység iránt. 1912-ben merítkezett alá, miután a család a texasi Houstonba költözött.

Édesanya és a szülei akkor találkoztak először Charles T. Russell-lel, a Watch Tower Bible and Tract Society első elnökével, amikor meglátogatta a gyülekezetüket Houstonban. A család gyakran vendégül látta az otthonában a Társulat utazó képviselőit, akiket akkor pilgrimeknek hívtak. Néhány évvel később Anya a szüleivel az illinoisi Chicagóba költözött, és Russell testvér az ottani gyülekezetet is meglátogatta.

1918-ban Nagymama elkapta a spanyolnáthát, és mivel az egészségére ez gyengítőleg hatott, az orvosok azt javasolták, hogy melegebb éghajlaton éljen. Mivel Nagyapa a Pullman-vasúttársaságnál dolgozott, így 1919-ben sikerült elintéznie a visszautazásunkat Texasba. Ott, San Antonióban, Anya találkozott a gyülekezet egy fiatal és buzgó tagjával, akit Judge Norrisnak hívtak. Azonnal vonzónak találták egymást, idővel összeházasodtak és Judge lett az édesapám.

Apa a Biblia igazságát tanulja

A Judge (bíró) szokatlan nevet kapta születésekor. Amikor apja először látta őt, ezt mondta: „Ez a baba éppolyan komoly, mint egy bíró”, és ez lett a neve. 1917-ben, amikor Apa 16 éves volt, megkapta a Where Are the Dead? (Hol vannak a halottak?) és a What Is the Soul? (Mi a lélek?) című traktátusokat, amelyeket a Watch Tower Bible and Tract Society nyomtatott. Édesapám apja két évvel korábban halt meg, és a traktátusok olyan válaszokkal szolgáltak neki a halottak állapotáról, amelyeket keresett. Röviddel ezután elkezdett járni a Bibliakutatók összejöveteleire, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban ismerték.

Apa azonnal részt akart venni a gyülekezeti tevékenységekben. Kapott egy területet a prédikálásra, ahová iskola után elbiciklizett, hogy traktátusokat terjesszen el. Teljesen belemerült a Királyság-reménység megosztásába, és 1918. március 24-én vízalámerítéssel szemléltette önátadását Jehovának.

A következő évben, amikor Anya San Antonióba költözött, Apa azonnal vonzónak találta — ahogyan ő mondta — „a legkedvesebb mosolyt és a legkékebb szemeket”, amit valaha látott. Hamarosan tudatták, hogy össze akarnak házasodni, de nehéz időszakot éltek át, míg meggyőzték Anya szüleit. 1921. április 15-én azonban megtartották az esküvőt. Mindkettőjük célja a teljes idejű szolgálat volt.

Korai kezdet a szolgálatban

Amikor Anya és Apa éppen azt tervezték, hogy részt vesznek az 1922-es, ohiói Cedar Pointban megtartandó kongresszuson, felfedezték, hogy Anya engem vár. Röviddel megszületésem után, amikor Apa még csak 22 éves volt, kijelölték gyülekezeti szolgálati vezetőnek. Ez azt jelentette, hogy ő foglalkozott az összes szántóföldi szolgálati elrendezéssel. Csupán néhány hét telt el, és Anya kivitt az ajtóról ajtóra végzett szolgálatba. Valójában nagyszüleim szintén szerették, ha velük voltam a szolgálatban.

Amikor még csak kétéves voltam, a szüleim a texasi Dallasba költöztek, és három évvel később elkezdték a teljes idejű szolgálatot, mint úttörők. Éjszaka egy tábori ágyon aludtak az út mentén, és engem az autó hátsó ülésére tettek. Természetesen én ezt mulatságosnak tartottam, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ők ekkor még nem voltak felkészülve az úttörőéletre. Így Apa egy üzletet indított. Idővel egy kis lakókocsit épített, arra készülve, hogy újra elkezdik az úttörőszolgálat végzését.

Mielőtt elkezdtem volna az iskolát, édesanyám megtanított olvasni, írni, és ismertem az 1—4-es szorzótáblát. Mindig arra összpontosított, hogy segítsen nekem tanulni. Felállított maga mellé egy székre, hogy eltörölgethessem az edényeket, miközben ő mosogatott, és megtanított arra, hogy írásszövegeket jegyezzek meg és Királyság-énekeket énekeljek — vagy himnuszokat, ahogy mi akkor hívtuk.

Istent szolgálom a szüleimmel

Mindannyian részt vettünk 1931-ben azon az izgalmas kongresszuson az ohiói Columbusban, ahol megkaptuk a Jehova Tanúi nevet. Ámbár csupán nyolc éves voltam, úgy találtam, ez a legszebb név, amelyet valaha hallottam. Röviddel hazatérésünk után Apa üzlete porig égett, Apa és Anya úgy kezelték ezt, mint „az Úr akaratát”, hogy újra elkezdjék az úttörőszolgálatot. Így 1932 nyarától kezdve, sok évig örvendtünk a teljes idejű szolgálatnak.

Szüleim Texas középső területén végezték az úttörőszolgálatot, hogy Anya szüleinek a közelében maradjanak, akik még mindig San Antonióban voltak. A költözködés egyik megbízatásból a másikba azt jelentette, hogy elég gyakran változtattam iskolát. Előfordult, hogy meggondolatlan barátok azt mondták: „Miért nem telepedtek le és teremtetek otthont ennek a gyermeknek” — mintha csak nem törődtek volna velem megfelelően. De én arra gondoltam, hogy a mi életünk izgalmas és arra, hogy segítek Apának és Anyának a szolgálatukban. Valójában arra kaptam kiképzést és előkészítést, ami később a saját életmódommá vált.

Hónapokon át mondogattam Apának és Anyának, hogy alá akarok merítkezni, és ők gyakran beszélgettek velem erről. Bizonyosak akartak lenni abban, hogy tudom, milyen komoly a döntésem. 1934. december 31-én elérkezett életem e nagy jelentőségű eseményének napja. Az előző éjszaka azonban Apa megbizonyosodott róla, hogy Jehova elé járultam imában. Akkor egy csodálatos dolgott tett. Mindannyiunkat letérdeltetett, és egy imát mondott. Elmondta Jehovának, milyen boldog, amiért az ő kislánya eldöntötte, hogy átadja Neki az életét. Egy biztos, hogy az eljövendő korszakokon át soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát.

Képzés a nagyszüleimtől

1928 és 1938 között sok időt töltöttem a nagyszüleim meglátogatásával San Antonióban. A mindennapi foglalatosság nagyrészt ugyanaz volt velük, mint szüleimmel. Nagymama kolportőr volt, ahogy ők az úttörőket hívták, és később részidejű úttörő lett. Nagyapát úttörőnek jelölték ki 1929 decemberében, így a szántóföldi szolgálat mindig a napi tevékenységünkhöz tartozott.

Nagyapa éjszakánként a karjaiban tartott, és megtanította a csillagok neveit. Emlékezetből verseket szavalt nekem. Sok utat tettem meg vele a Pullman-vonatokon, amikor a vasútnál dolgozott. Ő volt az, akihez mindig fordulhattam, ha bajban voltam; megvigasztalt és letörölte a könnyeimet. Mégis, amikor helytelen viselkedés miatt fegyelmezésben részesültem és részvétet keresve hozzámentem, ő csupán ennyit mondott (abban az időben nem értettem ezeket a szavakat, de a hangszíne nagyon világos volt): „Kedvesem, a törvényszegők útja igen nehéz.”

Üldözés évei

1939-ben elkezdődött a II. világháború, és Jehova népe üldözést és csőcseléktámadást szenvedett el. 1939 végére Anya nagyon megbetegedett és végül sebészeti segítségre lett szüksége, így visszaköltöztünk San Antonióba.

Csőcselék verődött össze, amikor az utcai folyóiratmunkát végeztük San Antonióban. De mint család, minden egyes héten ott voltunk, mindenki a számára kijelölt sarkon. Gyakran végignéztem, amint Apát elhurcolták a rendőrségre.

Annak ellenére, hogy Anyának abba kellett hagynia az úttörőszolgálatot, Apa megpróbálta folytatni. Részidejű munkájában azonban nem tudott elég pénzt keresni, így neki is abba kellett hagynia. 1939-ben befejeztem az iskolát, és én is elmentem dolgozni.

Apa neve — Judge (bíró) — hasznosnak bizonyult azok alatt az évek alatt. Például testvérek egy csoportja tanúskodni ment egy városba, San Antonio északi részére, és a seriff elkezdte bebörtönözni őket. Körülbelül 35 személyt tartóztatott le, beleértve a nagyszüleimet. Értesítették Apát és ő odahajtott. Besétált a seriff irodájába, és ezt mondta: „Judge Norris vagyok San Antonióból.”

„Igen Judge (Bíró) úr, mit tehetek Önért?” — kérdezte a seriff.

„Azért jöttem, hogy kihozzam ezeket az embereket a börtönből” — válaszolt Apa. Ezzel a seriff szabadon engedte őket óvadék nélkül, és még csak nem is volt több kérdése!

Apa szeretett a belvárosi irodaépületekben munkálkodni, különösen kedvelte a bírókat és jogászokat felkeresni. Azt mondta a portásnak: „Judge Norris vagyok, és ezt és ezt a bírót keresem.”

Amikor a bíróval találkozott, akkor először mindig ezt mondta: „Most, mielőtt jövetelem céljáról beszélnék, szeretném elmagyarázni, hogy én már régebb óta Judge (Bíró) vagyok, mint Ön. Az voltam egész életemben.” Ekkor pedig elmagyarázta, hogyan kapta a nevét. Ez közvetlenné tette a bevezetését, és sok jó kapcsolatot ápolt a bírókkal azokban a napokban.

Hálám a szülői irányításért

Azokban a viharos tinédzserkori években voltam, és tudom, hogy Apa és Anya gyakran visszafogott lélegzettel figyeltek és azon tűnődtek, vajon mi lesz a következő lépésem. Mint minden gyermek, én is sokszor próbára tettem Apát és Anyát, mikor megkérdeztem, hogy megtehetek-e valamit, vagy elmehetek-e valahova, amiről előre tudtam, hogy a válaszuk: nem. Néha könnyek hulltak. Valójában feldúlt volna, ha valaha is azt mondják: „Menj csak, csinálj amit akarsz. Minket nem érdekel.”

Biztonságérzetet adott az a tudat, hogy nem befolyásolhatom őket arra, hogy megváltoztassák az álláspontjukat. Ez tulajdonképpen megkönnyítette számomra, hogy amikor más fiatalok nem bölcs szórakozást ajánlottak, azt mondjam: „Apám nem fog elengedni.” Amikor 16 éves voltam, Apa lehetővé tette, hogy megtanuljak autót vezetni, és megszerezzem a jogosítványt. Szintén akkoriban adott nekem egy kulcsot a házhoz. Nagy hatással volt rám, hogy megbízott bennem. Úgy éreztem magam, mint egy felnőtt, ez pedig egyfajta felelősségérzetet adott és a vágyat, hogy ne éljek vissza a bizalmukkal.

Azokban a napokban nem sok tanácsot kaptunk a házassággal kapcsolatban, de Apa ismerte a Bibliát, és amit az arról mond, hogy „csak az Úrban” házasodjunk (1Korinthus 7:39, Újfordítású revideált Biblia, 1991). Világossá tette előttem, hogy ha valaha is hazavinnék egy világi fiút, vagy akárcsak foglalkoznék eggyel, súlyosan csalódna. Tudtam, hogy igaza van, mivel láttam a boldogságot és egységet a házasságukban, mert ők „az Úrban” házasodtak.

1941-ben, amikor 18 éves voltam, úgy gondoltam szerelmes vagyok egy fiatalemberbe a gyülekezetben. Úttörő volt, és jogásznak tanult. Izgatott voltam. Amikor elmondtuk a szüleimnek, hogy össze akarunk házasodni, ahelyett hogy helytelenítést mutattak volna, vagy elkedvetlenítőek lettek volna, egyszerűen ezt mondták: „Egyetlen kérésünk lenne hozzád, Blossom. Úgy érezzük, túl fiatal vagy, és arra szeretnénk kérni várj egy évet. Ha tényleg szerelmes vagy, egy év nem fog számítani.”

Annyira hálás vagyok, hogy hallgattam erre a bölcs tanácsra. Egy éven belül valamivel érettebbé váltam és kezdtem látni, hogy ez a fiatalember nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek jó házastárssá tennék. Végül elhagyta a szervezetet, én pedig olyasmitől menekültem meg, ami katasztrófa lett volna az életemben. Milyen csodálatos, ha valakinek bölcs szülei vannak, akiknek az ítélőképessége megbízható!

Házasság és utazómunka

1946 telén, miután hat évet töltöttem az úttörőszolgálatban és részidőben dolgoztam, besétált a Királyság-termünkbe a legkellemesebb fiatalember, akivel valaha is találkoztam. Gene Brandtot társnak jelölték ki a testvériség utazó szolgája mellé, ahogy a körzetfelvigyázót akkoriban nevezték. A vonzalom kölcsönös volt, és 1947. augusztus 5-én összeházasodtunk.

Rövidesen Apa és Gene egy könyvelőirodát nyitott. De Apa ezt mondta Gene-nek: „Azon a napon, amelyen ez az iroda visszatart minket egy összejöveteltől vagy egy teokratikus megbízatástól, bezárom az ajtót, és eldobom a kulcsot.” Jehova megáldotta ezt a szellemi szemléletmódot, az iroda kielégítően gondoskodott az anyagi szükségleteinkről és elég időt hagyott az úttörőszolgálat végzésére. Apa és Gene jó üzletemberek voltak, és könnyen gazdagok lehettünk volna, de ez soha sem volt céljuk.

1954-ben Gene meghívást kapott a körzetmunka végzésére, ami nagy változást jelentett az életünkben. Hogyan reagáltak a szüleim? Az érdeklődésük ismét nem saját magukra irányult, hanem Isten Királyságának érdekeire és gyermekeik szellemi jólétére. Soha sem mondták nekünk: „Miért nem adtok nekünk unokákat?” Ehelyett mindig ezt mondták: „Mit tehetünk, hogy segítsünk titeket a teljes idejű szolgálatban?”

Így, mikor elérkezett az idő az indulásra, csupán nagy kiváltságunkat érintő bátorító és örömteli szavak hangzottak el. Soha nem éreztették velünk, hogy elhanyagoljuk őket, hanem mindig százszázalékosan mellettünk álltak. Eljövetelünk után még újabb tíz évig szorgalmasak maradtak az úttörőmunkában. Apát San Antonio városfelvigyázójának jelölték ki, amely tisztséget 30 évig megtartott. Örvendezett, látva a növekedést, hogy 1920-tól 1991-re, a halála előtti időre a város egyetlen gyülekezetéből, 71 lett.

Gene-nek és nekem az élet tele volt izgalommal. Gazdag örömet jelentett a drága testvéreket és testvérnőket szolgálni több mint 31 államban, és talán mindezek fénypontjaként az a kiváltság, hogy az Őrtorony Gileád Biblia Iskola 29-ik osztályába jártunk 1957-ben. Ezután visszatértünk az utazómunkába. 1984-ben, 30 év után a körzet- és kerületmunkában, a Társulat kedvesen kiutalt Gene-nek egy körzet-megbízatást San Antonióban, mivel a szülők már a nyolcvanas éveikben jártak gyenge egészségben.

Gondoskodás a szülőkről

Csupán másfél évvel San Antonióba történt visszatérésünk után, Anya enyhe kómába esett és meghalt. Oly gyorsan történt ez, hogy azt a néhány dolgot nem volt alkalmam elmondani neki, amit akartam. Ez megtanított arra, hogy sokat beszélgessek Apával. 65 évi házasság után nagyon hiányzott neki Anya, de mi ott voltunk, hogy szeretetet és támogatást adjunk.

Apa egész életén át tartó példája a keresztény gyülekezeteken való részvételben, tanulmányozásban és szolgálatban egészen haláláig folytatódott. Nagyon szeretett olvasni. Amikor otthon kellett maradnia mialatt mi a szolgálatban voltunk, hazaérkezésemkor megkérdeztem: „Magányos voltál?” Oly buzgón olvasott és tanulmányozott, hogy ennek még a gondolata sem merült fel benne.

Egy másik, egész életén át tartó szokást is megőriztünk. Apa mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a család együtt egyen, különösen a reggelinél, amikor a Napiszöveget vizsgáltuk meg. Soha nem mehettem el otthonról e nélkül. Volt, hogy ezt mondtam: „De Apa, el fogok késni az iskolából (vagy a munkából).”

„Nem a Napiszöveg miatt fogsz elkésni, hanem mert nem keltél fel időben” — mondta. Maradnom kellett és meghallgatnom. Ezt a jó példát biztosította, egész halála napjáig. Ez egy másik örökség, amelyet nekem hagyott.

Apa szellemileg mindvégig éber maradt. Megkönnyítette a róla való gondoskodást, hogy soha sem volt nyűgös és nem panaszkodott. Ó, néha megemlítette arthritisét (ízületi gyulladás), de emlékeztettem őt, hogy ami neki van az valójában „Ádámitisz”, erre ő nevetett. Gene és én mellette ültünk 1991. november 30. reggelén, amikor Apa csendesen elaludt.

Most már túl vagyok a hetvenéves koron, és még mindig javamra fordítom szerető keresztény szüleim jó példáját. Buzgón imádkozom, hogy teljes értékelésemet kimutassam eziránt az örökség iránt azáltal, hogy helyesen használom fel az elkövetkezendő időszakokban (Zsoltárok 71:17, 18).

[Kép az 5. oldalon]

Anya velem

[Képek a 7. oldalon]

1. Első kongresszusom: Texas, San Marcos, 1923. szeptember

2. Apa utolsó kongresszusa: Texas, Fort Worth, 1991. június (Apa ül)

[Kép a 9. oldalon]

Gene és Blossom Brandt