Szilárd remény a csernobili komor hangulat közepette
Az Ébredjetek! ukrajnai tudósítójától
AZ UKRAJNAI Csernobilban 1986. április 26-án a történelem legborzasztóbb atomerőmű-balesete történt. Később, még ugyanabban az évben Mihail Gorbacsov, akkori szovjet elnök megjegyezte, hogy a tragédia kegyetlen emlékeztető volt arra, hogy „az emberiség még nem ura a hatalmas erőknek, amelyeket felfedezett”.
A csernobili szerencsétlenség jelentőségét hangsúlyozva a Psychologie Heute című magazin 1987. februári száma így tudósított: „A csernobili atomreaktor-szerencsétlenség . . . fordulópont volt a modern civilizáció történetében. És olyan katasztrófa volt, amely nagymértékben kihat majd ránk évszázadokig.” A The New York Times azt írta, hogy „annyi hosszan tartó sugárzást [bocsátott ki] a világ levegőjébe, a talajba és a vízbe, amennyi meghaladja az összes atomkísérletek és robbantások során levegőbe jutó sugárzás mennyiségét”.
A Hannoversche Allgemeine című német újság azt jósolta, hogy „a következő 50 évben a becslések szerint 60 000 ember fog világszerte meghalni rákban a szovjet reaktorblokk megolvadása következtében . . . További 5000 ember fog súlyos génkárosodást szenvedni, és akár 1000-en is szenvedhetnek születési rendellenességektől.”
A csernobili tragédia a félelem, az aggodalom és a bizonytalanság fellegeit hozta létre, amely több százezer ember életét árnyékolta be. Néhányan mégis kezdtek szilárd reménynek örvendeni a rendkívül komor hangulat közepette. Figyeljük meg a Rudnyik családot, amely Viktorból, Annából, valamint két lányukból: Jelenából és Ánjából áll. 1986 áprilisában Rudnyikék Pripjatyban laktak, kevesebb mint 3 kilométerre a csernobili atomreaktortól.
A baleset napja
Azon a tragikus szombat reggelen a tönkrement atomreaktornál lévő tűzoltók hőstette egy még rosszabb kimenetelt akadályozott meg. A tűzoltókra órákon belül csapást mért a sugárbetegség, és többen közülük később meghaltak. Grigorij Medvegyev, aki az 1970-es években főmérnökhelyettes volt Csernobilban, így írja le a helyzetet a Verbrannte Seelen című könyvében: „A radioaktív felhő átsodródott a fenyőfaültetvényen, amely elválasztja a reaktor területét a várostól, és radioaktív hamueső borította be a kis erdőt.” A jelentések szerint több tonna elpárolgott radioaktív anyag áramlott a légkörbe!
Figyelemre méltó, hogy a több mint 40 000 lakosú városban, Pripjatyban azon a szombaton az élet látszólag a megszokott mederben folyt. Gyerekek játszadoztak az utcákon, az emberek pedig a szovjet ünnep, május 1-je megünneplésére készülődtek. Nem lett bejelentve, hogy baleset történt, és nem érkezett figyelmeztetés a veszélyre. Anna Rudnyik kint sétálgatott hároméves kislányával, Jelenával a szabadban, amikor találkoztak Anna nevelőapjával. Ő hallott a balesetről. Mivel aggódott a sugárzás kockázata miatt, gyorsan elvitte őket autóval az otthonába, amely körülbelül 16 kilométerre van onnan.
A radioaktív felhő felszállt a légkörbe, és több száz kilométerrel távolabbra sodródott Ukrajnán, Belorusszián (most Belarus, vagyis Fehéroroszország), Oroszországon és Lengyelországon keresztül, valamint Németországon, Ausztrián és Svájcon túl. A következő hétfőn svéd és dán tudósok aggódni kezdtek, amikor magas radioaktivitási szintet mértek.
Az utóhatás
Szovjet katonákat, tűzoltókat, építési szakembereket és másokat küldtek Csernobilba. Ez a csoport — amely mintegy 600 000 főből állt — úgy vált ismertté, mint „likvidátorok”. Megakadályozták, hogy egy még súlyosabb szerencsétlenség történjen Európában, azáltal hogy egy acélból és betonból készült, tízszintnyi magas, illetve két méter vastag szarkofággal lezárták a sérült atomreaktort.
Az elkövetkező néhány nap során megkezdődött a szomszédos területek kiürítése. „El kellett hagynunk az otthonunkat, és mindent ott kellett hagynunk — a ruháinkat, a pénzünket, az iratainkat, az élelmünket — mindenünket, amink csak volt. Nagyon aggódtunk, hiszen Anna éppen várandós volt a második gyermekünkkel” — magyarázta Viktor.
Mintegy 135 000 embernek kellett elköltöznie — az atomreaktor körül, majdnem 30 kilométeres körzetben minden település elhagyatott volt. Rudnyikék a rokonaikhoz költöztek. Ezek a rokonok azonban nemsokára megijedtek, hogy Rudnyikékról átterjed rájuk a radioaktivitás. „Nyugtalankodni kezdtek — mondta Anna —, és végül megkértek bennünket, hogy menjünk el.” Más kitelepítetteknek is hasonló fájdalmas tapasztalatuk volt. Majd 1986 szeptemberében Rudnyikék végre újra letelepedtek, ezúttal Kalugában, Moszkvától (Oroszország) körülbelül 170 kilométerre délnyugatra.
Anna megjegyezte: „Akkor végre megértettük, hogy nincs visszaút. Elveszítettük szeretett családi otthonunkat, ahol születtünk és ahol nevelkedtünk. Gyönyörű terület volt, amelyet virágok és rétek borítottak, s ahol a patakban tündérrózsák voltak. Az erdőben rengeteg volt a bogyó és a gomba.”
Nemcsak Ukrajna szépségén esett csorba, de Szovjetuniónak mint gabonatermő területnek a szerepe is érintve volt. Az országban learatott termés nagy része azon az őszön fertőzött volt. Skandináviában hasonló volt a helyzet: a rénszarvashús 70 százalékát fogyasztásra alkalmatlannak nyilvánították, mivel az állatok a sugárfertőzött zuzmókon legelésztek. Németország egyes részein kinn hagyták a földeken a zöldségeket megrothadni, mert féltek a fertőzéstől.
A sugárzás egészségi hatásai
A baleset után öt évvel közrebocsátott hivatalos adatok szerint 576 000 ember volt kitéve sugárzásnak. A beszámolók alapján ezen személyek között mind a rákos, mind a nem rákos betegségek előfordulása gyakoribb. Különösen a fiatalokat érintette. A New Scientist című folyóirat 1995. december 2-i száma arról számolt be, hogy Európa egyik élenjáró pajzsmirigyszakembere úgy véli, hogy „azoknak a gyermekeknek a 40 százalékánál, akik egyéves koruk alatt voltak kitéve a csernobili lehulló szennyező anyag legmagasabb szintjének, pajzsmirigyrák alakulhat ki felnőttkorukra”.
Mivel Anna a terhessége alatt volt kitéve a sugárzásnak, az orvosok erősködtek, hogy vetesse el a babát. Amikor Viktor és Anna ezt visszautasította, alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, amelyben ígéretet tettek arra, hogy akkor is gondoskodnak a gyermekről, ha az torzan születik. Bár Ánja nem torz, bizony rövidlátó, légzőszervi bajai, valamint szív- és érrendszeri betegségei vannak. Ezenfelül a Rudnyik család többi tagjának szintén romlott az egészsége a szerencsétlenség óta. Viktornak és Jelenának egyaránt szívbetegségei vannak, Anna pedig csupán egyike annak a sok embernek, akit Csernobil-rokkantként vettek nyilvántartásba.
A sérült atomreaktort lezáró likvidátorok között voltak azok, akiket a legnagyobb sugárzás ért. Azok közül, akik segítettek a „rendcsinálásban”, állítólag ezrek már meghaltak — idő előtt. Sok túlélőnek idegi és pszichoszomatikus panaszai vannak. Széles körben elterjedt a depresszió, és nem ritka az öngyilkosság.
Anzsela, az egyik túlélő súlyos egészségi gondoktól kezdett szenvedni. A szerencsétlenség idején Kijevben, Ukrajna fővárosában élt, több mint 80 kilométerre Csernobiltól. De később azzal töltötte az idejét, hogy ellátmányt szállított az atomreaktor helyszínén lévő likvidátoroknak. Szvetlana, egy másik túlélő Irpinyben, Kijev közelében él, rákos lett, és műtéten esett át.
Visszatekintés
Tíz évvel a nagy baleset után, 1996 áprilisában Mihail Gorbacsov beismerte: „Egyszerűen nem voltunk felkészülve ilyen helyzetre.” Ugyanakkor Oroszország elnöke, Jelcin megjegyezte: „Az emberiség még sohasem tapasztalt ilyen nagyságrendű szerencsétlenséget, amelynek ennyire súlyos következményei lettek, és amit ennyire nehéz megszüntetni.”
Figyelemre méltó, hogy a Spektrum der Wissenschaft című magazin a csernobili katasztrófa utóhatását ahhoz hasonlította, ami egy közepes atomháború következménye lett volna. Egyesek körülbelül 30 000-re becsülik a tragédia következtében meghaltak számát.
Egy tavalyi híradó szerint a baleset tizedik évfordulóján még mindig 30 kilométeres volt az erőmű körüli, emberi életre alkalmatlan zóna. A tudósítás azonban megjegyezte, hogy „647 céltudatos lakos belopakodott, megvesztegetéssel bejutott vagy nyíltan újra besétált a zónába”. A tudósítás kijelentette: „Az erőmű körül 10 kilométeres körzetben egy lélek sem él. Az ezt körülvevő, következő 20 kilométeres övezet az, ahová ez a néhány száz ember visszatért.”
Bizalom az általános félelem közepette
Több ezer ember számára, aki egykor Csernobilhoz közel élt, az élet nagyon nehéz volt, és még mindig az. A kitelepítettekkel kapcsolatban készített egyik tanulmány feltárta, hogy ezeknek az embereknek a 80 százaléka boldogtalan az új otthonában. Szomorúak, fáradtak, nyugtalanok, ingerlékenyek és magányosak. Csernobil nem csak egy atombaleset volt — társadalmi és pszichikai válság elsöprő arányban. Nem meglepő, hogy sokan úgy utalnak az eseményekre, hogy Csernobil előtt, vagy Csernobil után történt.
Sok más emberrel ellentétben a Rudnyik család rendkívül jól birkózik meg a helyzettel. Elkezdték tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival, és ennek következtében erős hitet fejlesztettek ki az Isten Szavában található, igazságos új világgal kapcsolatos ígéretekben (Ésaiás 65:17–25; 2Péter 3:13; Jelenések 21:3, 4). Majd 1995-ben Viktor és Anna szimbolizálta Istennek való önátadását azáltal, hogy megkeresztelkedtek vízben. Később Jelena nevű lányuk is megkeresztelkedett.
Viktor kifejti: „A Biblia tanulmányozása képessé tett minket arra, hogy megismerjük a Teremtőnket, Jehova Istent, és az emberiséggel kapcsolatos szándékait a földre vonatkozóan. Már nem vagyunk levertek, mivel tudjuk, hogy amikor eljön Isten Királysága, soha többé nem következik majd be ilyen borzalmas baleset. Örömmel tekintünk előre arra az időre, amikor a Csernobil közelében lévő kedves otthonunk körüli vidék helyreáll leromlott állapotából, és egy csodálatos paradicsom részévé válik.”
Anzselának és Szvetlanának, akik szintén bíznak Istennek az igazságos új világával kapcsolatos ígéreteiben, ugyanez a csodálatos kilátása van, noha a sugárzás hatására betegek. „Nehéz lenne az élet, ha nem ismernénk a Teremtőt és a szándékait — jegyezte meg Anzsela. — De az, hogy szoros kapcsolatban vagyok Jehovával, segít, hogy pozitív maradjak. Az a vágyam, hogy a Biblia teljes idejű prédikálójaként továbbra is szolgáljam őt.” Szvetlana még hozzáfűzte: „Keresztény testvéreim és testvérnőim óriási segítséget jelentenek nekem.”
A Biblia tanulmányozása feltárja az ilyen emberek előtt, hogy az „idő és előre nem látott események” okozta balesetek kihatással vannak az emberekre, bárhol éljenek is, vagy bárkiről legyen is szó (Prédikátor 9:11, NW [9:13]). A Biblia tanulmányozói azonban azt is megtudják, hogy függetlenül attól, mennyire lesújtóak lehetnek a gondjaik, nincs olyan kár, amelyet Jehova Isten ne tudna helyrehozni, nincs olyan sérülés, amelyet ne tudna meggyógyítani, és nincs olyan veszteség, amelyet ne tudna kárpótolni.
Hogyan tudsz te is kifejleszteni ilyen bizalmat Isten ígéreteiben, s ezáltal ragyogó reménynek örvendeni? A bibliai Példabeszédek írója így válaszol: „Hogy az Úrban legyen a te bizodalmad, arra tanítottalak ma téged” (Példabeszédek 22:19). Igen, ismeretet kell befogadnod rendszeres bibliatanulmányozás által. A lakóhelyeden élő Jehova Tanúi boldogan segítenek neked ennek megtételében. Ingyenes bibliatanulmányozási programot ajánlanak fel neked, amelyről a neked megfelelő időben és helyen fognak gondoskodni.
[Oldalidézet a 14. oldalon]
„Az emberiség még sohasem tapasztalt ilyen nagyságrendű szerencsétlenséget, amelynek ennyire súlyos következményei lettek, és amit ennyire nehéz megszüntetni” (Jelcin, Oroszország elnöke).
[Oldalidézet a 15. oldalon]
Csernobil nem csak egy atombaleset volt — társadalmi és pszichikai válság elsöprő arányban
[Kép forrásának jelzése a 12. oldalon]
Tass/Sipa Press