Opera a dzsungelban
Az Ébredjetek! brazíliai tudósítójától
A REPÜLŐGÉP ablakán kitekintve két folyót látunk, amelyek egymás felé haladnak — a homokszínű Solimõest és a kólaszínű Rio Negrót. Amikor összetalálkoznak, a folyás irányában még 10 kilométeren át nem keverednek össze teljesen. Ettől nem messze a repülőgép földet ér Manausban, Brazília Amazonas államának fővárosában.
„Nálunk két évszak van — mondják a manausi emberek. — Vagy mindennap esik, vagy egész nap esik.” Ám az eső nem akadályozza meg a 1,5 millió lakost abban, hogy sürgölődjön az ellentétek eme városában. A széles sugárutakon látható csúcstechnológiájú gyárak, valamint a meredek utcákon található lakóházak és bérházak mellett haladva hamarosan a városközpont forgalmi torlódásába kerülünk, ahol felhőkarcolók és palotaszerű műemlékek hívják fel magukra a figyelmet. Már látjuk, hogy miért hívták Manaust egykor a dzsungel Párizsának. Egy gyönyörű épület azonban különösen magára vonja a figyelmet — ez az operaház.
„Sok helyen van operaház — mondja Inês Lima Daou, a színház igazgatója —, de a Teatro Amazonas más. Ez a semmi közepén van.” Hogy került ez az elegáns operaház a világ legnagyobb esőerdejének a közepére?
Kapcsolat a kaucsukkal
A portugál Francisco da Mota Falcão kapitány 1669-ben létesített egy dzsungelerődöt, melyet Fortaleza de São José do Rio Negrónak nevezett. Több névváltoztatást követően 1856-ban újra elnevezték, és Manaus lett a neve az egyik helyi indián törzsről, melynek tagjait manaúknak hívják. 1900-ig 50 000 ember özönlött Manausba. Mi vonzotta a tömegeket? A Hevea brasiliensis, vagyis a parakaucsukfa, az Amazonas-medence őshonos növénye.
A portugál gyarmatosítók észrevették, hogy az indiánok nehéz labdákkal játszanak, melyek a fákból kivont kaucsuktejből készültek. Idővel a gyarmatosítók rájöttek, hogy ez a tejszerű folyadék másra is hasznos. Portugália királya, Dom José 1750-ben elküldte a csizmáját Brazíliába, hogy vízhatlanítsák. 1800-ra Brazília gumicipőket exportált az észak-amerikai New Englandbe. Ám amikor Charles Goodyear 1839-ben feltalálta a vulkanizálást, John Dunlop pedig 1888-ban szabadalmaztatta a légtömlős gumiabroncsot, ezek csak serkentették a „kaucsuklázat”. A világ igényelte a kaucsukot.
Nem sokkal később közel 200 000 brazil dolgozott seringueirosként, azaz kaucsukcsapolóként, meglékelve a Manaus körüli esőerdőben elszórtan elhelyezkedő, 80 millió parakaucsukfát.
A gazdagság szédületes éveiben behozták a városba az elektromosságot, a telefont, sőt még a villamost is — ezek voltak az elsők Dél-Amerikában. A kaucsukmágnások urasági kastélyokat építettek, ír lenvászon terítőn étkeztek, és a családjuk oda-vissza utazott Európa és az otthona között, hogy élvezze az európai kultúrát — ideértve az operát is. Nemsokára ők is akartak egy európaihoz hasonló operaházat.
Behoznak egy csipetet Európából
Majd 1881-ben kezdett valóra válni az álom, amikor is a város kiválasztott egy hegyen, két mellékfolyó között egy helyszínt, amely a templom mellett volt, és erdő vette körül. Nemsokára építési anyagokkal megrakott hajók keltek át az Atlanti-óceánon, és további 1300 kilométeren keresztül folytatták útjukat az Amazonason Manausig.
De várjunk csak egy percet! Miért van ezen a neoklasszikus épületen kupola? Igaz, ez nem volt benne az eredeti tervben, de az egyik mérnök elment egy franciaországi vásárba, meglátta a kupolát, megtetszett neki és megvásárolta. Körülbelül 36 000 zöld és sárga német csempét használtak fel a kupola díszítéséhez.
A patkó alakú nézőtéren 700 darab nádtámlájú szék fért el, melyeket a földszinten helyeztek el, 12 széket a hivatali páholyban, és a három, emeleti erkélyen lévő 90 bérelt páholy mindegyikében 5 széket. A tehetős családok, hogy biztosítsanak maguknak magánpáholyokat, 22 görög álarcot adományoztak, melyeket az oszlopok fölé helyeztek, hogy így mutassák ki tiszteletüket az európai zeneszerzők, zenészek és színműírók iránt.
A megvilágítás látványossá teszi az operaházat. A nézőtér közepén egy hatalmas bronzcsillár függ, amely Franciaországban készült, és olasz kristállyal van díszítve. Le lehet engedni, hogy ki lehessen cserélni a villanykörtéket, vagy le lehessen tisztítani a csillárt. A 166 bronzalapú lámpa, amelyen 1630 tulipán alakú üveglámpaernyő van, kiemeli a falakat, és megvilágítja a festményeket.
Crispim do Amaral XIX. századi brazil festő, aki Párizsban élt, és Olaszországban végezte tanulmányait, a mennyezetre négy jelenetet festett — egy opera-, egy tánc- és egy zenés jelenetet, valamint egy olyat, amely tragédiát ábrázol. Sikerült azt az illúziót ébresztenie, mintha az ember az Eiffel-torony alatt állna. A vászon színpadfüggönyre egzotikus témát festett — annak a két folyónak a találkozását, amelyek az Amazonast alkotják. A 100 éves függöny nem göngyölődik fel, hanem egyenesen megy fel a kupolába — ezzel csökkentve a festmény rongálódását.
A második szinten van a bálterem, ahol a terem mindkét végében egy magas, francia kristályból készült tükör 32, Olaszországból származó csillár képét veri vissza. A fényesség megvilágítja Domenico de Angelis olasz festő festményeit, melyek az amazóniai állat- és növényvilágot ábrázolják. A fényűző megjelenés érdekében az öntöttvas oszlopokat bevakolták és lefestették úgy, hogy márványnak látszanak. Kopogtasd meg a márványnak látszó erkélypalánkokat; fából készültek. A fényezett parkettát francia módszer szerint rakták le: 12 000 fadarabot egyetlen szög vagy ragasztó segítsége nélkül illesztettek egymáshoz. Az egyedüli brazil sajátosság az volt, hogy fát használtak a padlózathoz, a pultokhoz és az asztalokhoz. Így hát elképzelhetjük, hogy biztosan mindenki otthon érezte magát, és hűvösnek érezhette a helyiséget. Miért hűvösnek?
A kőművesek kaucsuk alapú anyagba fektették le a színház körüli útburkoló köveket. Ez ügyesen elnyelte a késve érkezők lófogatú hintójának zaját. Azt is lehetővé tette, hogy nyitva hagyhassák az ajtókat, hogy a szellő átfújhasson a nádtámlájú székeken, némileg enyhítve a hőséget.
A gyöngyöző pezsgőtől a baljós fellegekig
Majd 1896-ban a megnyitón pezsgő folyt az operaház előtti szökőkutakból, amikor az ajtók kitárultak. Ez az építkezés 15 évi munkába tellett, és 10 millió dollárba került. Lenyűgöző ház volt, lenyűgöző hangoknak. Az évek során Olaszországból, Franciaországból, Portugáliából és Spanyolországból érkeztek a szólóénekesek és a csoportok, hogy előadják Puccinitól a Bohéméletet, Verditől pedig a Rigolettó és A trubadúr című operát. Bár a trópusi betegségek, például a kolera, a malária és a sárgaláz miatt néhány művész távol maradt, egy másik dolog is felmerült, amely fenyegette a színházat — a kaucsuk fellendülésének vége. Baljós fellegek gyülekeztek Manaus felett. (Lásd a „Rablás, amely véget vetett a kaucsuk fellendülésének, és beszüntette az operát” című bekeretezett részt.)
Brazília kaucsukmonopóliuma 1923-ban hanyatlott. Az iparmágnások, a tőzsdejátékosok, a kereskedők és a prostituáltak villámgyorsan összecsomagoltak, és elhagyták a várost, ezzel lefokozva Manaust egy rozzant hellyé, ahol a madár se jár. És mi lett az operaházzal? A színház melléképületei kaucsuk-raktárak lettek, a színpadot pedig teremfocihoz használták!
Újra nagyszerű idők járnak
Ezek után Manaus az ökoturisták kiinduló pontja lett, akik azért jöttek, hogy felfedezzék az esőerdő rejtelmeit. Mások néhány napra jöttek, hogy kézben tartsanak egy kígyót, etessenek egy papagájt, vagy megsimogassanak egy lajhárt. Ha helyreállítanák az operaházat, Manaus másfajta vonzó látványosság lenne!
Ezért 1974-ben a színház költséges átalakításon ment keresztül, hogy megőrizzék az eredeti stílusát, s technikailag fejlesszék. Megtisztították a lámpákat, a tükröket és a bútorokat. A műszaki szakemberek hidraulikus rendszert szereltek be a zenekari árok fel-lemozgatásához. Új padlózatot készítettek a színpadhoz, valamint a háttérhez új hangosító-, világító- és videoberendezést. A földszinten a székek alatt légkondicionálót szereltek be.
Majd a Rio de Janeiró-i szimfonikus zenekar visszahozta a kultúrát a színházba. Később Margot Fonteyn híres balerina azzal szerzett dicsőséget a színpadnak, hogy eltáncolta a Hattyúk tavát, és odaajándékozta bemutatásra a balettcipőjét a színház múzeumának.
A nagyobb kényelem, szépség és biztonság érdekében további javítások váltak szükségessé. Alapos kutatás és gondos tervezés után négy évre 600 munkás és 30 műszaki szakember árasztotta el a színházat. Nyolc réteg festék alatt megtalálták az eredeti rózsaszínt. A kupolát újból be kellett fedni. Eltávolították a régi tetőcserepeket. Hasonló kinézetű, új cserepeket tettek a helyükre, amelyek Brazíliában készültek. A székeket újrakárpitozták, francia bársonnyal húzták be őket. Szike és ecset segítségével javításokat végeztek a finom művészi tárgyakon és festményeken. Sajnos az előcsarnokokban a párás levegő megrongálta az iparművészmunkákat, ezért kínai olívzöld brokátot választottak a panelek bevonásához. Továbbá a termeszek kényelembe helyezték magukat a faoszlopokban és a fából készült erkélypalánkokban. Ahhoz hogy megszabaduljanak tőlük, 13 759 liter rovarirtót fecskendeztek a fába.
Azután 1990-ben megint lenyűgöző hangok voltak a lenyűgöző házban. Celine Imbert brazil szopránénekesnő áriái és Nelson Freire zongoraestjei előkelőbbé tették a színházat.
Csak nem egy csengetés hangja volt? De igen, ez a csengetés figyelmeztet bennünket arra, hogy az előadás öt perc múlva kezdődik.
„A 100 éves Teatro Amazonas megünneplésére meghívtuk a nagy hírű tenorénekest, José Carrerast — mondja Daou, a színház igazgatója. — Ellenőrizte az akusztikát (azt mondta, hogy »tökéletes«).” Ez az est a bálteremben megtartott tánccal fejeződött be. Az ünnepségek Zubin Mehta karmester, Luciano Pavarotti tenorénekes, valamint egy argentin csoport látogatásával folytatódott, amely az élénk Carmen című operát mutatta be.
Ez volt a háromperces csengetés. Jó lesz elfoglalnunk helyeinket.
A 60 alkalmazott egész nap a színfalak mögött lótott-futott, hogy előkészítse a bemutatót. És több bemutatójuk is lesz — dzsesszkoncertek, folklór bemutatók és színdarabok. Ma este azonban balett lesz.
Egyperces csengetés. Pszt!
Szóval mikor jössz a dzsungelban lévő operaházba?
[Kiemelt rész/kép a 17. oldalon]
Rablás, amely véget vetett a kaucsuk fellendülésének, és beszüntette az operát
Henry Wickham fiatal angol kalandor 1876-ban tisztességtelen tervet szőtt, amely a kaucsuk fellendülésének hanyatlását okozta Brazíliában. Az indiánok segítségével „elrabolt” 70 000 kitűnő minőségű Hevea brasiliensis palántát, amelyet Amazónia erdeiben gyűjtött, felpakolta egy gőzhajóra, és átcsempészte a brazil határon azzal az ürüggyel, hogy ezek „ritka növényminták Viktória királynő számára”. Gondozta őket a hajón, miközben átkelt az Atlanti-óceánon, és egy különleges, bérelt vonattal az Angliában levő kew-i Királyi Botanikus Kert üvegházaiba vitette, ahol a palánták néhány héttel később növekedni kezdtek. Onnan átszállították őket Ázsiába, ahol Ceylon és a Maláj-félsziget mocsaras talajába ültették őket. 1912-re az elrabolt palánták egészséges kaucsukültetvénnyé fejlődtek, és mire ezek a fák kezdtek kaucsuktejet termelni — egy forrás szerint — „Brazíliában a kaucsuk fellendülése örökre kudarcba” fulladt.
[Térkép a 14. oldalon]
Manaus
[Forrásjelzés]
Mountain High Maps® Copyright © 1995 Digital Wisdom, Inc.
[Kép a 15. oldalon]
A két folyó nem keveredik össze
[Kép a 15. oldalon]
A színház kupolája — praktikus tájékozódási pont
[Kép a 16. oldalon]
Elegáns épület az esőerdőben
[Kép a 17. oldalon]
Az operaház újra lenyűgöző