Élelem mindenki számára — Ez csupán álom?

AZ ÉBREDJETEK! OLASZORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

„MINDEN férfinak, nőnek és gyermeknek joga van ahhoz, hogy ne éhezzen, és ne legyen alultáplált” — jelentette ki az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) által támogatott Világélelmezési Tanácskozás még 1974-ben. Ekkor felhívás hangzott el arra vonatkozóan, hogy a világból „egy évtizeden belül” gyökerestül irtsák ki az éhezést.

Múlt év végén azonban 173 tagállam képviselője azzal a céllal találkozott az ötnapos Világélelmezési Csúcsértekezleten a FAO római központjában, hogy feltegye a kérdést: „Mi ment rosszul?” Nemcsak hogy kudarcot vallottak arra nézve, hogy élelemről gondoskodjanak mindenki számára, de most, több mint két évtizeddel később a helyzet még rosszabb.

Az élelemmel, népességgel és szegénységgel kapcsolatos jelentősebb kérdések sürgetőek. Ahogy a csúcsértekezleten kiadott dokumentum elismerte: hacsak nem oldják meg ezeket a nehézségeket, az „komoly kihatással lehet sok ország és terület társadalmi stabilitására, és talán még a világbékét is meghiúsíthatja”. Egy megfigyelő még ennél is határozottabb volt: „Tapasztalni fogjuk a civilizáció és a nemzeti kultúra megsemmisülését.”

Jacques Diouf, a FAO főigazgatója szerint „napjainkban több mint 800 millió ember — ebből 200 millió gyermek — nem jut elegendő élelemhez”. Becslések szerint 2025-re a világ mostani népessége 5,8 milliárdról 8,3 milliárdra növekszik; legnagyobb növekedés a fejlődő országokban várható. Diouf így siránkozik: „Azoknak a férfiaknak, nőknek és gyermekeknek a teljes száma, akiket megfosztottak az élethez és méltósághoz való elidegeníthetetlen joguktól, elfogadhatatlanul magas. Az éhezők kiáltása összefonódik a tönkretett talaj, kopárrá tett erdők és a mindinkább kimerített halastavak csendes sóhajtásával.”

Mit javasoltak, hogyan lehetne a bajt orvosolni? Diouf kijelentette, hogy a megoldás „bátor tettben” rejlik: abban, hogy az „élelmezés biztonságáról” gondoskodnak az olyan országok számára, ahol élelmiszerhiány van, valamint szakértelemről, beruházásról és technológiáról, hogy azok képesek legyenek élelemmel ellátni magukat.

Miért olyan bizonytalan az „élelmezés biztonsága”?

A csúcsértekezlet kiadott nyilatkozata szerint az „élelmezés biztonsága akkor valósul meg, ha minden ember, minden időben, fizikailag és anyagilag elegendő, biztonságos és tápláló élelemhez jut hozzá, amely kielégíti a tevékeny és egészséges élethez szükséges napi élelmiszer-szükségletét és ízlését”.

A zaire-i menekültválság szemlélteti, hogy miként lehet az élelmezés biztonsága veszélyeztetve. Miközben a ruandai menekültek milliói éheztek, az ENSZ-szervezeteknek többraktárnyi olyan élelem állt rendelkezésükre, amellyel táplálhatnák őket. De a szállításhoz és szétosztáshoz politikai engedély és a helyi hatóságok hozzájárulása volt szükséges, vagy a helybéli hadvezéreké, amennyiben a menekülttábor az ő ellenőrzésük alatt állt. A zaire-i vészhelyzet újfent azt jelzi, hogy milyen nehéz a nemzetközi közösségeknek táplálni az éhezőket, még akkor is, ha van élelem. Egy megfigyelő megjegyezte: „Mielőtt bármi történne, rengeteg szervezettel és személlyel kell tárgyalni, és megnyerni őket.”

Ahogy arra az USA Mezőgazdasági Minisztériumának dokumentuma rámutat, töméntelen alapvető ok létezik, amely komolyan alááshatja az élelmezés biztonságát. Természeti katasztrófákon kívül ez lehet háború, polgári harc, nem megfelelő államigazgatás, nem kielégítő kutatómunka és technológia, környezetpusztítás, szegénység, népességnövekedés, nemek közötti egyenlőtlenség és gyenge egészségi állapot.

Van néhány elért eredmény is. 1970 óta a fejlődő országokban az élelmiszer-fogyasztási mutató, vagyis az egy főre jutó élelmiszeradag átlagos energiatartalma 2140 kalóriáról 2520 kalóriára nőtt. De a FAO szerint, mivel a népesség 2030-ra több milliárddal fog nőni, „pusztán az, hogy fenntartsák az élelmiszer elérhetőségének jelenlegi szintjét, megkívánja majd a gyors és állandó termelésnövekedést; azt, hogy a készleteket 75 százalékkal növeljék az olyan természetes erőforrások elpusztítása nélkül, amelyektől mindannyian függünk”. Így hát ijesztő a feladat, hogy élelmiszerről gondoskodjanak az éhező lakosság számára.

„Akcióprogramok” kellenek, „nem kell több csúcsértekezlet”

Számos kritika hangzott el a Világélelmezési Csúcsértekezlet tárgyalásairól és kötelezettségvállalásairól. Egy latin-amerikai képviselő „szégyenletesnek” ítélte egy olyan fogadalomnak a „korlátoltságát”, mely szerint a mostaninak csupán a felére csökkentik az alultáplált emberek számát. Tizenöt nemzet kifejezésre juttatta, hogy eltérően értelmezi a csúcsértekezleten elfogadott határozatokat. Még egy egyszerű nyilatkozat és akcióprogram megfogalmazásához is „kétéves összeütközés és huzavona volt szükséges — írta a La Repubblica című olasz újság. — Minden szót és minden vesszőt mérlegeltek, hogy bizonyos sebeket . . . ne szakítsanak fel újra.”

Sokan, akik a csúcsértekezlet nyilatkozatainak elkészítésében segédkeztek, elégedetlenek voltak az eredményekkel. „Módfelett kételkedünk abban, hogy a kihirdetett nagyszerű javaslatok megvalósulnak-e” — mondta az egyik ilyen személy. A vita tárgya az volt, hogy vajon az élelemhez való jogot úgy kellene-e meghatározni, mint „nemzetközileg elismert jogot”, mivel a „jogot” meg lehet védeni a bíróságon. Egy kanadai személy kifejtette: „A gazdag államok attól féltek, hogy adakozásra akarják kényszeríteni őket. Ezért erősködtek, hogy a nyilatkozat szövege fel legyen hígítva.”

Az ENSZ által finanszírozott csúcsértekezleteken folyó, véget nem érő megbeszélések miatt egy európai miniszter megállapította: „Miután annyi mindent eldöntöttünk a kairói konferencián [melyen a népességről és a fejlődésről volt szó 1994-ben], úgy látjuk, hogy minden egyes soron következő konferencián ugyanoda lyukadunk ki.” Azt tanácsolta: „A legfőbb érdekünk olyan akcióprogramok létrehozása kell hogy legyen, amelyek hasznára vannak embertársainknak; nem kell több csúcsértekezlet.”

Megfigyelők rámutattak arra is, hogy a csúcsértekezleten való részvétel már önmagában is tetemes költség néhány országnak, s nem győzik anyagilag. Egy kicsiny afrikai ország 14 képviselőt, azonfelül 2 minisztert küldött; mindegyikük több mint két hetet töltött Rómában. A Corriere della Sera olasz lap beszámolt egy afrikai elnök feleségéről — akinek hazájában az egy főre jutó átlagos évi jövedelem nem haladja meg a 3300 dollárt — amint 23 000 dollárt szórt el Róma legdivatosabb belvárosi bevásárlókerületében.

Bízhatunk abban, hogy a csúcsértekezleten elfogadott Akcióprogram eléri a célját? Egy újságíró így válaszol erre: „Most egyedül azt remélhetjük, hogy a kormányzatok komolyan fogják ezt venni, és lépéseket tesznek majd annak érdekében, hogy megvalósítsák a javaslatokat. Meg fogják tenni? . . . A történelem kevés okot szolgáltat az optimizmusra.” Ugyanez a kommentátor rámutat a kiábrándító tényre: az 1992-es Rio de Janeiró-i Föld Csúcstalálkozón született megegyezés ellenére, miszerint a bruttó belföldi termék 0,7 százalékából előteremtik a fejlesztést elősegítő támogatást, „csak egy maroknyi ország valósította meg ezt az önkéntes célkitűzést”.

Ki fogja táplálni az éhezőket?

A történelem részletekbe menően szemlélteti azt, hogy az emberiség minden jó szándéka ellenére is „az embernek nincs hatalmában az ő útja, és egyetlen járókelő sem teheti, hogy irányozza a maga lépését!” (Jeremiás 10:23). Így hát nem valószínű, hogy az emberek saját maguktól valamikor is mindenki számára gondoskodni fognak élelemről. A kapzsiság, a rossz irányítás és az önzés a szakadékba taszította az emberiséget. Ahogy Diouf, a FAO főigazgatója megjegyezte: „Mindent számba véve a szívek, elmék és akaratok megváltoztatására volna szükség.”

Ez olyasmi, amit csak Isten Királysága tud megtenni. Valójában évszázadokkal ezelőtt Jehova így prófétált a népére vonatkozóan: „Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek” (Jeremiás 31:33).

Amikor Jehova Isten elkészítette az emberiség eredeti kerti otthonát, az embereknek adott „minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van” élelemként (1Mózes 1:29). Ez a gondoskodás bőséges, tápláló és elérhető volt. Ez az, amire az egész emberiségnek szüksége volt, hogy kielégítse táplálék iránti szükségletét.

Isten szándéka nem változott meg (Ésaiás 55:10, 11). Már sokkal korábban biztosítékát adta, hogy egyedül ő fogja az emberiség összes szükségletét Krisztus által a Királyságon keresztül kielégíteni: gondoskodni fog mindenki számára élelemről, véget vet a nyomornak, megfékezi a természeti katasztrófákat és felszámolja a viszályokat (Zsoltárok 46:9, 10; Ésaiás 11:9; vö. Márk 4:37–41; 6:37–44). Akkor majd ’a föld megadja az ő gyümölcsét: megáld minket az Isten, a mi Istenünk’. ’Bő gabona lesz az országban a hegyek tetején is’ (Zsoltárok 67:7; 72:16).

[Kép forrásának jelzése a 12. oldalon]

Dorothea Lange, FSA Collection, Library of Congress