Hóból nyert erő
AZ ÉBREDJETEK! AUSZTRÁLIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
AZ OLYKOR Ausztrália tetejének nevezett Ausztrál-Alpok Új-Dél-Wales és Victoria államot köti össze. Ezekben a magas hegységekben fekszik a Snowy-hegység, ahonnan a Snowy folyó ered. Ezen egyenetlen, alpesi területtől és annak elsőként letelepedő, szívós lótenyésztőitől eltelve A. B. (Banjo) Paterson megírta azt a verset, melyből később mozifilmet készítettek „The Man From Snowy River” (A Snowy folyótól jött ember) címmel.
Manapság azonban a legendás lótenyésztő lovaglóösvényének csalóka meredekei és lejtői egy technikai csoda, a Snowy-hegységi Vízerőműrendszer zsilipjeinek adnak helyet. A Mérnökök Amerikai Társasága 1967-ben úgy minősítette az akvaduktok, alagutak, víztározók és erőművek eme bonyolult hálózatát, mint ami „a modern világ hét mérnöki csodájának egyike”. Szeretnél ellátogatni ehhez az alpesi „csodához”? De először nézzük csak, miért építették, és ki építette.
Szomjas föld
Meglepő módon a vízerő soha még csak eszükbe sem jutott az első telepeseknek, akiknek a vágyuk a rendszer előfutára volt. A Murray folyó és a Darling folyó szárazságtól lepusztult vízgyűjtő területének, vagyis Ausztrália legfontosabb mezőgazdasági területének XIX. századi földművesei egyszerűen csak megbízhatóbb vízellátást szerettek volna.
Tudták, hogy hol van a víz — a Snowy folyóban. Ám a Snowy folyó a magas hegységek másik, zöldellő oldalán a Tasman-tengerbe zúdult. Tékozló pazarlásnak tűnt. Ha fenn, a magas hegységekben vissza lehetne irányítani ezt a hideg és tiszta vizet a szeszélyesebb Murray és Murrumbidgee folyó forrásvidékére, a földműveseknek egymilliárd dolláros védelmük lenne a szárazság ellen. Szívfájdító álom volt.
Az álom 1908-ban egy lépéssel közelebb került a megvalósuláshoz, amikor a szövetségi parlament Canberra közeli vidékét választotta Ausztrália nemzeti fővárosának helyszínéül. Vajon a vízerő kielégítené ennek az építés előtt álló városnak a szükségleteit? Megint csak a Snowy-hegység felé fordultak a tekintetek.
Különböző javaslatokat — néhányat a vízerővel, másokat a hidroelektromos öntözéssel kapcsolatban — nyújtottak be és dobtak sutba. Majd 1944-ben javasolták az első vízöntözéses rendszert, s ez hamar megnyerte az emberek tetszését. A szövetségi kormány 1949-ben azzal a felelősséggel ruházta fel a Snowy-hegységi Vízerőmű-hatóságot, hogy tervezze meg és építse fel a kettős rendszert.
De hogyan látna neki egy főleg mezőgazdasággal foglalkozó, kezdő ország szakértelem vagy munkaerő-tartalék nélkül egy olyan építkezésnek, amely nagyságrendjét és bonyolultságát tekintve példa nélkül álló?
A hamutól hóig
A megoldás a bevándorlás volt. Európa, amely még mindig tántorgott a II. világháború miatt, a hamu, a munkanélküliség és a hontalanság miatt olyan volt, mint egy lidércnyomás. Így az Egyesült Nemzetek Szervezetével együtt Ausztrália meghívott minden európait, aki a szükséges szakértelemmel bírt, hogy jelentkezzen a rendszeren végzendő munkára.
Válaszul körülbelül 33 országból több tízezer munkás hagyta ott Európa hamuit, és eredt útnak Ausztráliába. A rendszer teljes munkaerejének ők alkották a kétharmadát, és örökre megváltoztatták Ausztrália etnikai összetételét is. Brad Collis a Snowy című könyvében ezt írja: „A . . . brit állományon alapuló ország szinte egyik napról a másikra a világ óriási, soknemzetiségű kultúrájává vált.” Collis hozzáfűzi még: „[A férfiakat] a hegyekbe küldték — akár ellenségek vagy szövetségesek, akár elnyomók vagy áldozatok voltak —, hogy együtt dolgozzanak.” Bár egyik napról a másikra nem egyesültek egy csapattá, idővel azzá lettek.
Élet az Alpokban
Ha valaki a rendszer építésének első napjaiban a magas hegységekbe utazott, kétes fogadtatásban részesült. A jeges, sáros, meredeken emelkedő, kanyargós ösvények miatt az út lassú és idegörlő élmény volt. Egyes részeken valójában annyira meredeken ívelő és félelmetes volt a terület, hogy még kengurut is csak ritkán lehetett látni! Nem csoda hát, hogy a Snowy-hatóság Collis szerint „arról híres, hogy az első olyan szervezet a világon, amely bevezette a biztonsági öv kötelező használatát”.
A szálláshelyek aligha voltak jobbak az utaknál — felesleges katonai sátrak voltak, amelyeknek nem volt aljuk! Végül is több mint 100 tábor és sátorváros bukkant elő gomba módjára fenn a hegyláncon. Ezek egyike Cabramurra — amely most már nem sátorváros — azzal a sajátossággal büszkélkedik, hogy ő a legmagasabban fekvő település Ausztráliában.
Képzelheted, hogy az ilyen zord, barátságtalan körülmények közötti munka és alvás a végsőkig próbára tette az ember ellenálló képességét. A hideg hóviharoktól a csontja velejéig áthűlt az ember, a nyár kiszipolyozó hőségétől minden egyes mozdulat erőfeszítésbe tellett, a felhőket alkotó, elviselhetetlen legyektől pedig feketék lettek az izzadó arcok és hátak. Mennyire gyűlölték az európaiak a legyeket!
De a legtöbben elviselték. Harcedzetten, kitartón és eltökélten sikerre akarták vinni új életüket. Sokan még meg is szerették Ausztrália vad, erdős-bozótos területét, furcsa állataival és kígyóival, valamint madaraival együtt, melyek rikoltoznak és vijjognak, nem pedig fütyülnek és csiripelnek. Idővel szerény faházak váltották fel a sátrakat, valamint megérkeztek a feleségek és a gyermekek.
De mi a helyzet a sok nyelvvel? Képzeld el a nehéz gépeket és mélyfúró-berendezéseket működtető férfiakat, vagy azokat, akik a robbantószerekkel dolgoztak — nem tudtak világosan kommunikálni! Katasztrófa leselkedett rájuk, ezért a hatóság munkaidő utáni, ingyenes angol nyelvórákat szervezett. A folyamatos foglalkoztatottság attól függött, hogy a munkás meg tudott-e felelni egy alapfokú nyelvtudásnak, ezért nem meglepő, hogy az órák látogatottak voltak!
Oly sok akadály ellenére 25 évvel később — 1949-től 1974-ig — az építkezés időben befejeződött, és nem lépték túl a költségvetést. A 820 millió ausztrál dolláros ár — bár a mai normákhoz képest mérsékelt — akkoriban korántsem volt mérsékelt, különösen nem egy mindössze nyolcmilliós nemzetnek, amely még mindig azzal küszködött, hogy újra lábra álljon a háború után.
Ahhoz, hogy a teljesítményt megünnepeljék, a hatóság most 1999-re tervez egy 50. éves évfordulót. Ez magában foglalja majd mindazok újbóli egyesülését, akik az építkezésen dolgoztak — amennyiben megtalálhatók. „Ezek az emberek segítettek felépíteni a világ egyik mérnöki csodáját, és megváltoztatták Ausztrália történetének folyását — mondja a jelenlegi megbízott. — Szeretnénk ezt megköszönni nekik.”
A rendszer mérete és teljesítménye
A The Power of Water című füzet szerint „a rendszer több mint 3200 négyzetkilométeres területen működik, és 80 kilométernyi akvaduktot, 140 kilométernyi alagutat, valamint 16 nagy víztározót tartalmaz”. Ezek a víztározók 76 milliárd hektoliter vizet tartalmaznak az Eucumbene-tóval együtt, amely a fő víztározó medence — ez a vízmennyiség 13-szorosa a sydneyi kikötő űrtartalmának, mivel az közel 6 milliárd hektoliter vizet tartalmaz. A hét erőmű, amely évente 6400 gigawattóra elektromos áramot termel, akár 17 százalékban is hozzájárulhat Délkelet-Ausztrália szárazföldi részének, vagyis többek között Sydneynek, Melbourne-nek és Canberrának az energiaszükségletéhez.
A turbinák általában nem mennek napi 24 órán keresztül, kivéve az azokon a napokon át tartó időszakokat, amikor nagy az igény, mivel ekkor a hőerőműveknek segítségre van szükségük. A vízerő különösen alkalmas a csúcsidő alatti segítségnyújtásra, mert gyorsan, két-három perc alatt tud reagálni az igény hirtelen megnövekedésére, a széntüzelésű rendszerhez képest, amelynek több órára van szüksége ahhoz, hogy elkezdjen elektromos áramot termelni.
A Snowy-rendszer működése
A Snowy-hatóság elmondása alapján a rendszernek megvan az a „sajátos vonása, hogy a világ legbonyolultabb, több célt szolgáló, több víztározó medencéből álló vízerőműrendszere”. Két egybeépített szerkezeti részből áll — a Snowy—Murray-vízerőműrendszerből és a Snowy—Tumut-vízerőműrendszerből.
A Snowy—Murray-vízerőműrendszer a Snowy folyó vizét az Island Bend-víztározótól egy hegyen keresztül vezető alagúton át a Geehi-víztározóhoz vezeti, amely a Geehi-folyóból is kap vizet. Innen a víz 820 métert zuhan a két Murray-erőműbe. Ugyanakkor a Guthega-erőmű elvezeti a Snowy folyó felső folyását Ausztrália legmagasabb hegysége, a Mount Kosciusko közelébe. A Guthega-erőműből a víz az Island Bend-i fő alagútrendszerbe folyik. Számos alagút, beleértve az Island Bend—Eucumbene-tó alagutat is, amely kétirányú áramlást tesz lehetővé, nagymértékben fokozza a rendszer rugalmas működtetését.
A Snowy—Tumut-vízerőműrendszernél az Eucumbene-tóból, a Tooma-víztározóból, a Happy Jack-víztározóból és a Tumut-tó víztározójából a víz a zsilipeken és négy erőműrendszeren halad a hegyről lefelé, mielőtt kiszabadul a Tumut-folyóba, a Murrumbidgee folyó mellékfolyójába. Ez a rész a legnagyobb erőművel, a Tumut—3-mal büszkélkedhet, amelynek 6 zsilipje közül mindegyikbe beleférne egy emeletes busz!
A csúcsforgalmi órákon kívül a rendszer hegynek felfelé is szivattyúz vizet a Jindabyne-tóból az Eucumbene-tóba, valamint a Tumut—3-vízerőmű alól — amely egyben szivattyúállomásként is szolgál —, a Talbingo-rezervoárba. De miért pazarolják el az elektromos áramot azzal, hogy hegynek felfelé szivattyúzzák a vizet? Meglepő módon a nyereség miatt. Tudod, a szivattyúk olcsó, csúcsidőn kívüli energiával működnek, amelyet a hőerőművektől vásárolnak. Azután csúcsidőben a víz újra kiszabadul, és a keletkező, víz által termelt elektromos áram nyereséggel visszatérül a hálózatba. Természetesen a víz zöme — évente több mint 18 milliárd hektoliter — díjtalanul kiszabadul a nyugati folyórendszerekbe.
Tiszta erő?
Igen, mivel a víz nem szennyező, megújítható erőforrás, amelynek nincsenek selejtjei. Nincsenek visszatetsző gyárkémények és hűtőtornyok, amelyek tönkreteszik a magas hegységeket. Ezért azok az ezrek, akik télen ezen az alpesi pályán síelnek, vagy akik nyáron az ösvényeken kirándulnak, aligha tudnak az alattuk lévő alagutakról és erőművekről.
Ezenkívül, ha a rendszer által termelt elektromos áram a hőerőművekből jött volna, évente további ötmillió tonna szén-dioxid ömlött volna a légkörbe.
A környezet azonban nem menekült meg teljesen sértetlenül, különösen nem a Snowy folyó. Mivel vizének nagy részét elterelik, most csupáncsak vékony erecske korábbi napjaihoz képest. Ráadásul a rendszer nagy víztározói elárasztottak néhány legelőt, és a vízállás új, legmagasabb szintje azt jelentette, hogy az Adaminaby és a Jindabyne nevű városokat át kellett telepíteni.
Másrészről a Snowy-rendszer hallatlanul megbízható — bizonyítja a hatóság első megbízottjának megfontolt tanácsát: „A jóakarat és a tisztelet a teljesítményből fakad, nem a propagandából.”
[Kép forrásának jelzése a 16. oldalon]
A 16—19. oldalon lévő összes kép: Snowy-hegységi Vízerőműhatóság
[Kép a 16. oldalon]
Légi felvétel a Tumut—3-vízerőműről, a Snowy-rendszer legnagyobb állomásáról
[Kép a 18. oldalon]
A munkásoknak barátságtalan életkörülményeket kellett elviselniük
[Kép a 18. oldalon]
A munkásoknak angolul kellett tanulniuk, hogy egy csapattá egyesüljenek
[Kép a 19. oldalon]
A rendszer építéséhez hozzátartozott a hegyeken keresztül vezető alagutak építése is