Olvasóink írják

Gondozás — szembenézve a nehéz feladattal Ez a nagyszerű cikksorozat (1997. február 8.) igen buzdító volt számomra. 17 éves vagyok; én gondoskodom a nagyapámról, akinek agyérkatasztrófája volt, és édesanyámról, akinek idegösszeroppanása volt. Megnyugtatott, hogy azt olvashattam, normális dolog időnként bosszankodni a betegekre, és ezt kérdezni: „Miért történt ez meg velem?” Értékeltem azt a cikket is, amely a gondozónak nyújtható, gyakorlatias segítségről szólt.

P. T., Olaszország

A beteg, szeretett hozzátartozóikat gondozó személyek érzéseiről szóló leírásotok pontos és megértéssel teli volt. Hálás vagyok Jehovának, hogy ezeknek a csodálatos cikkeknek a leírására indított titeket. Biztos vagyok benne, hogy segíteni fognak a megbékélésben mindannyiunknak, akik ebben a helyzetben vagyunk, és abban is, hogy örömmel és buzgalommal folytathassuk Jehova szolgálatát.

B. V., Cseh Köztársaság

Nemrég váltam el, két kamasz édesanyja vagyok, és a fiam nagyon szenved az ADHD-tól (figyelemzavar hiperaktivitással). Óriási a stressz, amely ezzel a teherrel párosul. A gondozásról szóló legújabb cikketek által meg tudtam érteni zavaromat, haragomat, depressziómat és tehetetlenségérzésemet. Hogy egy buzdító dolgot megemlítsek: gyülekezetünk idősebb testvérei szárnyaik alá vették fiamat. Milyen öröm látni a tettekben megnyilvánuló szeretetet!

C. C., Egyesült Államok

A férjem elmebajban szenved, és az én gondozásomra szorul. Attól féltem, hogy képtelen leszek boldogulni. A cikkekben megemlített Jeanny bátorságot öntött belém, amikor elmondta: „Az attól való félelem, hogy mi történhet, gyakran rosszabb a valóságnál.”

A. P., Szlovákia

Egykor én is gondozó voltam, és a cikkekben leírt érzésekből sokat tapasztaltam. Sokszor nem tudtam másokkal beszélni a bosszúságomról és a bűntudatomról. Ezek a cikkek lehetővé tették, hogy beszéljek az érzéseimről.

F. F., Nigéria

Sohasem gondoltam, hogy ilyen speciális cikkek fognak megjelenni. Édesanyám 1989 óta ágyban fekvő beteg. Mint egyetlen fiának — mivel nincs testvérem vagy apám —, magamra kellett vállalnom a felelősséget, hogy gondoskodjak róla. Egyetértek a sorozatnak az utolsó bekezdésével, miszerint Jehova és Fia, Jézus Krisztus a legegyüttérzőbb gondozó. Sokszor, amikor a helyzet kétségbeejtővé vált, és azt gondoltam, nem tudok megbirkózni vele, Jehovához fordultam imában, és könyörögtem neki, hogy segítsen. Annak puszta tudatától, hogy figyel, úgy éreztem, az erőm visszatér.

M. A. M., Peru

A férjem beteg, és csaknem mindent átéltem, amit a folyóirat megemlített. Eszembe jut az a sok alkalom, amikor a testvérek és a testvérnők a férjemről kérdeztek. Néha ingerült lettem, és azon tűnődtem: „Miért mindig róla kérdeznek? Én nem számítok?” Most már megértem, hogy ezek csakis természetes érzések.

M. A. I. I., Spanyolország

Tanulási zavar Egy tízéves, súlyos ADHD-ban szenvedő fiú szülője vagyok. Nagyon boldogan mondhatom el nektek, hogy amióta a „Segítség a tanulási zavarban szenvedő gyermekeknek” (1997. február 22.) című sorozat megjelent, számos barátunk mondta el nekem, hogy sohasem értette meg teljesen, hogyan érzünk a fiammal, noha próbálta megérteni a rendellenességet, és segíteni nekem. Legtöbbjük megjegyezte, hogy most még sokkal szívesebben segítene. A gyülekezetünkből egy testvérnő időt áldozott arra, hogy fiammal átvegye a cikket, és buzdítsa őt. Később a fiam odajött hozzám, és azt kérte, olvassuk át a folyóiratot újra.

L. A. D., Egyesült Államok