Az arany rejtélye
Arany — ezt a puha, fényessárga fémet az ókortól kezdve tisztelik kivételes tulajdonságaiért. Színe, ragyogása és nyújthatósága, valamint az a tulajdonsága, hogy ellenáll a korróziónak, rendkívülivé teszi a fémek között. Mivel oly nagy értéket tulajdonítottak neki azok, akik keresték, az arany története nem hasonlítható egyetlen más féméhez sem.
„ARANY! Mondom, hogy arany! Arany!” Ha aranyat találnak valahol, a szív kalimpálni kezd, a pulzus felgyorsul, és szárnyalni kezd a képzelet. Keresik szárazföldön, folyókban és patakokban, sőt a föld felszíne alatt több ezer méter mélyen is.
Mivel az arany értékes ékszer, királyokat és királynőket ékesít. Trónokat és paloták falait díszíti. A halakat, madarakat, s más állatokat és tárgyakat ábrázoló arany bálványszobrokat istenként tisztelik. Nagyméretekben folyik az irgalmat nem ismerő kutatás az arany után, és e kutatás a civilizációra is messzemenő hatással van.
Az arany és a történelem
Az ókori Egyiptomban a fáraók messzi földekre elküldték kereskedőiket és seregeiket, hogy aranyat keressenek; az aranyról úgy vélték, hogy az egyiptomi istenek és fáraók egyedüli tulajdona. Tutanhamon 1922-ben felfedezett sírja telis-tele volt felbecsülhetetlen értékű aranykincsekkel. Még a koporsója is tömör aranyból készült.
Néhány történész szerint Nagy Sándort „kezdetben Perzsia híres aranykincsei vonzották Ázsiába”. A beszámolók szerint hadserege több ezer teherhordó állatot állított szolgálatába, hogy elszállítsa a Perzsiában zsákmányolt aranyat Görögországba. Ennek eredményeképpen Görögország aranyban gazdag nemzet lett.
Az egyik történész beszámol arról, hogy Róma „császárai nem fukarkodtak az arannyal, hogy biztosítsák tisztviselőik lojalitását, és hogy befolyást gyakoroljanak más országok méltóságaira is. Hatást gyakoroltak népükre, gyakran pedig megfélemlítették őket mesés gazdagságukkal, s mindezt könnyen elérték azzal, hogy fitogtatták látványos aranydíszeiket.” A rómaiak az arany nagy részét Spanyolország leigázásából nyerték, valamint abból, hogy megszerezték a spanyol aranybányákat — mondja az egyik forrásmű.
Az arany története azonban nem lenne teljes, ha nem mélyednénk el véresebb történetében is. Ez a hódítások, embertelenségek, rabszolgaság és halál története.
Történet, mely telis-tele van vérontással
A civilizáció előrehaladásával nagyobb és erősebb vitorlás hajók indultak útnak, hogy új földeket fedezzenek fel, új gyarmatokat alapítsanak, valamint hogy aranyat keressenek. Sok kutatónak rögeszméjévé vált, hogy szeretne aranyat találni; ilyen személy volt például a tengerjárás úttörője, Kolumbusz Kristóf is (1451—1506).
A bennszülöttek élete mit sem ért Kolumbusz szemében, amikor aranyat keresett. Hogy beszámoljon az expedícióit anyagilag fedező spanyol királynak és királynénak arról, mi történt vele az egyik szigeten, Kolumbusz ezt írta hajónaplójába: „Ha valaki uralkodni akar itt, csupán le kell telepednie, és érvényre kell juttatnia hatalmát a bennszülöttek felett, ezek a bennszülöttek pedig megtesznek mindent, amit csak parancsolnak nekik . . . Az indiánok . . . meztelenek és védtelenek, ezért könnyen lehet parancsolni nekik, és dolgoztatni őket.” Kolumbusz hitt abban, hogy Isten áldása kíséri őt. Az aranykincsek tették lehetővé Spanyolországnak, hogy anyagilag támogassa szent háborúit. „Bárcsak Isten kegyelmesen segítene nekem, hogy aranyat találjak” — mondta egyszer Kolumbusz, miután ajándékba kapott egy aranyálarcot.
A spanyol hódítóknak, akik Kolumbusz útvonalát követve átvitorlázták a tengert, hogy aranyat találjanak, ezt parancsolta Ferdinánd spanyol király: „Hozzatok nekem aranyat! Ha lehet, emberséges módszerekkel szerezzétek meg. De hozzátok el, mindegy, hogyan juttok hozzá.” A könyörtelen felfedezők legyilkolták azt a több ezer bennszülöttet, akivel Mexikóban, valamint Közép- és Dél-Amerikában találkoztak. A hódítók által Spanyolországba szállított aranyhoz jelképes értelemben vér tapadt.
Azután jöttek a kalózok, akik nem a nemzetek zászlói alatt hajóztak. A nyílt tengeren kifosztották az arannyal és más értékes kincsekkel megrakott spanyol vitorlás hajókat. A vitorlás hajók — melyeken gyakran kevesebb fegyver és ember volt — nem voltak méltó ellenfelei a jól felfegyverzett kalózoknak. A XVII. és a XVIII. században a kalózok csapást jelentettek a tengereken, különösen a Nyugat-indiai-szigetek környékén és az amerikai kontinens partjai mentén.
A XIX. századi aranyláz
A Sacramento-völgyben (Kalifornia) 1848-ban nagyobb mennyiségű aranyra bukkantak. Ennek hamar híre ment, s egyre érkeztek a bevándorló telepesek, akik igyekeztek területet szerezni maguknak. A következő évben több tízezer „negyvenkilences” özönlötte el Kaliforniát — ezek szerencsevadászok voltak, akik a világ minden részéről érkeztek. Kalifornia népessége az 1848-as mintegy 26 000 főről 1860-ra körülbelül 380 000-re emelkedett. Földművesek elhagyták földjeiket, matrózok megszöktek hajóikról, katonák pedig a csapatuktól — pusztán azért, hogy elköltözzenek, és megcsinálják a szerencséjüket az arannyal. Néhányukról azt mondták, hogy „vérszomjas gazember”. Kalifornia az emberek olvasztótégelye lett, s ez magával hozta a bűnözési és erőszakhullámot. Azok, akik az arany bűvkörébe kerültek, de nem voltak hajlandók dolgozni érte, rabolni kezdtek: kifosztottak postakocsikat és vonatokat.
Rögtön a kaliforniai aranyláz után, 1851-ben érkeztek azok a hírek, hogy nagy aranylelőhelyeket találtak Ausztráliában. „Igazán fantasztikus, mennyi aranyat találnak” — tudósított a beszámoló. Rövid időre Ausztrália lett a világ legnagyobb aranytermelője. Néhányan, akik korábban kivándoroltak Kaliforniába, hamar összepakolták csomagjaikat, és leköltöztek Ausztráliába. Ausztrália lakosainak száma ugrásszerűen megemelkedett — az 1850-es 400 000-ről 1860-ra több mint 1 100 000-re növekedett. A mezőgazdasági és egyéb munkák tulajdonképpen teljesen leálltak, mivel sokan az arannyal igyekeztek megcsinálni a szerencséjüket.
A XIX. század vége felé az arany utáni őrült hajsza átterjedt a Yukon Területre és Alaszkába, miután aranyat találtak ezeken a területeken. Emberek ezrei indultak útnak távoli, északi területek felé, a Klondike folyó vidékére és Alaszkába, küzdve a farkasordító hideggel, s mindezt azért, hogy olyan földet igényeljenek, mely gazdag aranyban.
Elsüllyedt kincsek
A XX. században — ahogy fejlődött a mélytengeri búvárkodás — az aranykeresők a tengerfenékre irányították figyelmüket. A tengerfenéken hajóroncsokat kerestek elsüllyedt kincsekért — több száz éves arany ékszerekért és más műtárgyakért.
1638. szeptember 20-án a spanyol Concepción nevű vitorlás hajó elsüllyedt Saipan partjainál, a Csendes-óceánon, miután a zord időjárás a szikláknak sodorta. Aranyból és más kincsekből álló rakományt szállított, amelynek értéke ma több tízmillió dollárra rúgna. A hajó fedélzetén lévő 400 emberből a legtöbb meghalt. A roncsról a búvárok 32 aranyláncot hoztak fel; minden egyes aranylánc körülbelül 150 centiméter hosszú és több kilogramm súlyú volt. Mindent egybevéve a búvárok 1300 arany ékszert hoztak fel — láncokat, kereszteket, jelvényeket, melltűket, gyűrűket és csatokat.
Más roncsokat is felfedeztek. 1980-ban az Egyesült Államokban, Florida partjai mentén a búvárok megtalálták a XVII. századi spanyol vitorlás hajó, a Santa Margarita roncsát. A következő év végére a búvárok már több mint 44 kilogramm aranyrudat hoztak fel az egyéb arany műtárgyakon kívül.
Háborús arany
A német kormány 1945-ös fegyverletétele után a szövetséges csapatok megdöbbentő felfedezést tettek a kaiserodai sóbányákban, melyek a németországi Türingiában találhatók. A The Atlanta Journal című újság szerint a „bányák meghökkentően nagy, 2,1 milliárd dollár értéket rejtettek magukban, mégpedig részvények, aranyrudak, arany dísztárgyak és fizetőeszközök formájában”. Ezenkívül találtak több táskát, mely tele volt arany- és ezüstfogakkal; ezek a holocaust áldozataiéi voltak, s egy részük már be is volt olvasztva. Ez a hatalmas mennyiségű elrejtett arany segítette a náci fővezéreket, hogy anyagilag támogassák a hosszúra nyúló háborút. Körülbelül 2,5 milliárd dollár értékű aranyat juttattak vissza mintegy tíz olyan országnak, melyet Hitler egykor elfoglalt — számol be a Journal. A miatt a közhit miatt, hogy nincs még meg az összes elrejtett náci arany, a kutatás folytatódik.
Az arany biztos, hogy értékes. A Biblia azonban kijelenti, hogy az arany — más anyagi javakhoz hasonlóan — nem tud életet adni azoknak, akik kutatnak utána (Zsoltárok 49:7–9; Sofóniás 1:18). Egy bibliai példabeszéd ezt mondja: „Szerzeni bölcseséget, oh mennyivel jobb az aranynál; és szerzeni eszességet, kivánatosb az ezüstnél!” (Példabeszédek 16:16). Az igazi bölcsesség a Teremtőtől, Jehova Istentől származik, és Szavában, a Bibliában található. Isten Szavának tanulmányozásával az ilyen bölcsesség keresői megismerhetik Isten törvényeit, alapelveit és tanácsát, majd alkalmazhatják ezeket az életükben. Az így szerzett bölcsesség sokkal kívánatosabb, mint az összes arany, amelyet az emberek valaha találtak. Az ilyen bölcsesség most jobb életet, a jövőben pedig örökké tartó életet jelenthet (Példabeszédek 3:13–18).
[Kiemelt rész a 27. oldalon]
Néhány adat az aranyról
• Az arany a legjobban nyújtható és alakítható fém. Még 0,1 mikrométer vastagságúra is ki lehet verni. Egy uncia (28 gramm) aranyat akkorára ki lehet kalapálni, hogy befedjen mintegy 17 négyzetméternyi területet. Egy uncia aranyat 70 kilométer hosszúra ki lehet nyújtani.
• Mivel a tiszta arany nagyon puha, rendszerint más fémekkel ötvözik, hogy növeljék a keménységét, és így ékszerek és egyéb aranytárgyak készítéséhez is használhassák. Karátban fejezik ki (maximum 24 karát), hogy mennyi arany van az ötvözetben; ilyenformán a 12 karátos aranyötvözetben 50 százalék arany van, a 18 karátosban 75 százalék, a 24 karát pedig tiszta aranyat jelent.
• Az aranykitermelésben a Dél-afrikai Köztársaság és az Egyesült Államok jár az élen.
[Kép forrásának jelzése a 25. oldalon]
Nagy Sándor: The Walters Art Gallery, Baltimore
[Képek a 26. oldalon]
A festmény Kolumbusz Kristófot ábrázolja, amikor megérkezett a Bahama-szigetekre 1492-ben, hogy aranykincsek után kutasson
[Forrásjelzés]
Courtesy of the Museo Naval, Madrid (Spain), and with the kind permission of Don Manuel González López