Fény, mely életeket ment

MÁR öt hete tartott a fáradságos út az Atlanti-óceánon át a XIX. század végén. Az utasok arra számítottak, hogy bármelyik nap megláthatják a szárazföldet. Ekkor egy fény vált láthatóvá: egy magányos csillag a látóhatáron. De mégsem csillag volt, hanem egy világítótorony. „A fény láttán térdre borultunk, s hálát adtunk Istennek” — mondta később egy utas. A fény biztonságban elvezette őket úti céljukhoz. Ám nem mindegyik korai utazás végződött ilyen szerencsésen.

1839. december 22-én tiszta, napos idő volt Észak-Amerika New England-i partjainál. A Plum-szigeten (Massachusetts) álló világítótorony őre azt gondolta, hogy nyugodtan elhagyhatja a szigetet kicsiny evezős csónakjával, és elviheti feleségét vásárolni úgy, hogy még a sötétedés előtt visszaérnek. De míg távol voltak, feltámadt a szél. Vihar közeledett, mégpedig gyorsan. Hamarosan az ég és a tenger eggyé olvadt az eső, a tajték és a vízpermet borús, tomboló áradatában. Az őr kétségbeesetten próbált visszajutni a szigetre, de hiába. Azon az éjszakán sötét maradt a világítótorony.

Éjfél közeledtével a Pocahontas nevű hajó hasztalan igyekezett megtalálni a folyót és a kikötő bejáratát, melyet a világítótorony általában jelzett. A hajó ehelyett hozzáütődött egy homokzátonyhoz. A hátsó része összetört, s a hajó a teljes legénységgel a fedélzetén elsüllyedt. Pirkadat előtt a Richmond Packert, mely ugyanabba a kikötőbe igyekezett, szintén szerencsétlenség érte, de csak egy élet veszett oda: a kapitány feleségéé.

A tengerészet történetében nagyon sok katasztrófa következett be amiatt, hogy nem égtek az irányfények. „Hajdanán sok hajó biztonságban keresztülhajózott az óceánon, és csak akkor érte szerencsétlenség, amikor a kikötőbe próbált behajózni — mondja az America’s Maritime Heritage című könyv. — Az utolsó néhány kilométer volt a legveszélyesebb része az óceánon megtett útnak, amikor a hajó közeledett a szárazföld felé, és végül meglátta azt.”

A világítótornyokkal foglalkozó történész, D. Alan Stevenson szerint 1793 és 1833 között évente átlagosan 550-ről 800-ra emelkedett azoknak a hajóknak a száma, melyek hajótörést szenvedtek a brit partoknál. Több világítótoronyra, valamint jobb fényekre volt szükség.

Néhány országban, ideértve Angliát és az Egyesült Államokat is, a vitorlázást még veszélyesebbé tették a holdátkozóknak nevezett hírhedt gonosztevők, akik megtévesztő fényeket bocsátottak ki, hogy rácsalogassák a hajókat a sziklákra, pusztán azért, hogy ott kifosszák őket. A túlélőket gyakran megölték; a holdátkozók nem akartak tanúkat. Ám amikor világított a hold, nem sikerült a cselszövésük. Innen van a holdátkozók név. Végül azonban a világítótornyok — melyekből többet építettek, s amelyeket jobban felszereltek — segítettek felszámolni e tolvajok és gyilkosok tevékenységét.

Az első irányfények

A legkorábbi utalás az Iliászban található az irányfényekre. „Napnyugováskor fáklyatüzek gyúlnak ki sürűn” — olvasható ebben a műben. A Keepers of the Lights című könyv azt mondja, hogy „a legelső irányfények csupán hatalmas tüzek voltak, melyeket farönkök éltettek. E tüzeket néha kőrakások között őrizték, később pedig nagy vaskosarakban; ezek nem akadályozták meg, hogy sűrű időközönként ki ne hunyjon a láng, aminek tragikus következményei lettek.”

Majd úgy i. e. 300 táján Phárosz szigetén az alexandriai (Egyiptom) kikötő bejáratánál emelkedett a világ első igazi világítótornya: a phároszi világítótorony Alexandriában. Ez a nagyszerű kőépítmény a maga 100-120 méteres magasságával (ez körülbelül 40 szintnek felel meg) a valaha épített legnagyobb világítótorony volt. A világ hét csodájának egyikeként mintegy 1600 éven át állt, míg romba nem dőlt, valószínűleg egy földrengés miatt.

A rómaiak a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig legalább 30 világítótornyot emeltek. De amikor megbukott a birodalom, a kereskedelem lelassult, a világítótornyok pedig nem működtek tovább és tönkrementek. Az építkezés 1100 körül kezdődött újra. Az új korszak egyik ünnepelt világítótornyának a genovai Lanterna számított, melynek őre 1449-ben a felfedező Kolumbusz Kristóf nagybátyja, Antonio Columbo volt.

Az első, nyílt tengeren épült világítótorony fából készült, s Henry Winstanley építette 1699-ben a Plymouth-hoz közeli (Anglia) veszélyes Eddystone-szirteknél. Winstanley büszke volt a teljesítményére. Miközben horgászott a világítótornyából, mindig ezt mondta a Guardians of the Night című dokumentum-videofilm szerint: „Támadj fel tenger! Gyere és tedd próbára a munkámat!” Egy nap 1703-ban a tenger engedelmeskedett. Winstanley és világítótornya nyom nélkül eltűnt.

A 92 méter magas Szabadság-szobor, mely a New York-i kikötőben áll, és az Egyesült Államok és Franciaország népe között fennálló barátságra emlékeztet, egy ideig a tájékozódásban is segített. Három őr 16 évig felváltva ügyelt rá, hogy világítsanak a fáklyájában lévő lángok. „Irányfényt tartó kezéből üdvözlet ragyog a világ minden része felé” — mondja egy szonett a talapzatán.

A lángoktól a xenonvillanócsövekig

A világítótornyokban a fa helyett végül szenet, gyertyát — sőt gyertyatartókat — és olajat használtak a világításhoz. Kísérleteket tettek arra, hogy fényvisszaverőket használjanak a fény fókuszálásához, de a tűz miatt keletkező füst és korom befeketítette őket. Ám 1782-ben a svájci Aimé Argand nevű tudós feltalált egy olyan olajlámpát, mely felfelé irányította a levegőt egy henger alakú bél közepén, majd pedig kifelé egy üvegkéményen át. Mihelyt a fényvisszaverők tiszták maradtak, a parabolikus fényvisszaverők (melyeknek olyan volt az alakjuk, mint a tükröknek az autó fényszórójában) népszerűvé váltak a világítótornyokban. Egy jó fényvisszaverő mintegy 350-szeresére növelte a fényerőt.

További nagy előrehaladás történt 1815-ben, amikor a francia fizikus, Augustin-​Jean Fresnel feltalálta a leghatékonyabb lencsét, amelyet valaha használtak a világítótornyokban. Fresnel találmányát megelőzően a legjobb tükörrendszerek — melyeknél a több mint 100 évig népszerű Argand-lámpákat használták — körülbelül 20 000 gyertyafényerejűeka voltak. A Fresnel-lencsék csupán egy égő kanóccal ezt a fényerőt 80 000-re növelték; ez körülbelül ugyanannyi, mint a mai autók fényszórójának a fényerőssége. Nem sokkal azelőtt, hogy a Fresnel-készülék közel egymillió gyertyafényerőt bocsátott ki, 1901-ben feltalálták a nagynyomású olajégőt. Ez idő tájt kezdték használni az acetiléngázt; ez nagy hatással volt a világítótorony technikájára és automatizálására, nagymértékben a svéd Nils Gustaf Dalén munkásságának köszönhetően. Dalén az automatikus napszelepéért — melyen egy ki- és bekapcsológomb a napfényre reagálva szabályozza az acetiléngáz áramlását — 1912-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat. Az 1920-as években népszerűvé váltak az elektromos izzólámpák, s még mindig ezek a fő világítótestek napjainkban. A Fresnel-lencse egy csupán 250 wattos égővel együtt több százezernyi gyertyafényerőt tudott kibocsátani. Manapság a világ legnagyobb teljesítményű világítótornya, mely Franciaországban van, 500 millió gyertyafényerejű vakító fénysugárral tudja megvilágítani az éjszakai égboltot.

Újabb vívmánynak számít a xenonvillanócső. Ez a másodperc csupán néhány milliomod része alatt ragyogó fényvillanást bocsát ki. Mivel a fényimpulzus nagyon rövid és erős, elüt a háttérben lévő többi fénytől.

Úszó világítótornyok

Ahol ésszerűtlen volt tornyot építeni, úszó világítótornyokat, vagyis világítóhajókat használtak. Ám a tornyokhoz hasonlóan a világítóhajók is nagy múltra tekintenek vissza. Az első világítóhajó egy római gálya volt, mely Julius Caesar idejében kapta a megbízatását. Magasan fenn az árbocon egy vaskosárnyi égő faszén világította meg az éjszakai égboltot — és ebből parázs hullott a lent evező rabszolgák verejtékező testére, akik oda voltak láncolva a helyükhöz.

Az első modernebb világítóhajót 1732-ben kezdték működtetni a Temze tölcsértorkolatában, közel Londonhoz. Ezután megnövekedett a világítóhajók száma. Hosszú éveken át az Ambrose nevű világítóhajó irányította azokat a hajókat, melyek ki- és behajóztak a New York-i kikötőbe. Az utóbbi években azonban a világítóhajók átadják a helyüket az automatikus világítóbójáknak és világítótornyoknak. Ezek olyan fémszerkezetek, melyek hasonlítanak a partmenti olajkutakhoz.

Amikor a köd és a vihar láthatatlanná teszi a fényeket

A sűrű köd és a zuhogó eső még a legerősebb fény terjedését is akadályozza, pedig pont ilyen időben lenne a legnagyobb szükség az irányítófényekre. Egy megoldás, még ha nem is a legtökéletesebb, a hang — az igen erős és állandó hang. Ez okból sok világítótornyot felszereltek nagy teljesítményű akusztikus készülékekkel, például harangokkal, ködkürtökkel, szirénákkal, sőt egy ideig még ágyúkkal is! Valójában néhány világítótorony még az 1970-es években is ágyúkat működtetett.

A hanghullámok azonban ki vannak téve a légkör szeszélyeinek. A víz feletti légréteg hőmérsékletében és páratartalmában fellépő különbségek kicselezhetik a hangot, néha felfelé, néha pedig lefelé irányítva. Ezenkívül éppúgy, ahogy a kavics megpattanhat a tavacska tetején, a harsogó hang is „átpattanhat” a hajó felett, és még csak meg sem hallják. De a nehézségek ellenére az akusztikus jelek rendszerint kilométerekkel távolabb is hallhatók.

Egy korszak vége

Ahogy megkezdték az automatizálást, a világítótorony-őrök feleslegessé váltak. A radar, a rádió, a hanglokátor és a műholdas irányítás most már felváltja magát a világítótornyot is, és így sok világítótornyot üzemen kívül helyeznek. De nem feledkezhetünk meg róluk. Sok ember számára a világítótornyok a világosság és a remény jelképei a sötét világban. Ezenkívül továbbra is megihletik mind a fényképészeket, mind a festőművészeket, mind pedig a költőket. Kísérletet téve ezeknek a szép, öreg épületeknek a fenntartására, világítótorony-társaságok alakulnak világszerte.

Manapság néhány világítótorony páratlan szálláslehetőséget kínál azoknak a látogatóknak, akik szeretnének belekóstolni a világítótorony-őrök életébe, bár a látogatók jobban el vannak kényeztetve, mint a világítótorony-őrök voltak. Más látogatók egyszerűen csak az egyedüllétet szeretnék élvezni — nem szeretnének mást hallani, mint a sirályok magányos kiáltását és a hullámok morajlását. A világ bizonyos részein a világítótornyok nagyszerű kilátóhelyek is; innen meg lehet figyelni a bálnákat, a madarakat és a fókákat. Az alexandriai őrök, valamint Kolumbusz Kristóf nagybátyja Genovában, valószínűleg hasonló tevékenységgel töltötték ki üres perceiket.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 21. oldalon]

Két bátor nő

A világítótornyokról szóló történetek között vannak olyan beszámolók is, melyekben a bátorság és az elkötelezettség figyelemre méltó példáit láthatjuk, gyakran a nők részéről. Grace Darling (1815—1842) kockára tette az életét, hogy megmentse egy hajótörés kilenc túlélőjét. A hajót édesapja Farne-szigeteki világítótornyának a közelében, Anglia északkeleti partjainál érte szerencsétlenség. Mivel ragaszkodott hozzá, apjával áthajóztak egy veszélyes tengerszakaszon a hajóroncshoz, berakták az életben maradtakat a kétevezős csónakba, és visszaeveztek a világítótoronyhoz, majd Grace egészen addig gondoskodott a hajótöröttekről, míg meg nem érkezett a segítség. Egy szobrot emeltek az emlékére.

Abigail Burgess annak a világítótorony-őrnek volt a 17 éves lánya, aki a Maine (Észak-Amerika) partjai mentén lévő Matinicus Rock-i világítótoronyban dolgozott. Egy nap 1857 januárjában apjának el kellett hagynia a világítótornyot, de a rossz időjárás miatt négy hétig nem tudott visszatérni. Abbie — ahogy mások szólították őt — átvette az irányítást. Eközben ápolta beteg édesanyját és vigyázott három testvérére is, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy segítsenek neki a világítótoronnyal kapcsolatos feladatokat ellátni. Abbie ezt írja: „Bár időnként nagyon ki voltam merülve a munkám miatt [az elektromosság megjelenése előtt a fény őrzése kemény munka volt], egyszer sem hunytak ki a fények. Isten segítségével el tudtam látni az összes mindennapi feladatomat az apáméval együtt.” A következő év telén Abbie-nek újból kezébe kellett vennie az irányítást. Ez alkalommal neki és a családjának naponta csak egy tojás és egy csésze kukoricaliszt jutott fejenként. De a fény sohasem aludt ki.

[Kiemelt rész/kép a 23. oldalon]

Fresnel-lencse

A Fresnel-lencse valójában egy összetett lencse, vagyis síklencse. Ennek középpontjában egy lencse van, melyet koncentrikus üvegprizmák vesznek körül. A Fresnel-lencsék összeilleszthetők úgy, hogy olyan üveghengert alkossanak, mely teljesen körbeveszi a fényforrást. Mindegyik lencse egy vízszintes, keskeny sugárnyalábba összpontosítja a fényt. A több lencse több fénycsóvát jelent; ezt ahhoz lehetne hasonlítani, ahogy a küllők szétágaznak a kerékagyból. Ahogy a henger körbeforog a fényforrás körül, a fénycsóvák a látszólagos horizont felé bocsátják ki a fényüket. A fénycsóvák száma, a kibocsátásuk között eltelt idő, sőt a fénycsóvák színe csak néhány olyan tényező, mely páratlan jelleget, vagyis sajátosságot kölcsönöz minden egyes világítótorony fényének. A hajók magukkal visznek egy listát a fényekről, hogy a tengerészek útközben fel tudjanak ismerni minden világítótornyot.

[Forrásjelzés]

South Street Seaport Museum

[Kép a 23. oldalon]

Peggy’s Cove, Új-Skócia, Kanada

[Kép a 23. oldalon]

Szabadság-szobor, New York

[Kép a 23. oldalon]

Weser folyó, Németország

[Kép a 23. oldalon]

Washington állam, USA

[Kép forrásának jelzése a 20. oldalon]

The Complete Encyclopedia of Illustration/J. G. Heck