Vakságom ellenére hasznosnak és boldognak érzem magam

Politimi Venecianosz elmondása alapján

Három testvéremmel és az egyik unokatestvéremmel játszottam, amikor egy kisméretű tárgy berepült az ablakon. Kézigránát volt, és amikor felrobbant, mindhárom testvérem meghalt, én pedig teljesen megvakultam.

EZ 1942. július 16-án történt, mikor még csak ötéves kislány voltam. Napokig egyik kómából a másikba estem. Mikor visszanyertem az eszméletemet, a testvéreimet kerestem. Mikor megtudtam, hogy meghaltak, azt szerettem volna, ha én is meghaltam volna.

Születésemkor a családom a Szalamina nevű görög szigeten lakott, az athéni Pireusz kikötő közelében. Noha szegénységben éltünk, békés életnek örvendtünk. Mindezt tönkretette a II. világháború 1939-es kitörése. Édesapám tengerész volt a Földközi-tengeren. Gyakran kellett kitérnie mind a tengelyhatalmak, mind a szövetséges hatalmak tengeralattjárói, fregattjai, torpedói és bombái elől. Görögország a fasizmus és a nácizmus uralma alatt volt.

Arra tanítottak, hogy gyűlöljem Istent

Mivel a háború alatt szörnyű állapotok uralkodtak, anya elvesztette a negyedik gyermekét is. Súlyos depresszióban szenvedett, tuberkulózisos lett, majd amikor megszülte a hatodik gyermekét, 1945 augusztusában meghalt. A vallásos szomszédok azt kezdték mondogatni, hogy Isten büntet minket. Néhány görög ortodox pap abbeli próbálkozásában, hogy buzdítson minket, azt mondta, hogy Isten magához vette a testvéreimet a mennybe, hogy kisangyalkák legyenek, de ezzel csak rontottak a helyzeten.

Apa felháborodott ezen. Miért akarna Isten magához ragadni négy kisgyermeket egy szegény családból, mikor már amúgy is több millió angyala van? Az ortodox egyháznak ezek a tantételei erős Isten-ellenes és vallásellenes érzéseket keltettek benne. Ezért egyáltalán nem akart foglalkozni a vallással. Azt tanította nekem, hogy gyűlöljem és vessem meg Istent, és kihangsúlyozta, hogy Isten a felelős a fájdalmainkért és a szenvedéseinkért.

Mint egy ketrecbe zárt vadállat

Nem sokkal azután, hogy édesanyám 1945-ben meghalt, apa is tuberkulózisos lett, és szanatóriumba kellett mennie. Csecsemőkorú húgomat elvitték a csecsemőotthonba. Később, mikor apa kikerült a szanatóriumból, és a húgomért ment a csecsemőotthonba, azt mondták neki, hogy a gyermek meghalt. Engem a vakok iskolájában helyezett el, és életem elkövetkezendő nyolc évét ott töltöttem. Először mélyen lesújtott voltam. Különösen látogatási napokon keseredtem el. A legtöbb vak iskolatársamat meglátogatta valaki, engem azonban senki.

Úgy viselkedtem, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Az iskola rémének hívtak. Ez oda vezetett, hogy megvertek és a „szamárpadba” kellett ülnöm. Gyakran gondoltam arra, hogy véget vetek az életemnek. Idővel azonban megvilágosodott előttem, hogy meg kell tanulnom ellátni magamat. Kezdtem megelégedettséget találni abban, hogy segítek vak iskolatársaimnak — gyakran segítettem nekik öltözködni vagy megágyazni.

A papok azt mondták nekünk, hogy Isten azért vakított meg bennünket, mert szüleink valami szörnyű bűnt követtek el. Ez csak még jobban meggyűlöltette velem Istent, aki aljasnak és rosszindulatúnak tűnt nekem. Félelmet és neheztelést keltett bennem az a vallásos elképzelés, hogy a halottak szellemei szertejárnak, hogy zaklassák az élőket. Így bár szerettem elhunyt testvéreimet és édesanyámat, féltem a „szellemüktől”.

Apa segít

Idővel apa kapcsolatba került Jehova Tanúival. Elképedt, mikor megtudta a Bibliából, hogy Sátán és nem Jehova a fájdalom és a halál forrása (Zsoltárok 100:3; Jakab 1:13, 17; Jelenések 12:9, 12). Apa tisztán látta a dolgokat, és hamarosan kezdett járni Jehova Tanúi összejöveteleire, szellemi előrehaladást tett, majd 1947-ben megkeresztelkedett. Néhány hónappal előtte újra megházasodott, és született egy fia. Idővel új felesége szintén csatlakozott hozzá Jehova imádatában.

Én 16 évesen hagytam ott a vakok iskoláját. Mennyire megnyugtató volt visszatérni egy szerető, keresztény családba! Családi bibliatanulmányozást folytattak, ahogyan ők nevezték, melyre engem is meghívtak. Tiszteletből és udvariasságból ott voltam ezeken, bár nem igazán figyeltem oda. Még mindig élénken éltek bennem az Isten- és vallásellenes erős érzéseim.

A család az Isten útja szeretet című füzetet tanulmányozta. Először nem érdeklődtem, de ezután egyszer hallottam, amint apa a halottak állapotáról beszél. Ez megragadta a figyelmemet. Felolvastuk a Bibliából a Prédikátor 9:7, 12-t: „a halottak semmit nem tudnak . . . semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban, a hová menendő vagy.”

Kezdtem felismerni, hogy félelmem indokolatlan. Halott édesanyám és testvéreim képtelenek ártani nekem. Majd a feltámadásról kezdtünk beszélgetni. Csupa fül voltam. Öröm töltötte el szívemet, mikor hallottam a Biblia ígéretét, hogy Krisztus uralma alatt a halottak életre fognak kelni! (János 5:28, 29; Jelenések 20:12, 13). Most már nagyon érdekesnek tartottam a tanulmányozást. Türelmetlenül vártam ennek a családi megbeszélésnek a napját, és a vakságom ellenére jól felkészültem rá.

Szellemi látást nyerek

Amint növekedett a szentírási ismeretem, az Istenről és eljárásairól alkotott téves nézeteim szertefoszlottak. Megtudtam, hogy Isten se engem, se mást nem vakít meg, hanem minden gonoszság gyökere Isten Ellenfelétől, Sátántól, az Ördögtől van. Mennyire sajnáltam, hogy teljes tudatlanságomban Istent okoltam! Csillapíthatatlan szomjúsággal növeltem a Bibliából szerzett pontos ismeretemet. Minden keresztény összejövetelre elmentem és közre is működtem, bár sok kilométerre laktunk a Királyság-teremtől. A prédikálótevékenységből is aktívan kivettem a részemet — nem engedtem, hogy a vakságom gátoljon ebben.

Mennyire boldog voltam, mikor 1958. július 27-én, egy kicsit több mint 16 évvel az után a tragikus eset után, hogy elvesztettem a látásomat, megkeresztelkedtem! Új életet kezdtem, és tele voltam reménnyel, valamint optimizmussal. Életemnek most már célja lett — az, hogy szerető égi Atyámat szolgáljam. A róla szóló ismeret megszabadított a hamis tanításoktól, és bátorságot adott, hogy határozottsággal és reményteljes szellemmel szembe tudjak szállni a vakságommal és az ezzel járó nehézségekkel. Rendszeresen 75 vagy ennél is több órát szenteltem havonta annak, hogy prédikáljam másoknak a dicsőséges jó hírt.

Felbomlik a házasságom

1966-ban hozzámentem egy olyan emberhez, akivel ugyanaz volt az életcélunk. Úgy tűnt, boldog házasságnak fogunk örvendeni, mivel mindketten azon voltunk, hogy növeljük a prédikálómunkában való tevékenységünket. Néhány hónapig sok órát szántunk erre az életmentő munkára. Elköltöztünk egy elszigetelt területre Livádióhoz közel, mely terület Görögország középső részén helyezkedik el. Míg ott voltunk, 1970 és 1972 között, annak ellenére, hogy Görögországban akkor a zsarnoki katonai junta volt hatalmon, többeknek tudtunk segíteni, hogy megismerjék a Biblia igazságát, valamint hogy megkeresztelt keresztényekké váljanak. Boldogan segítettünk Jehova Tanúi kicsiny gyülekezetének is, amely azon a területen volt.

Idővel azonban a férjem kezdte hanyagolni a Biblia tanulmányozását és a keresztény összejövetelek látogatását, végül pedig teljesen elhagyta a bibliai tanításokat. Ez sok feszültséget okozott a házasságunkban, mely 1977-ben válással ért véget. Teljesen lesújtottnak éreztem magam.

Boldog, eredményes élet

Életemnek ebben az igen lehangolt időszakában Jehova és a szervezete újra a segítségemre sietett. Egy szeretetteljes keresztény testvér elmagyarázta, hogyha hagyom, hogy a volt férjemmel kialakult helyzet elrabolja az örömömet, akkor lényegében az ő rabszolgájává válok. Nála lesz a boldogságom kulcsa. Körülbelül ekkor történt, hogy a keresztény gyülekezetben az egyik idősebb testvérnő segítséget kért, hogy javíthasson a prédikálói képességén. Hamarosan teljesen elmélyültem a legnagyobb örömöt nyújtó tevékenységben — belevetettem magam a szolgálatba!

Ekkor egy másik keresztény testvér ezt javasolta nekem: „Olyan helyeken folytathatod a segítségnyújtást, ahol rád a legnagyobb szükség van. Jehova Isten világítótornya lehetsz.” Micsoda szívre ható gondolat! Egy vak személy „Jehova Isten világítótornya” lehet! (Filippi 2:15). Habozás nélkül elköltöztem Athénból, és az Évia déli részén fekvő Amárinthosz nevű faluba mentem lakni — ezen a vidéken csak igen kevés bibliaoktató élt. Az ottani testvérek segítségével építtettem egy házat, és megfelelő mértékben gondoskodni tudtam a szükségleteimről.

Így most már több mint 20 éve képes vagyok arra, hogy minden évben több hónapot annak szenteljek, hogy a megnövekedett prédikálói tevékenység valamilyen formájából kivegyem a részemet. Jehova erejével részt tudok venni a szolgálat minden ágában — felkeresem az embereket az otthonaikban, bibliatanulmányozásokat folytatok az érdeklődő személyekkel, és az utcákon beszélgetek az emberekkel. Jelenleg kiváltságomban áll négy bibliatanulmányozást vezetni olyan emberekkel, akik érdeklődnek Teremtőnk iránt. Nagy boldogság látni, hogy a 20 évvel ezelőtt létező, maroknyi testvérből álló kicsiny csoportból mára három gyülekezet alakult ezen a területen.

Hetente kétszer több mint 30 kilométert utazok oda is, és vissza is, hogy részt vegyek a keresztény összejöveteleken, hiszen elhatároztam, hogy egyetlen ilyen alkalmat sem mulasztok el. Mikor azon veszem magam észre, hogy az összejöveteleken a szónokkal való vizuális kapcsolat hiányában elkalandozik az elmém, különleges Braille-jegyzetfüzetemet használom, hogy rövid jegyzeteket készítsek. Így arra kényszerítem a fülemet és az elmémet, hogy jól figyeljek oda. Továbbá abban a kiváltságban van részem, hogy az egyik gyülekezeti összejövetelt az én otthonomban tartjuk. A közeli falvakból jönnek ide emberek, hogy részt vegyenek a Gyülekezeti Könyvtanulmányozásnak nevezett összejövetelen. Ahelyett, hogy mindig arra várnék, hogy mások meglátogassanak az otthonomban, én kezdeményezek, meglátogatom őket, s így kölcsönösen felbuzdulunk (Róma 1:12).

Mikor tizenéves koromban édesapámmal laktam, ő sohasem bánt velem úgy, mint egy vak gyermekkel. Türelmesen és állhatatosan sok időt töltött azzal, hogy megtanítsa nekem, hogyan végezzek el feladatokat a kezemmel. Ez a gyakorlati képzés képessé tett arra, hogy jól gondját tudjam viselni a kertemnek és néhány jószágnak. Keményen dolgozom otthon, tisztán tartom a házat és ételt készítek. Megtanultam, hogy örömet és boldogságot találhatunk az élet egyszerű dolgaiban, azokban, amikkel rendelkezünk. Négy megmaradt érzékemmel — a halló-, szagló-, ízlelő- és tapintóérzékemmel — sok mindent el tudok végezni, és ebből mérhetetlen megelégedettség származik. Ez is csodálatos tanúskodás a kívülvalóknak.

Az Istenem életben tart engem

Sokan csodálkoznak azon, hogy a korlátaim ellenére hogyan tudok pozitív lenni, és hogyan tudom ellátni saját magamat. Mindenekelőtt Jehováé, a ’minden vigasztalásnak Istenéé’ az érdem (2Korinthus 1:3). Miután elvesztettem a látásomat, gyakran gondoltam az öngyilkosságra. Nem hiszem hát, hogy életben volnék most Jehova és a Biblia igazsága nélkül. Felismertem, hogy a Teremtőnk sok, nem csak látható ajándékot adott nekünk, és ha felhasználjuk ezeket, boldogok lehetünk. Egyszer, amikor Tanúk prédikáltak a falumban, egy hölgy ezt mondta nekik rólam: „Az az Isten, akit az az asszony imád, segít neki elvégezni minden munkát!”

Minden próbám közelebb vitt engem Istenhez. Ez igen hiterősítő. Arra kapok emlékeztetőt, hogy Pál apostol is szenvedett attól, amit ’a testében lévő tövisnek’ nevezett, mellyel valószínűleg szembetegségére utalt (2Korinthus 12:7; Galátzia 4:13). Ez nem akadályozta meg abban, hogy „teljesen” a jó hírnek ’szentelje’ magát. Hozzá hasonlóan én is elmondhatom: „Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel . . . mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (Cselekedetek 18:5, Újfordítású revideált Biblia; 2Korinthus 12:9, 10).

Elsősorban annak a Biblián alapuló reménységemnek van határozottan pozitív és jótékony hatása rám, hogy saját szememmel láthatom majd drága édesanyámat és testvéreimet a feltámadáskor. A Biblia azt ígéri, hogy „a vakok szemei megnyílnak”, és „lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” (Ésaiás 35:5; Cselekedetek 24:15). Ezek a kilátások optimizmussal és az Isten Királysága alatti dicsőséges jövő lelkes várásával töltenek el!

[Kép a 15. oldalon]

Édesapám, aki tanulmányozta velem a Bibliát

[Kép a 15. oldalon]

A konyhámban

[Kép a 15. oldalon]

Egyik barátnőmmel a szolgálatban