A szüleim elhagytak, Isten a szeretetébe fogadott

BERNADETTE FINN ELMONDÁSA ALAPJÁN

Még négyéves sem voltam, amikor egy kolostorban hagytak három nővéremmel egyetemben. Birdie 12 éves volt, Phyllis 8, Annamay pedig 7, és mindhárman emlékeznek, hogy hetekig szakadatlanul sírtam a szüleim után. Miért hagytak minket ott?

EGY nagy, katolikus családba születtem 1936. május 28-án. Mi, gyermekek, a szüleinkkel laktunk egy kis házban Duncormickban, Wexford grófságban, Írországban. Én voltam szüleim nyolcadik gyermeke, és hét idősebb testvéremmel közös ágyban aludtunk, egy igen nagy ágyban. A kisöcsém és kishúgom, akik nem sokkal utánam születtek, ruhásfiókokban aludtak.

Édesapánk mezőgazdasági munkás volt, és keményen dolgozott. Nagyon keveset keresett, így a családnak alig volt némi betevő falatja. Nagyon ritkán édesanya tudott csomagolni egy kevés élelmet az idősebb testvéreimnek, hogy elvigyék magukkal az iskolába. A helyzetünket közvetlenül annak a szegénységnek tudhattuk be, mely egész Írországra általánosan jellemző volt, valamint annak az irgalmat nem ismerő uralomnak, melyet a katolikus egyház gyakorolt abban az időben.

A családunk rendszeresen járt templomba, de édesanyámat nem igazán kötötték le a szellemi dolgok. A nővéreim azonban emlékeznek, hogy látták őt a kandalló előtt ülni, és vallásos kiadványokat olvasni. Arra is emlékeznek, hogy megpróbálta elmagyarázni nekünk, hogy miről olvasott.

„Hol van az édesanyám?”

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor a kolostorba vittek. A szüleim a folyosón álltak, és komoly beszélgetésbe merültek egy apácával, én pedig elkezdtem játszani néhány ottani kislánnyal. Úgy belemerültem, hogy egyáltalán nem tudtam, hogy miről beszélgetnek. Egyszer csak körbenéztem, és rémülten vettem észre, hogy édesanya és édesapa eltűntek. „Hol van az édesanyám?” Úgy kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért. Mint már az elején említettem, ez így ment hetekig.

Legalább az vigasztalt, hogy három nővérem is ott volt velem. De mivel a kolostor egy másik részén voltak elhelyezve, nem sokat tudtam velük lenni. Ők két órával tovább maradtak fenn este, mint mi, kicsik, ezért én is ébren maradtam. Majd amikor hallottam, hogy mennek lefeküdni, csendben kimásztam az ágyamból, és felmentem a lépcső tetejére, hogy a nővéreim integetni tudjanak nekem. Nap mint nap ennek az egy értékes pillanatnak a gondolata éltetett.

A kolostorban nem igazán örültek, ha valaki kapcsolatot tartott fenn a szüleivel, ezért mi is csak nagy ritkán láttuk a mieinket. Nagyon megviselt, hogy érzelmileg eltávolodtam a szüleimtől. Az egyetlen látogatásukkor, amit fel tudok idézni, tulajdonképpen a közelükbe sem mentem, és ők sem jöttek oda hozzám. A nővéreim azonban emlékeznek, hogy néhányszor még meglátogattak minket.

Idővel a kolostor jelentette számomra a családot; az otthonommá, az életemmé vált. Az alatt a 12 év alatt, amit ott töltöttem, csak kétszer merészkedtem ki onnan. Ezek a környéken tett kis kirándulások nagyon izgalmasak voltak — fákat és állatokat is láthattunk. Különben mi, lányok soha nem láttunk autókat, buszokat vagy üzleteket, és ami a férfiakat illeti, a pap kivételével azt sem tudtuk, mi fán teremnek.

Élet a kolostorban

A kolostor néhány szempontból jó volt, sok szempontból viszont rossz. Egy nagyon kedves fiatal apáca a legjobb tudása szerint tanított minket Istenről. Elmondta, hogy Isten egy szerető atya. Ez tetszett nekem, és elhatároztam, hogy attól a naptól kezdve úgy fogok Istenre gondolni, mint az én apámra, mivel ő szeretetteljesebb és kedvesebb, mint amilyen az igazi apám. Ettől kezdve egyszerű, gyermeteg imáimban sokat beszéltem Istenhez. Hiányzott ez az apáca, amikor otthagyta a kolostort.

Jó alapoktatást kaptam, amiért hálás vagyok. De emlékszem, hogy a kolostor iskolájába úgynevezett nappalis lányok is jártak, akik csak az iskola miatt jöttek ide. Ők különleges bánásmódban részesültek. Gazdag csemeték voltak, és amikor megjelentek, el kellett hagynunk az osztálytermet. Az apácák gyakran emlékeztettek minket arra, hogy ne feledjük, mi csak árvák vagyunk, és tudnunk kell, hol a helyünk.

A kolostorban sok szabályt állítottak fel. Néhányuk ésszerű volt, ezért a legtöbben megértettük, hogy miért volt szükség rájuk. Hasznos leckéket kaptunk a magatartást, a modort és egyebeket illetően. Máig nem felejtettem el őket, és egész életemben hasznosnak bizonyultak. De volt néhány szabály, mely szőrszálhasogató volt, és igazságtalan; más szabályokra pedig nem értettük, miért van szükség, és nagyon felzaklattak minket. Az egyik ilyen szabály szerint, aki bepisilt éjszaka, azt megbüntették. Egy másik szabály viszont nem engedte, hogy vécére menjünk éjszaka.

Egy nap a lépcsőn felfelé menet szóba elegyedtem a mellettem bandukoló lánnyal. Egy apáca lehívott, és megbüntetett, amiért beszélgettem. Mi volt a büntetésem? Az egész telet a nyári ruhámban kellett töltenem! És Írországban igen zordak a telek. Gyermekkoromban sokat betegeskedtem, gyakran küszködtem asztmával és mandulagyulladással. De ekkor nagyon beteg lettem, és a tuberkulózist (tbc) is elkaptam, ahogy sok más lány is a kolostorban. Bár külön hálótermekben helyeztek el minket, nem részesültünk orvosi ellátásban, és néhány lány, köztük a legjobb barátnőm is, meghalt.

Néhányunkat még a legapróbb szabályok áthágásáért is nagyon megvertek. Egy nyilvános gyűlésen végig kellett néznünk, amint egy apáca több mint két óra hosszán keresztül ver egy lányt. Mindannyian sírtunk. Természetesen az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem minden apáca volt ilyen rosszindulatú. Mégis, amit a mai napig nem értek, az az, hogy hogyan bánhat valaki ilyen rettenetesen kegyetlenül védtelen gyermekekkel. Ezt soha nem is fogom megérteni.

Idővel Birdie és Phyllis otthagyták a kolostort, így Annamayt és engem is. Annamay volt a legfontosabb ember számomra a világon, és én is neki. Annamay azzal a történettel vigasztalt, hogy egy nap a szüleink eljönnek értünk, és egy olyan helyre visznek minket, ahol az apácák soha nem fognak ránk találni. Amikor Annamay elhagyta a kolostort, a szívem majdnem megszakadt. Ezután még három évet töltöttem ott.

Megtanulok a kolostoron kívül élni

Ijesztő élmény volt 16 évesen elhagyni a kolostort. Semmit nem tudtam arról a világról, mely a falakon túl várt rám, és egyáltalán nem értettem, mit miért csinálnak. Amikor felszálltam a buszra, kérték a viteldíjat, de fogalmam sem volt róla, hogy mi az a viteldíj. Mivel amúgy sem volt pénzem, ott helyben letessékeltek a buszról, úgyhogy gyalog kellett megtennem az utat. Egy másik alkalommal pedig, amikor buszra akartam szállni, egyetlen busz sem jött. Nem tudtam, hogy van olyan is, hogy buszmegálló!

Ám lassanként rájöttem a dolgok nyitjára, noha kellett hozzá némi színlelt bátorság, lelkierő és határozottság. Sikerült olyan munkát találnom, mely nem volt túl bonyolult, de néhány hónap után elhatároztam, hogy inkább hazamegyek, hogy láthassam az édesanyámat. Otthon találkoztam fiatalabb testvéreim közül néhánnyal, akiket addig nem ismertem. Ekkor már összesen 14 testvérem volt. Mivel hely hiányában nem maradhattam velük, a szüleim elintézték, hogy Walesbe költözhessek a nővéremhez, Annamayhez. Az apám elkísért, de ahogy odaértünk, rögtön elment.

Szinte semmim nem volt, de valahogy mégis sikerült fenntartanom magam. Később, 1953-ban Londonba költöztem, Angliába, ahol csatlakoztam a Mária-rend nevű közjóléti szervezethez, mely egy laikus, római katolikus szervezet volt. Ám nagy csalódottságot okozott ez a munkahely, mivel arra számítottam, hogy egy ilyen helyen az emberek valamelyest szellemi beállítottságúak lesznek. Nagyon szerettem szellemi témákról beszélgetni, de a Mária-rendben végzett munkám pusztán világi volt, és úgy tűnt, hogy a szellemi beszélgetésekre soha nincs idő.

Londoni tartózkodásom alatt találkoztam Patrickkal, aki a bátyáim barátja volt. Egymásba szerettünk, és 1961-ben összeházasodtunk. Az első két gyermekünk, Angela és Stephen, ott, Londonban született. Később, 1967-ben Ausztráliába költöztünk, ahol megszületett a harmadik gyermekünk, Andrew. A Bombala nevű vidéki kisvárosban telepedtünk le Új-Dél-Walesben.

Végre szellemi eledelhez jutok

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk Ausztráliába, egy Bill Lloyd nevű fiatalember látogatott meg minket Bombalában, hogy a Bibliáról beszélgessen velünk. Nagyon felvillanyozott, hogy választ kaptam a kérdéseimre, méghozzá egyenesen a Bibliából. Noha felismertem az igazságot abban, amit Billtől hallottam, mégis sokat vitatkoztam vele, de csak azért, hogy ott tartsam, és még több bibliai magyarázatot hallhassak. Később Billtől kaptam egy Bibliát és néhány folyóiratot, hogy olvashassak.

Nagyon szerettem a folyóiratokat, de a döbbenettől szóhoz sem jutottam, amikor rájöttem, hogy akik a folyóiratot kiadják, nem hisznek a Háromságban. Ezért elrejtettem a folyóiratokat, nehogy Patrick elolvassa őket, és elveszítse a hitét. Elhatároztam, hogy amikor Bill legközelebb jön, visszaadom neki a folyóiratokat, de a látogatásakor megmutatta, hogy ez a tantétel, azaz hogy három személy alkot egy istenséget, teljesen ellentétes a Biblia tanításaival. Hamarosan világossá vált előttem, hogy Jézus Isten Fia, hogy az Atyja, Jehova Isten teremtette, így volt kezdete, és hogy az Atya nagyobb Jézusnál (Máté 16:16; János 14:28; Kolosszé 1:15; Jelenések 3:14).

Azt is megtanultam, hogy sok egyéb dolog is téves volt, amit katolikusként tanítottak nekem. A Biblia például nem tanítja, hogy az embereknek halhatatlan lelkük van, és hogy létezik egy gyötrelmes hely, egy tüzes pokol (Prédikátor 9:7, 12; Ezékiel 18:4). Óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor ezt megtudtam! Az egyik nap annyira örültem, hogy végre megtaláltam azt az Atyát, akit mindig is szerettem, de soha nem ismertem, hogy körbetáncoltam a konyhát. A szellemi éhségem lassanként ki lett elégítve. Hogy még teljesebb legyen az örömem, Patrick ugyanilyen lelkesedéssel fogadta az újonnan felfedezett hitnézeteinket.

Bill meghívott minket Jehova Tanúi egyik kongresszusára, amit egy másik vidéki kisvárosban, Temorában tartottak. Bár sok-sok kilométert kellett megtennünk, örömmel elfogadtuk a meghívást. Pénteken kora este érkeztünk Temorába. Szombaton reggel a kongresszusi teremben több csoport gyűlt össze, hogy részt vegyen a házról házra végzett prédikálásban. A kínálkozó lehetőség Patrickot is, és engem is felvillanyozott, mivel már egy ideje az volt a vágyunk, hogy prédikáljunk. Bill azonban azt mondta, hogy nem vehetünk részt a prédikálómunkában, mivel még mindig dohányzunk mind a ketten. Ám ahogy Bill otthagyott minket, Patrickkal csatlakoztunk egy másik csoporthoz. Azt hitték, Tanúk vagyunk, így magukkal vittek.

Hamarosan megtanultuk, milyen szentírási követelményeknek kell megfelelniük azoknak, akik részt szeretnének venni a jó hír prédikálásában (Máté 24:14). Végre sikerült abbahagynunk a dohányzást, és 1968 októberében mindketten vízben való megkeresztelkedéssel jelképeztük Jehova Istennek tett önátadásunkat.

Hitpróbáink

Ahogy nőtt a bibliai ismeretünk, és elmélyült a Jehovával való kapcsolatunk, az Isten ígéreteibe vetett hitünk még szilárdabbá vált. Idővel Patrickot vénné nevezték ki Jehova Tanúi egyik gyülekezetében Canberrában, Ausztrália fővárosában. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy gyermekeinket Jehova elmebeli szabályozásában neveljük fel. Megbirkóztunk a kihívásokkal, melyekkel az ember szembe találja magát, ha tizenéveseket kell nevelnie (Efézus 6:4).

Nagy bánatunkra Stephen 18 évesen életét vesztette egy autóbalesetben. Noha óriási fájdalmat éreztünk, igazán vigasztaló volt az a tudat, hogy Stephen Jehova imádója volt. Nagyon várjuk, hogy újra láthassuk, amikor Jehova feltámasztja azokat, akik az emléksírokban pihennek (János 5:28, 29). A rá következő évben, 1983-ban csatlakoztam a lányunkhoz, Angelához a teljes idejű szolgálatban, és azóta is ebben a szolgálatban tevékenykedem. Az, hogy megoszthatom a Biblián alapuló reménységemet másokkal, segít, hogy megőrizzem derűlátó szemléletmódomat, és a szívemet eltöltő fájdalmat is segít enyhíteni. Kimondhatatlanul boldog voltam, amikor nemrég megtudtam, hogy a nővérem, Annamay Walesben elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival.

1984-ben Patrickot egy akkoriban titokzatosnak tűnő betegség támadta meg. Később megállapították, hogy krónikusfáradtság-szindrómában szenved. Idővel ott kellett hagynia a munkahelyét, és keresztény vénként sem tudott tovább szolgálni. Nagy örömünkre valamennyire helyrejött az állapota, és így újból kinevezett szolgaként tevékenykedik a gyülekezetben.

A gyermekkorom fegyelemre és önfeláldozásra tanított, valamint azt is megtanultam, hogy hogyan lehet egyszerű életet élni, és egy kevéssel is beérni. De sosem értettem, miért küldtek négyünket, lányokat, a kolostorba, míg a többi 11 testvérünk otthon maradhatott. Azzal vigasztalom magam, hogy a szüleim, akik évekkel ezelőtt meghaltak, minden tőlük telhetőt megtettek az adott körülmények között, bár valószínűleg soha nem fogom teljes mértékben megérteni ezeket a körülményeket. Nehéz idők jártak akkoriban, és nehéz döntéseket kellett hozniuk. Ennek ellenére hálás vagyok a szüleimnek, hogy életet adtak nekem, és azért is, hogy a legjobb tudásuk szerint törődtek velem. És mindenekfelett hálás vagyok Jehovának az atyai törődéséért.

[Kép a 22. oldalon]

Amikor új házasok voltunk

[Kép a 23. oldalon]

Amikor a gyerekek még fiatalok voltak

[Kép a 23. oldalon]

Patrickkal ma