A félreismert marabu

AZ ÉBREDJETEK! KENYAI ÍRÓJÁTÓL

„Még nem találkoztam olyan madárral . . . , amely rosszabb előjel lett volna, mint a marabu” (The World’s Wild Places —Africa’s Rift Valley).

A SZÁMTALAN afrikai madárfaj közül keveset ért annyi bírálat, mint a marabut. Ezt a madarat általában összeférhetetlennek, csúnyának és rosszindulatúnak ábrázolják. Szóval a maraburól nem él túlságosan kedvező kép a köztudatban.

Tetszenek neked a nemes külsejű és dallamos hangú madarak? A marabu bizony egyikkel sem dicsekedhet. Rózsaszínű feje és nyaka, mely ráadásul csupasz is, gyászos, szánalmas külsőt kölcsönöz neki. A felnőtt példányok nyakáról pirosas, felfújható begyzacskó csüng le, akár egy vastag, lekerekített végű nyakkendő. Nem mondhatni, hogy ettől szebb lenne szegény. Dr. Leon Benun, a Kenyai Nemzeti Múzeumok ornitológiai osztályának vezetője azonban a következőkre emlékeztet: „Csak mert a begyzacskót mi csúnyának látjuk, nem biztos, hogy a marabu is annak látja.” Mindenesetre eddig senki sem tudott rájönni, hogy biológiai szempontból mi a szerepe ennek a torokzacskónak.

A marabu az étkezési szokásaival sem lopta be magát az emberek szívébe. Egyrészt azért, mert dögevő. De ha nem talál tetemeket, más madarakat is képes megölni, hogy csillapítsa nagy étvágyát. Nem is csoda, hogy sokan ki nem állhatják.

Ámde rút külseje és rossz szokásai ellenére a marabunak számos csodálatra méltó tulajdonsága is van. Tarts velünk, miközben jobban megismerkedünk ezzel a madárral, amelyről oly sok rosszat mondanak.

Óriás a madarak között

A marabu a gólyafélék családjának valószínűleg a legnagyobb tagja. Egy kifejlett hím 150 centiméter magas is lehet, és több mint 8 kilogrammot nyomhat. A tojók ennél kicsit kisebbek. A madár nehéz, ék alakú csőre több mint 30 centiméteresre is megnőhet. Ezzel az erős szerszámmal képes kitépni a húsdarabokat a tetemekből.

A marabu nagy méretei ellenére is kiválóan repül. Szárnyfesztávolsága több mint 2,5 méter, így könnyen felveszi a versenyt a vitorlázó madarak közül a legjobbakkal. Repülés közben rendkívül elegáns: a fejét kissé behúzza a vállai közé, hosszú lábait pedig kinyújtja a teste mögé. Mesterien használja ki a meleg légáramlatokat, vagyis termikeket, és olyan magasságokba képes felrepülni, hogy néha már alig látni a földről! Megfigyeltek már olyan marabukat, amelyek 4000 méter magasan vitorláztak!

Lelkiismeretes szülők

Ami azonban igazán bámulatra méltó, az az, hogy milyen jó szülő a marabu. Szülőnek lenni bizony megterhelő feladat; az első lépés a fészeképítés. A hím kiválasztja a megfelelő helyet, elkezdi a fészek építését, amit később egy tojóval együtt fog folytatni. A fészek, melyet olykor 30 méter magasra építenek a föld felett, nem mondható túl mutatósnak. Az egy méter széles építmény mindössze egy kidolgozatlan, nyitott terasz, melyet száraz vesszőkből, faágakból és levelekből hordtak össze. Sőt, a tojásokon ülő madár némelykor egy régi fészket örököl, azt pofozza ki egy kicsit ágakkal és más anyagokkal. Megfigyelték, hogy egyes marabutelepek 50 éven át ugyanazon a helyen maradtak fészkelni.

Az új otthon még készülőben van, amikor a hím marabu elindul, hogy társat keressen. Azzal ellentétben, ami sok madárfajnál megszokott, a hím marabu megvárja, míg odamegy hozzá egy tojó. Több párjelölt is felbukkan abban a reményben, hogy elnyeri a hím kegyeit. Gyakran kosarat kapnak. A kitartás azonban meghozza gyümölcsét, és a hím végül elfogadja az egyik tojót. Az ezt követő udvarlás alatt mindkét madár teljesen felfújja a torokzacskóját, és olyan hangokat ad ki, amelyekkel igyekszik elriasztani a többi madarat. Ezek a hangok leginkább bőgések, nyüszítések és fütyülések — tudomásunk szerint a marabuk csak ilyen hangokat tudnak kiadni, kivéve, amikor időnként jókora csőrükkel kelepelnek. A marabuk között erős kötelék alakul ki, melyet a megszokott „bólogató” üdvözlés még szorosabbra fűz. Minden alkalommal, amikor az egyikük valahonnan visszatér a fészekhez, a másik úgy köszönti, hogy hátrahajtja a fejét, aztán lelógatja, majd hosszan kelepel a csőrével.

A marabupár együtt fejezi be a fészeképítést. A tojások kiköltésének a feladatát is közösen látják el. Az egy hónapos költési időszak után a két vagy három krétafehér tojásból piciny, rózsaszínű, ritka tollazatú fióka kel ki, mindkét szülő szeme fénye. A kis marabuk első osztályú ellátásban részesülnek. Élénk etetési program veszi kezdetét; igen tápláló ételeket kapnak, például halat. A mocsaras területeken, ahol a marabuk gyakori látogatók, a szülők bőségesen tudnak beszerezni békákat, a marabuk étlapjának egy másik megszokott fogását. A fiókák úgy esznek, hogy összeszedegetik azokat az ételdarabkákat, melyeket a szüleik öklendeznek vissza a fészekbe. A kismadarak lassan növekszenek, és csak négy hónapos korukban válnak alkalmassá az önálló életre. Ekkor repülnek ki először a fészekből.

A „takarítóbrigád”

Bár a marabut gyakran megvetik, mivel dögevő, valójában nagyon is hasznos szolgálatot tesz. A ragadozók miatt az afrikai síkságokon itt is, ott is rothadó tetemek fekszenek. Ha csak úgy ott maradnának, könnyen betegségek terjesztőivé válhatnának, és veszélyt jelentenének mind az emberek, mind az állatok számára. A marabu azonban elvégzi a szemételtakarítás hasznos feladatát. A keselyűkkel együtt — amelyek szintén jó étvágyú ragadozó madarak — átkutatják a síkságokat, hátha megtalálják egy megölt állat tetemét. Ha találnak egy dögöt, a marabuk megvárják, míg az agresszívabb keselyűk felbontják azt erős, hajlott csőrükkel. Egy alkalmas pillanatban az egyik marabu a hosszú csőrét, mint egy sebészkést, belevágja a tetembe, kiszakít belőle egy darab húst, majd visszahúzódik a háttérbe, és várja a következő lehetőséget. Amikor a keselyűk már jóllaktak, a marabukon a sor, hogy összekapjanak a maradék húsdarabokon. A marabuk szinte mindent képesek megemészteni, ami lemegy a torkukon, kivéve a csontokat. Még egy 60 dekagrammos húsdarab lenyelése sem okoz nekik gondot.

Az utóbbi években a marabu már nem csak a természetes élőhelyén végzi tisztogató munkáját. Csaknem teljesen legyőzte az embertől való félelmét, és mostanában gyakran látni a városok és falvak szemétlerakóhelyein. Ennek köszönhetően tisztább lett a környezet. A marabu még a vágóhidakról származó, kidobott folyadékot is átszűri, hátha talál benne egy-két jó falatot. A következő példa jól szemlélteti, milyen szívós tud lenni ez a madár. Kenya nyugati részén egy vágóhíd közelében egy marabu maradék után kotorászott, és véletlenül lenyelt egy mészároskést. Pár nap múlva a kést tiszta, fényes állapotban megtalálták ugyanott, miközben az a marabu, amelyik visszaöklendezte, úgy folytatta megszokott tevékenységét, mintha mi sem történt volna, és láthatólag semmi baja sem volt!

A marabu jövője

Bár az afrikai marabu legközelebbi, ázsiai rokonának, a nagyobb testű argala marabu egyedeinek a száma csökken, neki magának jól megy a sora. A vadonban tudomásunk szerint nincsenek ellenségei. Valamikor az ember volt a legkegyetlenebb ellensége: lelőtték ezt a nagy testű madarat, hogy a hasán fejlődő finom tollait női kalapok díszeként használják fel. A Storks, Ibises and Spoonbills of the World című könyv megjegyzi: „Szinte hihetetlen, hogy ezek a finom és szépséges tollak, melyek a nők szívének oly kedves legyezőket vagy ruhakölteményeket ékesítik, ettől a hatalmas, komor és visszataszító külsejű dögevőtől származnak.” A marabuk szerencséjére az évek múlásával alábbhagyott ez a szertelen pusztítás, így a számuk újra növekszik. Rövid ismerkedésünk a marabuval rámutatott, hogy ez a madár egyáltalán nem érdemli meg, hogy megvessék és befeketítsék. Nagyon is hasznunkra van azzal, hogy hatékonyan és szorgalmasan megtisztítja a környezetet. Igaz, nem tartozik a legszebb madarak közé, de azért a maga szerény módján dicsőséget szerez a Teremtőjének (Zsoltárok 148:7, 10).

[Kép a 16. oldalon]

A madár nehéz, ék alakú csőre több mint 30 centiméteresre is megnőhet

[Kép a 16–17. oldalon]

A marabu szárnyfesztávolsága több mint 2,5 méter

[Forrásjelzés]

© Joe McDonald

[Kép a 17. oldalon]

A kis marabuk első osztályú ellátásban részesülnek

[Forrásjelzés]

© M.P. Kahl/VIREO

[Kép a 18. oldalon]

Eddig még senki sem jött rá, hogy biológiai szempontból mi a szerepe a marabu torokzacskójának

[Kép a 19. oldalon]

A fészket olykor 30 méter magasra építik a föld felett