Szembesülve a halállal

„Amikor megtudtam, hogy apukám meghalt, döbbenet és kétségbeesés kerített hatalmába. Erős bűntudatot éreztem, mert nem voltam vele, amikor meghalt. Semmi sem fogható ahhoz a mély fájdalomhoz, melyet akkor érzünk, amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk. Rettentően hiányzik!” (Sara).

A LEGTÖBB ember, függetlenül attól, hogy milyen kultúrában él vagy milyen vallású, nem szívesen beszél a halálról. Néhány nyelven szépítő kifejezéseket használnak, például azt mondják, hogy „távozott az élők sorából”, „elment” vagy „már nincs velünk többé”.

Ám még a legfinomabb kifejezések sem enyhítenek azon a mély szomorúságon, melyet egy szeretett személy elvesztése után érzünk. Némelyek egyszerűen képtelenek elfogadni a történteket.

Ha neked is meghalt valakid, akit szerettél, úgy érezheted, hogy nagyon nehéz szembesülnöd a veszteséggel. Talán úgy teszel, mintha minden rendben lenne, pedig legbelül érzed, hogy nem így van. Természetesen nem mindenki egyformán gyászol. Ezért ha nem mutatod ki a bánatodat, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy nem vagy szomorú.a Az viszont gondot okozhat, ha úgy érzed, hogy meg kell játszanod magad mások előtt, például a szintén gyászoló családtagjaid előtt.

„Nekem nem volt időm gyászolni”

Figyeld meg Nathaniel esetét, aki 24 éves volt, amikor meghalt az édesanyja. „Eleinte össze voltam zavarodva – meséli. – Úgy gondoltam, hogy támogatnom kell apát és anya sok zaklatott barátját is. Nekem nem volt időm gyászolni.”

Több mint egy év elteltével Nathaniel rájött, hogy ő maga még mindig nem dolgozta fel a veszteséget. „Apa még mostanában is többször felhív, hogy kiöntse a szívét, és persze ez jó dolog. Tudom, hogy szüksége van rá, hogy valakivel elbeszélgessen, és én örülök, hogy segíthetek. Csak éppen ha nekem van szükségem támaszra, úgy érzem, nincs kihez fordulnom.”

Akik hivatásszerűen gondoskodnak másokról, és gyakran szembesülnek a halállal, például az egészségügyben dolgozók, szintén úgy érezhetik, hogy el kell nyomniuk az érzéseiket. Figyeld meg Heloisa példáját, aki több mint 20 évig volt orvos. Egy nagyon összetartó közösségben dolgozott, és szoros kapcsolatot alakított ki a betegeivel. „Sokuk mellett ott voltam, amikor meghaltak – mondja. – Némelyikük nagyon kedves barátom volt.”

Heloisa tisztában volt vele, hogy a sírás segít megkönnyebbülni. „De nem nagyon tudtam sírni – emlékszik vissza. – El voltam foglalva azzal, hogy mások támasza legyek, ezért úgy éreztem, hogy magamban kell tartanom az érzéseimet. Úgy gondoltam, hogy mások ezt várják el tőlem.”

„Üres volt nélküle a ház”

Ha az ember elveszít valakit, akit szeretett, a magány jelentheti az egyik legnagyobb nehézséget. Ashley 19 éves volt, amikor az anyukája rákban meghalt. „Teljesen elveszett voltam, úgy éreztem, hogy egy szál magam vagyok a világon – idézi fel. – Anyukám volt a legjobb barátom. Annyi időt töltöttünk együtt!”

Érthető módon Ashley-nek nehezére esett nap mint nap szembesülni azzal, hogy amikor hazamegy, az anyukája nincs otthon. „Üres volt nélküle a ház. Sokszor csak bezárkóztam a szobámba, és zokogtam, miközben a fényképeit nézegettem. Eszembe jutott, hogy mi mindent csináltunk együtt.”

Biztos lehetsz benne, hogy ha elvesztetted egy családtagodat vagy egy kedves barátodat, nem vagy egyedül a bánatoddal. Ám ahogyan a következő cikkből látni fogjuk, sokaknak sikerült megbirkózniuk a nyomasztó érzéseikkel.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet az 5. oldalon]

„Teljesen elveszett voltam, úgy éreztem, hogy egy szál magam vagyok a világon. Anyukám volt a legjobb barátom” (Ashley)