Már tudom, hogyan ér véget az igazságtalanság

Ursula Menne elmondása alapján

Amióta az eszemet tudom, mindig is vágytam egy olyan világra, ahol minden emberrel igazságosan bánnak. Emiatt még börtönbe is kerültem a kommunista Kelet-Németországban. Aztán éppen ott tudtam meg, hogyan fog véget érni az igazságtalanság. Szívesen elmondom, hogyan történt mindez.

HALLÉBAN születtem 1922-ben. Ez a német város, mely Berlintől mintegy 200 kilométerre délnyugatra fekszik, több mint 1200 éves történelemre tekint vissza, és a protestantizmus első bástyái között volt. A húgom, Käthe 1923-ban született. Édesapám a katonaságban szolgált, anyukám pedig színházban énekelt.

Édesapám hatására alakult ki bennem az erős késztetés arra, hogy küzdjek az igazságtalanság ellen. Apa a leszerelése után megvásárolt egy üzletet. Mivel a vevői többsége szegény volt, ő jószívűen megengedte nekik, hogy hitelre vásároljanak. Nagylelkűsége azonban csődbe juttatta. A tapasztalatából megtanulhattam volna, hogy az egyenlőtlenség és az igazságtalanság elleni harc sokkal nehezebb és bonyolultabb, mint gondolnánk. Ámde az ifjúkor idealizmusának tüzét nem lehet egykönnyen kioltani.

Édesanyámtól művészi hajlamokat örököltem, és ő a húgomat is, és engem is bevezetett a zene, az éneklés és a tánc világába. Eleven kislány voltam, és Käthével csodálatos gyermekkorunk volt, egészen 1939-ig.

Elkezdődik a rémálom

Az általános iskola után balettiskolába jártam, ahol többek között Mary Wigman, az expresszionista tánc úttörője oktatott az úgynevezett Ausdruckstanzra, melyben a művész tánccal fejezi ki az érzéseit. Közben belekóstoltam a festésbe is. A tízes éveim így eleinte boldog izgatottságban, tanulással teltek. Aztán 1939-ben kitört a II. világháború. Ráadásul 1941-ben újabb csapás ért bennünket, amikor apukám meghalt tuberkulózisban.

A háború kész rémálom. Bár még csak 17 éves voltam, amikor elkezdődött, úgy éreztem, hogy a világ megbolondult. Rengeteg olyan embert láttam, akik addig normálisan gondolkodtak, de aztán magával ragadta őket a náci hisztéria. A háború nélkülözést, halált és pusztulást hozott. A házunk súlyosan megrongálódott egy bombatámadásban, és a háború folyamán a rokonaink közül többen is életüket vesztették.

Amikor 1945-ben elült a vihar, anya, Käthe és én még mindig Halléban éltünk. Ekkor már férjnél voltam, és volt egy kislányom, de a házasságunk tönkrement. Miután különköltöztünk, táncból és festésből tartottam el magamat és a lányomat.

A háború után Németországot négy megszállási övezetre osztották fel, és a mi városunk a Szovjetunió irányítása alá került. Hozzá kellett szoknunk a kommunista uralomhoz. 1949-ben a Kelet-Németországként emlegetett országrészt, melyben mi is laktunk, elnevezték Német Demokratikus Köztársaságnak.

Az életünk a kommunizmus idején

Anya akkoriban beteg lett, és ápolnom kellett. A helyi tanácsnál irodai munkát vállaltam. Közben kapcsolatba kerültem másképpen gondolkodó diákokkal, akik felhívták az emberek figyelmét az igazságtalanságokra. Egy fiút például azért nem vettek fel az egyetemre, mert az apja annak idején a náci párt tagja volt. Jól ismertem ezt a fiút, mivel együtt zenéltünk. „Miért neki kell fizetnie azért, amit az apja tett?” – tűnődtem. Egyre szorosabb lett a kapcsolatom a másképpen gondolkodókkal, és úgy döntöttem, hogy tüntetéseken is részt veszek. Egyszer még a helyi bíróság épületének külső lépcsőjénél is ragasztottam ki röplapokat.

Volt, hogy olyan leveleket kellett legépelnem a területi békebizottság titkárnőjeként, melyek ugyancsak bántották az igazságérzetemet. Egy alkalommal a bizottság azt tervezte, hogy politikai okokból kommunista propagandaanyagot küld egy idős férfinak Nyugat-Németországba, hogy gyanúba keverje. Annyira felháborított ez a tisztességtelen eljárásmód, hogy eldugtam a csomagokat az irodában, így soha nem lettek postára adva.

„A legrosszabb ember” csillantotta fel a reményt

1951 júniusában két férfi lépett az irodámba, és közölték, hogy le vagyok tartóztatva. A Roter Ochse (Vörös Bika) nevű börtönbe vittek. Egy év elteltével államellenes felforgató tevékenységgel vádoltak meg. Egy diák elárulta a Stasinak, vagyis a titkosrendőrségnek, hogy korábban röplapokat ragasztottam ki. A tárgyalás merő komédia volt, mivel ügyet sem vetettek arra, amit felhoztam a magam védelmére. Hatévi börtönbüntetésre ítéltek. Ez idő alatt megbetegedtem, és a börtönkórházba kerültem. A kórteremben úgy negyven másik nővel voltam együtt. Látva azt a sok bánatos arcot, én is kétségbeestem. Odarohantam az ajtóhoz, és az öklömmel verni kezdtem.

– Mit akar? – kérdezte az őr.

– Ki kell jutnom innen! – ordítottam. – Vigyenek inkább magánzárkába, csak innen hadd menjek el!

Persze a füle botját se mozdította. Aztán egyszer csak észrevettem egy asszonyt, aki nem olyan volt, mint a többiek. A szeméből belső béke tükröződött. Odaültem mellé.

– Jó lesz vigyáznia, ha a közelemben van – mondta nagy meglepetésemre. – Úgy gondolják, hogy én vagyok ebben a kórteremben a legrosszabb ember, mivel Jehova Tanúja vagyok.

Akkor még nem tudtam, hogy a kommunisták az állam ellenségeinek tartották Jehova Tanúit. Annyit tudtam róluk, hogy gyerekkoromban két Bibliakutató (így hívták korábban a Tanúkat) rendszeresen meglátogatta apát. Még arra is emlékeztem, hogy apa ezt mondta: „A Bibliakutatóknak igazuk van!”

Annyira megkönnyebbültem, hogy megismerhettem ezt a kedves asszonyt, Berta Brüggemeiert, hogy sírva fakadtam. Kérleltem, hogy beszéljen nekem Jehováról. Attól kezdve sokat voltunk együtt, és gyakran beszélgettünk a Bibliáról. Megtudtam egyebek közt azt is, hogy az igaz Isten, Jehova a szeretet, az igazságosság és a béke Istene, és hogy minden kárt helyrehoz majd, melyet a gonosz és kegyetlen emberek okoztak. Ahogy a Zsoltárok 37:10, 11 írja, „egy kis idő még, és nincs többé gonosz . . . A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek majd a béke bőségében.”

Kiszabadulok és nyugatra menekülök

1956-ban, kicsivel több mint öt év után szabadultam a börtönből. Öt nappal azután, hogy kiengedtek, Nyugat-Németországba menekültem. Akkor már két lányom volt, Hannelore és Sabine, és őket is magammal vittem. Elváltam a férjemtől, és újra felvettem a kapcsolatot a Tanúkkal. A Biblia tanulmányozása rádöbbentett, hogy sok mindenen kell változtatnom, ha szeretném összhangba hozni az életemet Jehova irányadó mértékeivel. Megtettem hát a szükséges lépéseket, és 1958-ban megkeresztelkedtem.

Később újra férjhez mentem, ezúttal Klaus Mennéhez, aki Jehova Tanúja volt. Boldog házasságban éltünk, és született két gyermekünk, Benjamin és Tabia. Nagy fájdalmamra Klaus húsz évvel ezelőtt egy balesetben meghalt, és azóta özvegyen élek. De vigaszt merítek a feltámadás reménységéből, hiszen tudom, hogy a halottak életre fognak kelni a paradicsomi földön (Lukács 23:43; Cselekedetek 24:15). Az a tudat is nagyon megnyugtató, hogy mind a négy gyermekem Jehovát szolgálja.

A Biblia tanulmányozása meggyőzött arról, hogy egyedül Jehova tud teljes mértékben igazságot szolgáltatni. Az emberektől eltérően ő figyelembe veszi a körülményeinket és a neveltetésünket, vagyis olyan részleteket, melyekről mások gyakran nem tudnak. Ez az értékes ismeret még most is belső békével tölt el, különösen akkor, amikor igazságtalanságot látok vagy élek át. A Prédikátor 5:8 kijelenti: „Ha látod, hogy elnyomják a szegényt, és hogy erőszakkal elferdítik az ítéletet és az igazságosságot a tartományban, ne csodálkozz azon, mert figyel az, aki fölötte áll a magas rangúnak, és vannak, akik fölöttük állnak.” Aki pedig mindenki fölött áll, az természetesen a Teremtőnk. „Minden mezítelen és leplezetlen annak szeme előtt, akinek számot kell adnunk” – írja a Héberek 4:13.

Visszatekintve az életemre

Néha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt a náci és a kommunista uralom alatt élni. Egyik sem volt könnyű. És mindkét uralom – akárcsak az összes többi emberi uralkodási forma – megerősítette azt, hogy az emberek nem képesek önmagukat kormányozni. A Biblia nyíltan és a valóságnak megfelelően azt mondja, hogy „ember uralkodik emberen a maga kárára” (Prédikátor 8:9).

Amikor még fiatal voltam és naiv, azt hittem, hogy az emberek is képesek igazságosan uralkodni. De most már tudom, hogy tévedtem. Egyedül a Teremtőnk tud valóban igazságos világot létrehozni, és ezt meg is fogja tenni. Elpusztítja majd az összes gonoszt, és a Fiára, Jézus Krisztusra bízza a föld feletti uralkodást, aki mások érdekeit mindig a sajátjai elé helyezi. A Biblia ezt mondja róla: „Szeretted az igazságosságot, és gyűlölted a törvénytelenséget” (Héberek 1:9). Nagyon hálás vagyok Istennek, amiért megismerhettem ezt a csodálatos és igazságos Királyt, akinek az uralma alatt reményeim szerint örökké élhetek majd!

[Kép a 23. oldalon]

A lányaimmal, Hanneloréval és Sabinével, miután megérkeztünk Nyugat-Németországba

[Kép a 23. oldalon]

A fiammal, Benjaminnal, és a feleségével, Sandrával