Isten az oltalmam és az erősségem

CHARLOTTE MÜLLER ELMONDÁSA ALAPJÁN

„A Hitler uralma alatt letöltött kilenc éve dicséretre méltó — mondta a kommunista bíró. — Tényleg ellene volt a háborúnak, de most már a mi békénknek van ellene!”

EZZEL a nácik általi, korábban történt bebörtönzésemre, és a Német Demokratikus Köztársaságban létrejövő szocializmusra utalt. Először még a szavam is elállt, de aztán így feleltem: „Egy keresztény nem emberi eszközökkel harcol az igazi békéért. Én egyszerűen csak megpróbálom követni azt a bibliai parancsot, hogy szeressem Istent és az embertársaimat. Isten Szava segít abban, hogy szavaimmal és tetteimmel is megőrizzem a békét.”

Azon a napon, 1951. szeptember 4-én a kommunisták nyolcévi börtönbüntetésre ítéltek — egy évvel kevesebbre, mint a náci rezsim.

Amikor minket, Jehova Tanúit a nemzetiszocialisták és a kommunisták is üldöztek, a Zsoltárok 46:2-ben találtam vigaszra: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” Egyedül Jehova adott erőt a kitartáshoz, és minél többet szívtam magamba a Szavából, annál erősebb lettem.

Megerősödve a jövőre

Gotha-Sieblebenben születtem, Türingiában (Németország), 1912-ben. Bár a szüleim protestánsok voltak, apám kutatott a Biblia igazságai és egy igazságos kormányzat után. Amikor szüleim megnézték „A teremtés története képekben”a című fotodrámát, nagyon fellelkesítette őket. Apa megtalálta, amit keresett — Isten Királyságát.

Apa és anya — velünk, a hat gyermekkel együtt — kilépett az egyházból 1923. március 2-án. Chemnitzben (Szászország) éltünk, ahol csatlakoztunk a Bibliakutatókhoz. (A testvéreim közül hárman Jehova Tanúi lettek.)

A Bibliakutatók összejövetelein elhangzó írásszövegek és értékes igazságok nagy hatással voltak rám, és boldogsággal töltötték be fiatal szívemet. Mindenekelőtt mi keresztény fiatalok — több mint 50-en — kaptunk oktatást vasárnaponként, melyben a nővérem, Käthe és én is részesültünk egy ideig. A csoportunkba tartozott a fiatal Konrad Franke is, aki túrákat szervezett, és gyakorolta velünk az éneklést. Később, 1955-től 1969-ig Franke testvér a Németországban lévő Őrtorony-fiókhivatal felvigyázójaként szolgált.

A húszas évek viharos évek voltak, néha még Isten népének is. Egyesek, akik többé nem fogadták el Az Őrtoronyt ’a maga idejében jövő eledelnek’, ellenezték a házankénti prédikálótevékenységet (Máté 24:45). Ez hitehagyáshoz vezetett. De pontosan Az Őrtorony volt az az „eledel”, mely megadta nekünk az erőt, amelyre rendkívül nagy szükségünk volt akkoriban. Ott volt például az „Áldottak a félelemnélküliek” (1919) és a „Ki fogja tisztelni Jehovát?” (1926) című Őrtorony-cikk. Én a bátor tevékenységemmel akartam tisztelni Jehovát, így sok olyan könyvet és füzetet terjesztettem el, amelyet Rutherford testvér írt.

1933 márciusában keresztelkedtem meg mint Jehova Tanúja. Evangéliumhirdető munkánkat még ugyanabban az évben betiltották Németországban. A keresztelkedéskor a Jelenések 2:10-zel adtak nekünk tanácsot a jövőre vonatkozóan: „Semmit ne félj azoktól, a miket szenvedned kell: Ímé a Sátán egynéhányat ti közületek a tömlöczbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságtok. Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját.” Megszívleltem ezt a verset, mivel semmi kétségem sem volt afelől, hogy kimerítő próbák várnak rám. Ez így is lett.

Mivel politikailag semlegesek maradtunk, sok szomszéd gyanús szemmel nézett ránk. Az egyik politikai választást követően egyenruhás náci rohamosztagosokból álló küldöttség kiáltott a házunk előtt: „Itt árulók laknak!” A „Ne féljetek!” című cikk, amely német nyelven 1933 decemberében jelent meg Az Őrtoronyban, különösen buzdító volt számomra. Hűséges Tanúja akartam maradni Jehovának még a legádázabb körülmények között is.

Az ellenség válasza — börtön

Chemnitzben lehetőség volt arra, hogy 1935 őszéig titokban előállítsuk Az Őrtoronyt. Majd a sokszorosítógépet, amit használtunk, Beierfeldbe, az Érchegységbe vitték, ahol 1936 augusztusáig az irodalom sokszorosítására használták. Käthe meg én továbbítottuk a másolatokat azoknak a testvéreknek, akiknek a címét apa megadta nekünk. Egy darabig minden jól ment. Ekkor azonban a Gestapo megfigyelés alatt tartott, majd 1936 augusztusában el is fogott az otthonomban, a tárgyalásig pedig előzetes letartóztatásban voltam.

Huszonöt testvér és — velem együtt — két testvérnő jelent meg a szászországi különbíróság előtt 1937 februárjában. Azt állították, hogy Jehova Tanúi szervezete államellenes szervezet. Azokat a testvéreket, akik Az Őrtoronyt sokszorosították, öt év börtönbüntetésre ítélték. Én két évet kaptam.

Miután a büntetésemet letöltöttem, nem engedtek szabadon, hanem ismét a Gestapo kezébe estem. Alá kellett volna írnom egy olyan nyilatkozatot, amelyben kijelentem, hogy nem leszek többé Jehova tevékeny Tanúja. Határozottan megtagadtam, hogy aláírjam, mire a tisztviselő dühbe gurult, felugrott, és kiállította az előzetes letartóztatásomra vonatkozó parancsot. Ez a parancs itt látható a képen. Anélkül hogy megengedték volna, hogy lássam a szüleimet, rögtön egy kisebb, női koncentrációs táborba vittek, az Elba partján fekvő Lichtenburgba. Nem sokkal ezután találkoztam Käthével. Ő a moringeni koncentrációs táborban volt 1936 decembere óta, de amikor azt a tábort bezárták, sok más testvérnővel együtt ő is átkerült Lichtenburgba. Apám szintén őrizetben volt, és 1945-ig nem is láthattam újra.

Lichtenburgban

Nem engedték, hogy azonnal csatlakozzam más női Tanúkhoz, mivel őket valamiért éppen büntették. Az egyik teremben a rabok két csoportját pillantottam meg: nőket, akik általában asztaloknál ültek, és a Tanúkat, akiknek egész nap székeken kellett ülniük, és semmit sem kaptak enni.b

Készségesen elfogadtam mindenféle megbízatást annak reményében, hogy valahogy összefutok Käthével. És pontosan ez is történt. Éppen munkába tartott két másik rabbal együtt, amikor összetalálkoztunk. Túláradó örömmel magamhoz öleltem. A női őr azonban rögtön jelentett bennünket. Kihallgattak, majd attól kezdve szándékosan távol tartottak bennünket egymástól. Ez rendkívül nehéz volt.

Két, Lichtenburgban történt kellemetlen eset megmaradt az emlékezetemben. Egyik alkalommal minden rabnak össze kellett gyűlnie az udvaron, hogy meghallgathassák Hitler egyik politikai beszédét a rádióból. Mi, Jehova Tanúi ezt is megtagadtuk, mivel hazafias külsőségeket is magában foglalt a dolog. Az őrök ezért felénk fordították a tűzoltótömlőt, és óriási sugárban locsolták ránk a vizet a tűzcsapból, lekergetve minket, védtelen nőket a negyedik emeletről az udvarra. Ott kellett állnunk teljesen elázva.

Egy másik alkalommal Gertrud Oehmével és Gertel Bürlennel együtt azt a parancsot kaptuk, hogy díszítsük fel a parancsnok főhadiszállását égőkkel, mivel közeledett Hitler születésnapja. Megtagadtuk, mivel felismertük Sátán taktikáit, aki azon próbált mesterkedni, hogy megtörje a feddhetetlenségünket azáltal, hogy kis dolgokban megalkuszunk. Büntetésből minden fiatal testvérnőnek egy kicsi, sötét magánzárkában kellett töltenie a következő három hetet. Jehova azonban közel maradt hozzánk, és még egy ilyen iszonyatos helyen is oltalomnak bizonyult.

Ravensbrückben

A lichtenburgi rabokat 1939 májusában átszállították a ravensbrücki koncentrációs táborba. Ott sok más testvérnővel együtt a mosodába osztottak be. Nem sokkal a háború kitörése után nekünk kellett volna bevenni a horogkeresztes zászlót, de megtagadtuk. Ez oda vezetett, hogy kettőnket — Mielchen Ernstet és engem — áthelyeztek a büntetőbarakkba. Ez a büntetés egyik legsúlyosabb formája volt, és azt jelentette, hogy mindennap — még vasárnap is — kimerítő munkát kellett végeznünk, bármilyen volt is az idő. Rendes körülmények között három hónap volt a leghosszabb büntetés, mi viszont egy évig maradtunk itt. Ezt sohasem éltem volna túl Jehova segítsége nélkül.

A körülmények valamelyest enyhültek számunkra, rabok számára 1942-ben, engem pedig arra osztottak be, hogy házvezetőnő legyek egy, az SS-hez tartozó családban, nem messze a tábortól. A család engedélyezett nekem bizonyos mértékű szabadságot. Egyszer például, amikor sétálni vittem a gyerekeket, találkoztam Josef Rehwalddal és Gottfried Mehlhornnal, két rabbal, akiken lila háromszög volt, s akikkel válthattam egy-két buzdító szót.c

A háború utáni nehéz évek

Amikor 1945-ben a szövetséges csapatok egyre közelebb értek, a család, amelynél dolgoztam, elmenekült, és nekem is velük kellett mennem. Más, SS-hez tartozó családokkal együtt egy hatalmas konvojt alkottak, amely nyugat felé tartott.

A háború utolsó néhány napja zűrzavaros volt és veszélyekkel teli. Végül találkoztunk néhány amerikai katonával, akik engedélyezték, hogy a következő városban bejegyeztessem magam mint szabad személy. Hogy kikkel találkoztam itt? Josef Rehwalddal és Gottfried Mehlhornnal. Megtudták, hogy a sachsenhauseni koncentrációs táborból minden Tanú elérte Schwerint egy veszedelmes halálmenet után. Így mindhárman elindultunk ebbe a körülbelül 75 kilométerrel távolabb fekvő városba. Micsoda öröm volt Schwerinben találkozni mindazokkal a hűséges testvérekkel — Konrad Frankét is beleértve —, akik túlélték a koncentrációs táborokat!

Az országban uralkodó helyzet olyannyira megjavult 1945 decemberére, hogy már vonattal utazhattam. Útban voltam hazafelé! Bár az utazással olyan időszakok is együtt jártak, melyeket egy vasúti kocsi tetején fekve, vagy a lépcsőjén állva töltöttem. Chemnitzben az állomásról a felé a hely felé vettem az utamat, ahol még a családommal laktam. Ám abban az utcában, ahol a náci rohamosztagosok álltak korábban, azt kiabálva, hogy „Itt árulók laknak!”, egyetlen ház sem maradt. A lakóházakból álló egész területet lebombázták, és a földdel tették egyenlővé. Legnagyobb megkönnyebbülésemre azonban anyát, apát, Käthét és a testvéreimet életben találtam.

Németországban a gazdasági helyzet szörnyű volt a háború után. Isten népének gyülekezetei azonban Németország egész területén virágozni kezdtek. A Watch Tower Society erejét nem kímélve próbált felszerelni bennünket a prédikálótevékenységre. A magdeburgi Bételben — amelyet a nácik bezártak — újra elkezdődött a munka. 1946 tavaszán engem is meghívtak, hogy dolgozzak a Bételben, és a konyhára jelöltek ki.

Még egyszer betiltás alatt és őrizetben

Magdeburg Németországnak azon a részén fekszik, amely a kommunisták irányítása alá került. A munkánkat 1950. augusztus 31-én betiltották, a magdeburgi Bételt pedig bezárták. Ez véget vetett a Bétel-szolgálatomnak, amely az értékes képzés időszaka volt. Visszatértem Chemnitzbe, és elhatároztam, hogy a kommunisták uralma ellenére továbbra is szorosan ragaszkodom az igazsághoz, és hirdetem Isten Királyságát, mint amely az elgyötört emberiség egyetlen reménysége.

Egy testvérrel Berlinbe utaztam 1951 áprilisában, hogy felvegyük Az Őrtorony példányait. Amikor visszatértünk, halálra rémültünk, mert észrevettük, hogy a chemnitzi vasútállomást civil ruhás rendőrök vették körül. Nyilvánvaló volt, hogy minket várnak, és abban a pillanatban le is tartóztattak bennünket.

Amikor megérkeztem az előzetes letartóztatásra, olyan dokumentumok voltak nálam, amelyek bizonyították, hogy a nácik sok évre bebörtönöztek. Az őrök ezért tisztelettel bántak velem. A női őrök egyik főnöke ezt mondta: „Maguk, Jehova Tanúi nem bűnözők, nem valók a börtönbe.”

Egyszer bejött a cellámba, ahol két másik testvérnővel voltam együtt, és titkon az egyik ágy alá tett valamit. Hogy mi volt az? A saját Bibliája, amelyet nekünk adott. Egy másik alkalommal felkereste a szüleimet az otthonukban, mivel nem laktak messze a börtöntől. Kapott tőlük néhány Őrtoronyt és valamennyi ennivalót, s a saját felelősségére elrejtette, majd pedig mindent becsempészett a cellámba.

Van még valami, amire szívesen emlékszem vissza. Vasárnap reggel néha a teokratikus énekeinket énekeltük olyan hangosan, hogy a többi rab minden egyes dalt örömmel megtapsolt.

Erő és segítség Jehovától

Az 1951. szeptember 4-én megtartott bírósági tárgyaláson a bíró a cikk elején említett megjegyzést tette. A börtönbüntetésemet Waldheimben, majd Halléban, s végül Hoheneckben töltöttem le. Egy vagy két rövid eset mutatja, hogy Isten micsoda oltalom és erősség volt nekünk, Jehova Tanúinak, és hogy miként éltetett bennünket a Szava.

A waldheimi börtönben az összes testvérnő rendszeresen összejött egy teremben, így meg tudtuk tartani a keresztény összejöveteleket. A papír és a ceruza használatát nem engedték meg, de néhány testvérnő szerzett egy darab anyagot, és sikerült egy kis feliratot készítenünk, amelyen az 1953-ra szóló éviszöveg állt: „Imádd Jehovát szent öltözetben!” (Zsoltárok 29:2, American Standard Version).

Az egyik női őr tetten ért bennünket, és késedelem nélkül jelentett is minket. A börtön vezetője odajött, és azt mondta két testvérnőnek, hogy tartsa magasra a feliratot. „Ezt meg ki csinálta? — kérdezte. — Milyen eszme ez?”

Az egyik testvérnő magára akarta vállalni, hogy átvegye tőlünk a felelősséget, de suttogva gyorsan megbeszéltük egymás közt a dolgot, és egyetértettünk abban, hogy a felelősségben mindannyiunknak osztoznia kell. Ezért ezt feleltük: „Azért készítettük, hogy megerősítsük a hitünket.” A feliratot elkobozták, tőlünk pedig büntetésül megvonták az ételt. Ám a testvérnők az egész beszélgetés alatt magasan tartották a feliratot, így az a bátorító írásszöveg az elménkbe vésődött.

Amikor a waldheimi női börtönt bezárták, minket, testvérnőket átszállítottak Halléba. Itt engedélyezték, hogy csomagokat kapjunk, és hogy mi volt bevarrva egy pár házipapucsba, melyet apám küldött? Őrtorony-cikkek! Még mindig emlékszem rájuk, ez volt a címük: „Az igazi szeretet gyakorlatias” és „Hazugságok, melyek az élet elvesztéséhez vezettek”. Ezek és más cikkek is igazi csemegék voltak, amikor pedig titokban egymásnak adtuk őket, mindenki saját jegyzeteket készített róluk.

Egy razzia során az egyik őr megtalálta a személyes jegyzeteimet, melyek a szalmából készült matracomba voltak rejtve. Később kihallgatásra hívatott be, és azt mondta, hogy pontosan akarja tudni, mi a jelentése „A Jehovát félők kilátásai 1955-re” című cikknek. Ő, aki kommunista volt, mélységesen aggódott vezetőjének, Sztálinnak az 1953-ban bekövetkezett halála miatt, és a jövő sötétnek tűnt számára. Nekünk pedig némi javulást hozott a jövő, ami a börtönbeli állapotokat illeti, de akkor még nem voltam tudatában ennek. Határozottan elmagyaráztam neki, hogy Jehova Tanúinak a legjobbak a kilátásaik. Hogy miért? Idéztem a cikk vezérszövegéből, a Zsoltárok 112:7-ből: „Semmi rossz hírtől nem fél; szíve erős, az Úrban bizakodó.”

Jehova marad az oltalmam és az erősségem

A börtönből két évvel hamarabb — 1957 márciusában — szabadultam, egy komoly betegség után. A kelet-németországi tisztviselők ismét nyomást gyakoroltak rám a Jehova szolgálatában végzett tevékenységem miatt. Ezért 1957. május 6-án megragadtam az alkalmat, és Nyugat-Berlinbe menekültem, onnan pedig Nyugat-Németországba költöztem.

Sok év telt el addig, míg visszanyertem a fizikai egészségemet. Az egészséges szellemi étvágyam viszont mindmáig megvan, és alig várom Az Őrtorony minden egyes új számát. Időről időre szemügyre veszem magam. Vajon még mindig szellemi gondolkodású vagyok? Nemes tulajdonságokat ápolok? A hitem kipróbált minősége vajon okot ad arra, hogy dicsérjem és tiszteljem Jehovát? Az a célom, hogy mindenben Istennek tetsző legyek, s így ő mindörökre az oltalmam és az erősségem marad.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 26. oldalon]

Az SS-épület Ravensbrückben

[Forrásjelzés]

Fent: Stiftung Brandenburgische Gedenkstätten

[Kép a 26. oldalon]

Az arra vonatkozó engedély, hogy a táboron kívül dolgozhassak