Mutass tiszteletet mások iránt!

A SZENTÍRÁS arra szólít fel, hogy ’mindenfajta embert tiszteljünk’, és ’senkiről se beszéljünk ártóan’ (1Pét 2:17; Tit 3:2). Az igazság az, hogy akikkel találkozunk, azok mindannyian „»Isten hasonlóságára« jöttek létre” (Jak 3:9). Krisztus minden emberért meghalt (Ján 3:16). És mindenki megérdemli, hogy halljon a jó hírről, mert csak így tud aszerint cselekedni és megmenekülni (2Pét 3:9). Némelyek a tulajdonságaiknál vagy magas beosztásuknál fogva különleges tiszteletadást érdemelnek.

Miért próbálják meg néhányan kikerülni, hogy a Biblia buzdításával összhangban megadják másoknak a tiszteletet? A helyi kultúra meghatározhatja, ki méltó a tiszteletre a kasztja, bőrszíne, neme, egészségi állapota, életkora, vagyoni helyzete vagy társadalmi rangja alapján. Az, hogy a köztisztviselők olyan gyakran keverednek korrupcióba, lerombolta a hatalom iránti tiszteletet. Néhány országban az emberek igen elégedetlenek a sorsukkal, mert lehet, hogy hosszú órákon át csupán azért dolgoznak, hogy meg tudják venni a legszükségesebb dolgokat; környezetükre is a tisztelet hiánya jellemző. A fiatalokra nyomást gyakorolnak az egykorú társaik, hogy ők is lázadjanak a népszerűtlen tanárok és más, magas beosztású személyek ellen. Sok fiatalra hatással van a televízió, amely olyan gyerekeket mutat be, akik túljárnak a szüleik eszén, és uralkodnak felettük. Erőfeszítést kell tennünk, ha nem szeretnénk, hogy ezek a világi irányzatok befolyásolják a mások iránti tiszteletünket. Ha méltósággal bánunk az emberekkel, akkor olyan légkör alakul ki, amely kedvez a gondolatcserének.

Tiszteletteljes megközelítés. Aki vallásos tevékenységben vesz részt, attól elvárják, hogy illendő öltözékével és viselkedésével mutasson tiszteletet. Hogy mi tekinthető illendőnek, az területenként változik. Vannak, akik tiszteletlenségnek tartják, ha kalapban vagy zsebre tett kézzel mennek oda hozzájuk, mások viszont nem érzik ezt kifogásolhatónak. Vedd figyelembe az emberek érzéseit ott, ahol éppen vagy, nehogy megbotránkoztasd őket. Így talán nem lesz akadálya annak, hogy hatékonyan ismertesd a jó hírt.

Ugyanez igaz arra, hogyan szólítunk másokat, kivált az időseket. Általában szemtelenségnek tartják, amikor a fiatalok a keresztnevükön szólítják az időseket, hacsak nem kaptak erre engedélyt. Néhány helyen a felnőttektől is elvárják, hogy az idegeneket ne a keresztnevükön szólítsák. Sok nyelvben a személyes névmás többes szám második személyű alakjával vagy más módon fejezik ki a tiszteletet az idősebb vagy valamilyen magas beosztásban lévő személy iránt.

Tiszteletteljes köszöntés. A kisebb közösségekben elvárják az emberektől, hogy észrevegyék a másikat, amikor az utcán sétálva, vagy egy helyiségbe lépve találkoznak valakivel. Ezt egy egyszerű köszöntéssel, mosollyal, biccentéssel vagy akár a szemöldök felhúzásával is ki lehet fejezni. Tiszteletlennek tartják, ha valaki nem vesz tudomást egy másik emberről.

Néhányan azonban még akkor is mellőzve érzik magukat, amikor észreveszed őket. Hogyhogy? Mert úgy érzik, hogy nem vetted őket emberszámba. Nem szokatlan, hogy valamilyen fizikai jellegzetesség alapján sorolják be az embereket. A fogyatékosokat és a betegeket a többi ember gyakran elkerüli. De Isten Szava megmutatja, hogyan kell az ilyen személyekkel szeretettel és tisztelettel bánni (Máté 8:2, 3). Az Ádámtól örökölt bűn így vagy úgy mindannyiunkat érint. Azt éreznéd, hogy tisztelnek mások, ha állandóan a hibáid alapján azonosítanának? Vajon nem azt szeretnéd inkább, ha a sok jó tulajdonságodat ismernék fel?

A tisztelet kimutatása a főség elismerését is magában foglalja. Bizonyos vidékeken elvárják, hogy mielőtt a többi családtagnak tanúskodnánk, először a családfővel beszéljünk. Jóllehet Jehova bízott meg a prédikálással és a tanítással, elismerjük, hogy Isten a szülőket hatalmazta fel arra, hogy neveljék, fegyelmezzék és irányítsák a gyermekeiket (Ef 6:1–4). Ezért amikor bekopogunk valahova, általában az a helyes, hogy mielőtt a gyermekekkel hosszabb beszélgetést folytatnánk, először a szülőkkel beszélünk.

Az életkorral élettapasztalat jár, melyet tisztelnünk kell (Jób 32:6, 7). Ennek elismerése segített Srí Lankában egy fiatal úttörő testvérnőnek, aki egy idősebb férfit látogatott meg. A férfi először nem örült a testvérnő látogatásának, és ezt mondta:

– Hogyan taníthatna a Bibliára valaki, aki ilyen fiatal?

A testvérnő erre így válaszolt:

– Igazából nem azért jöttem, hogy tanítsam önt, hanem hogy megosszam önnel azt, amit tanultam, és ami annyira boldoggá tett, hogy egyszerűen nem tudom magamban tartani.

Az úttörő tiszteletteljes válasza felkeltette a férfi érdeklődését.

– Akkor hát mondd el, mit tanultál! – kérte a testvérnőt.

– Azt, hogy hogyan élhetünk örökké – válaszolta a testvérnő.

Az idős férfi bibliatanulmányozást kezdett Jehova Tanúival. Nem minden idősebb ember ad hangot annak a kívánságának, hogy tiszteletteljes módon bánjanak vele, de a legtöbben nagyra értékelik az ilyen közeledést.

A tiszteletadást azonban túlzásba is lehet vinni. Ha a Tanúk a Csendes-óceáni-szigeteken és néhány más helyen tiszteletteljesen a hagyományos megszólítást használják, amikor a falu vagy a törzs vezetőjét köszöntik, azzal elérhetik, hogy meghallgassák őket, és beszélhessenek a vezetőkkel is, meg a nekik alárendelt emberekkel is. Hízelgésre azonban nincs szükség, és nem is helyénvaló (Péld 29:5). Ehhez hasonlóan valamely nyelv nyelvtanához hozzátartozhatnak bizonyos udvariassági formulák is, de a keresztény tiszteletadás nem kívánja meg, hogy egyre-másra ezeket alkalmazzuk.

Tiszteletteljes előadásmód. A Biblia arra buzdít minket, hogy „szelíd érzülettel és mélységes megbecsülést tanúsítva” indokoljuk meg a reménységünket (1Pét 3:15). Bár lehet, hogy gyorsan le tudnánk leplezni a másik ember nézőpontjának a hiányosságait, de vajon bölcs lenne, ha közben megfosztanánk őt a méltóságától? Nem lenne jobb, ha türelmesen végighallgatnánk, esetleg megkérdeznénk, hogy miért érez úgy, ahogyan érez, majd az érzéseit figyelembe véve érvelnénk neki a Szentírásból?

Nemcsak akkor kell tiszteletet kimutatnunk, amikor négyszemközt beszélünk valakivel, hanem akkor is, amikor az emelvényről szólunk a hallgatósághoz. Az az előadó, aki tiszteli a hallgatóit, nem bírálja őket élesen, és viselkedése nem közvetíti a következő üzenetet: „Meg tudnátok tenni, ha igazán akarnátok.” Az ilyen beszéd csak elcsüggeszti az embereket. Mennyivel jobb olyan emberek csoportjának látni a hallgatóságot, akik szeretik Jehovát, és szolgálni akarják őt! Jézust utánozva megértően kell közelednünk azokhoz, akik szellemileg gyengék, nem annyira tapasztaltak, vagy lassabban alkalmazzák a Biblia tanácsait.

A hallgatók abból is érzik, hogy az előadó tiszteli őket, ha saját magát is azok közé sorolja, akiknek még teljesebb mértékben kell alkalmazniuk Isten Szavát. Ezért bölcs lenne, ha nem mindig a „te” vagy „ti” személyes névmásokat használná, amikor az írásszövegek alkalmazásáról beszél. Figyeld meg a különbséget a következő kérdés és buzdítás között: „Minden tőled telhetőt megteszel?” Vagy: „Mindannyian kérdezzük meg magunktól: »Minden tőlem telhetőt megteszek?«” Bár mindkettőnek ugyanaz a lényege, az elsőből az tűnik ki, hogy a szónok nem érzi magát egyenrangúnak a hallgatósággal. A második viszont mindenkit buzdít, a szónokot is, hogy vizsgálja meg a saját helyzetét és indítékait.

Állj ellen a kísértésnek, hogy csak azért mondj szellemességeket, hogy megnevettesd a hallgatóságot, mert ezzel csökkentenéd a Biblia üzenetének a méltóságát. Az igaz, hogy örömmel kell Istent szolgálnunk, és lehet, hogy a nekünk kijelölt anyagban vannak humoros részletek. De ha a komoly dolgokat nevetségessé tesszük, azzal tiszteletlenséget mutatunk a hallgatóink és Isten iránt.

Az, ahogyan másokhoz közeledünk, valamint a viselkedésünk és a beszédünk bárcsak mindig azt mutatná, hogy úgy látunk másokat, ahogyan arra Jehova tanított!