PLETYKA, RÁGALMAZÁS

A pletyka nem más, mint fecsegés magánügyekről, illetve alaptalan híresztelés. A rágalmazás pedig mások rossz hírbe keverése, történhet szóban vagy írásban, és általában rosszindulatból fakad.

Természetes, hogy az ember beszél a másokat érintő dolgokról. De a fecsegés könnyen rossz irányba terelődhet, ártóvá válhat, és bajt okozhat másoknak. A Szentírás azt a tanácsot adja, hogy kerüljük a hiábavaló beszédet. Rámutat, hogy a nyelvet nehéz megszelídíteni, és hogy ez a szerv „az igazságtalanság világát alkotja tagjaink között, mert beszennyezi az egész testet, és lángra lobbantja a természetes élet kerekét”. A nyelv pusztító hatását még inkább hangsúlyozva a bibliaíró ezt mondja: „maga pedig a gyehennától lobban lángra” (Jk 3:6). A Biblia sokszor felhívja a figyelmet a felszínes vagy hiábavaló beszéd veszélyére. Az ilyen beszédet az ostobasággal és a bolondsággal köti össze (Pl 15:2); ez a fajta beszéd csapda, és romlásba döntheti az embert (Pl 13:3; 18:7). Egy példabeszéd a következőt jelenti ki: „A sok beszédben elmaradhatatlan a törvényszegés”. Majd azt a tanácsot adja, hogy tartóztassuk meg az ajkainkat, mert így értelmesen cselekszünk (Pl 10:19). „Aki vigyáz szájára és nyelvére, megőrzi lelkét a nyomorúságtól”; ez a példabeszéd arra figyelmeztet, hogy kerülni kell a meggondolatlan, felszínes, hiábavaló beszédet (Pl 21:23).

Jézus Krisztus azt mondta, hogy „a szív bőségéből szól a száj” (Mt 12:34). Tehát az, amiről általában valaki beszél, jól mutatja, hogy mi van a szívében. A Szentírás arra ösztönöz, hogy óvjuk a szívünket, és hogy olyan dolgokról gondolkodjunk és beszéljünk, amelyek igazak, komolyak, igazságosak, tiszták, szeretetre méltók, amikről csak jót mondanak, erényesek, és dicséretre méltók (Pl 4:23; Fi 4:8). Jézus Krisztus ezt mondta: „ami kijön a szájából, az szennyezi be az embert.” Majd feltárta, hogy egyebek mellett „a gonosz okoskodások” és a „hamis tanúskodások” a szájból jönnek ki, de valójában a szívből erednek (Mt 15:11, 19).

A pletykálkodás rágalmazáshoz vezethet, ami katasztrofális következményekkel járhat a rágalmazóra nézve. A Prédikátor 10:12–14 tagadhatatlan bölcsességet fogalmaz meg: „az ostobát. . . elnyeli saját ajka. Szája beszédeinek kezdete bolondság, szája beszédeinek vége pedig veszedelmes őrültség. A bolond szaporítja a szót.”

A pletykálkodó személy kiteregeti mások dolgait. Lehet, hogy alaptalan híreket terjeszt, vagy éppen hazugságot. Talán nem is tudja, hogy ezek a hírek nem igazak, mégis továbbadja őket, így számadásra vonhatják azért, amiért hazugságot terjeszt. Lehet, hogy valakinek a hibáiról beszél másoknak. De még ha igaz is, amit mond, helytelenül jár el, és megmutatkozik, hogy nincs benne szeretet. Egy példabeszéd ezt mondja: „Aki elfedezi a törvényszegést, a szeretetet keresi, aki pedig folyton felhoz egy dolgot, elválasztja egymástól a jó barátokat” (Pl 17:9).

Pál apostol határozott tanácsot adott a felvigyázóként szolgáló Timóteusznak a fiatal özvegyek viselkedésével kapcsolatban. Ezeknek az özvegyasszonyoknak nem volt háznépük, amelyről gondot kellett volna viselniük, és nem foglalták el magukat azzal, hogy mások szolgálatára legyenek. Ezt mondta: „azt is megtanulják, hogy tétlenkedők legyenek, a házaknál kódorogva; igen, nemcsak hogy tétlenkedők, de pletykálkodók is, és mások dolgába avatkozók, olyasmikről beszélve, amikről nem kellene” (1Ti 5:13). Ez nem más, mint rendetlen viselkedés. Továbbá Pál ezt írta a tesszalonikai gyülekezet néhány tagjáról: „rendetlenül járnak köztetek, és egyáltalán nem dolgoznak, hanem olyasmibe ártják magukat, ami nem tartozik rájuk” (2Te 3:11). Péter apostol pedig nagyon rossz fényben tünteti fel a „mások dolgába avatkozó” személyeket, ugyanis gyilkosokkal, tolvajokkal és gonosztevőkkel együtt említi őket (1Pt 4:15).

Másrészről nem számít pletykának vagy rágalmazásnak, ha valaki jelenti a keresztény gyülekezetet érintő helytelenséget azoknak, akiknek az a hatáskörük és feladatuk, hogy felügyeljék a gyülekezetet, és helyreigazítsanak bizonyos dolgokat. Ez a tény jól látható abból a szentírási beszámolóból, amely az ókori Korintuszban lévő keresztény gyülekezetről szól. Ebben a gyülekezetben viszályok voltak, és túl nagy hódolattal adóztak egyes embereknek, ami szektásodást idézett elő, és megbontotta az egységet. Egy bizonyos Kloénak a házából valók, akik látták, hogy mi történt, és aggódtak a gyülekezet szellemiségéért, feltárták a gondokat a távol lévő Pál apostolnak. Ő gyorsan cselekedett, és Efézusból egy levelet írt a gyülekezetnek, amelyben helyreigazította és tanáccsal látta el őket (1Ko 1:11).

Mi a különbség a pletyka és a rágalmazás között?

A pletyka többé-kevésbé ártalmatlan (bár átcsaphat rágalmazásba), a rágalmazás azonban mindig ártalmas, fájdalommal, viszállyal jár, és fakadhat rosszindulatból is. Bármi indítja is a rágalmazót a tettére, Isten nem fog helyeslően tekinteni rá, hiszen gyűlöli, ha valaki „viszályt támaszt a testvérek között” (Pl 6:16–19). A „rágalmazó” vagy „vádló” szavak görög megfelelője a di·aʹbo·losz. A Biblia ezt a szót használja Isten legfőbb rágalmazójának, Sátánnak, az „Ördögnek” az egyik megnevezéseként (Jn 8:44; Je 12:9, 10; 1Mó 3:2–5). Ez megmutatja, hogy kitől ered a becsmérlő vádaskodás.

A rágalmazás botláskő lehet másoknak, különösen a megrágalmazott személynek. Isten a következő törvényt adta Izraelnek: „Ne járkálj néped között rágalmazva. Ne kelj fel felebarátod vére ellen” (3Mó 19:16). A rágalmazás komolyságát hangsúlyozva a vers rámutat, hogy bizonyos esetekben hamis vádak alapján végeztek ki valakit. És sokszor hamis tanúk játszottak szerepet abban, hogy ártatlan személyeket ítéltek halálra (1Ki 21:8–13; Mt 26:59, 60).

A rágalmazó örömét leli abban, hogy bizalmas dolgokat tár fel olyanoknak, akiknek nincsen joguk tudni azokról (Pl 11:13). Örömmel tölti el, ha olyat mondhat el másoknak, ami szenzációt kelt. Aki meghallgatja a rágalmazást, az szintén helytelenül jár el, és kárt okoz magának (Pl 20:19; 26:22). Előfordulhat, hogy a barátok eltávolodnak egymástól amiatt, hogy egy rágalmazó rossz hírbe keveri őket egymás előtt. Így ellenségeskedések és meghasonlások támadhatnak közöttük (Pl 16:28).

A Szentírás megjövendöli, hogy ’az utolsó napok’ egyik jele az lesz, hogy feltűnően sok rágalmazó lesz (2Ti 3:1–3). Ha ilyen férfiak vagy nők vannak Isten népének a tagjai között, akkor a keresztény gyülekezetért felelős személyeknek fegyelmezésben kell részesíteniük és helyre kell igazítaniuk őket (1Ti 3:11; Tit 2:1–5; 3Jn 9, 10). A rágalmazás viszályt szít (Pl 16:28), tehát olyan tettekhez vezet, melyek „a test cselekedetei” közé tartoznak (pl. gyűlölködéshez, viszályhoz és meghasonláshoz), és ezek miatt a rágalmazó, és azok, akiket rossz útra vitt, nem öröklik Isten Királyságát (Ga 5:19–21). Lehet, hogy a rágalmazó alattomosan és csalárdul cselekszik, ám végül a galádságát leleplezik a gyülekezetben (Pl 26:20–26). Jézus leleplezte a rágalmazó Júdást a többi apostol előtt (Jn 6:70), majd elküldte. Az ezt követő események végül Júdás halálához vezettek (Mt 26:20–25; Jn 13:21–27; 17:12).

A rágalmazás egyik formája a szidalmazás. Ha valaki ezt a szokást gyakorolja, kiközösíthetik a keresztény gyülekezetből, hiszen a Szentírás szerint a szidalmazók nem méltók az életre (1Ko 5:11; 6:9, 10). A rágalmazás és a szidalmazás gyakran az olyan lázadás velejárója, amely Isten ellen irányul, illetve azon személyek ellen, akiket kinevezett, hogy vezessék a népe tagjait. Egy ideillő példa Kórahnak és a társainak az esete, akik fellázadtak Isten elrendezése ellen, és rágalmazták Mózest meg Áront (4Mó 16:1–3, 12–14). Júdás tanítvány ezekre a lázadókra és a sorsukra hívja fel a figyelmet, amikor arra figyelmezteti a keresztényeket, hogy kerüljék a becsmérlő beszédet, a zúgolódást, a panaszkodást és a ’fellengzős dolgok’ hangoztatását (Júd 10, 11, 14–16).