SÍRÁS

Az a cselekvés, amikor valaki erőteljes érzelmek (pl. bánat) hatására könnyeket hullat. A múltban sírtak férfiak is, és nők is, többek között vitéz harcosok – mint például Dávid –, és nem tartották ezt a gyengeség jelének (1Mó 42:24; 43:30; 45:2, 3, 14, 15; 46:29; Ru 1:9, 14; 2Sá 13:36; Jób 30:25; Zs 6:6–8). Legfőképpen egy rokon vagy egy barát halála miatt sírtak (2Sá 18:33–19:4; Lk 7:11–15; 8:49–56; Jn 20:11–15). Előfordult, hogy egy tisztelt vagy szeretett személy halála miatt az egész nemzet sírva gyászolt (2Sá 3:31–34), akár hosszú időn keresztül is (1Mó 50:1–3, 10, 11; 4Mó 20:29; 5Mó 34:8). Más dolgok miatt is sírtak az emberek, például egy elvesztett csata (5Mó 1:44, 45; Jr 31:15; Si 1:16), fogság (Zs 137:1), elnyomás (Pr 4:1), szerencsétlenség (Esz 3:13, 14; 4:1–4) vagy bűntudat miatt (Ezs 10:1–4; Jr 3:21, 22; 31:9; Jóe 2:12; Lk 22:54–62; Jk 4:8, 9; lásd: GYÁSZ, KESERGÉS). A babiloni Tammúz isten imádatának része volt a sírás egyes vallási szertartásokon (Ez 8:14).

Egy személyből nemcsak a saját vesztesége vagy szenvedése válthatott ki sírást, hanem gyakran a másokkal kapcsolatos mélységes aggodalma vagy másfajta érzései is. Ezért beszélt arról Pál apostol, hogy könnyek között intette és feddte meg a hittársait (Cs 20:31; 2Ko 2:4). Sírva említette azokat, akik „a Krisztus kínoszlopának ellenségeiként” jártak (Fi 3:18, 19). És mivel Pál és az efézusi gyülekezet felvigyázói között nagyon szoros és szeretetteljes kapcsolat volt, mindannyian sírtak, amikor megtudták, hogy talán nem látják újra az apostol arcát (Cs 20:36–38).

Előfordult, hogy Jehova imádói – például Anna, Ezékiás és Nehémiás – sírtak, miközben imádkoztak (1Sá 1:9–11; 2Ki 20:1–5; Ne 1:2–4; Zs 39:12). Maga Jézus Krisztus is, amikor a földön élt, „erős kiáltásokkal és könnyekkel” könyörgött az Atyjához, és kérlelte őt (Héb 5:7).