Boldog az, aki követi a békét

PÉTER apostol kimutatta, hogy aki „szereti az életet és jó napokat akar látni”, az „keresse a békét és kövesse azt” (1Péter 3:10, 11). Ez sokszor nem könnyű, de áldásokkal jár. Ennek szemléltető példájaként vizsgáljuk meg egy Kanadában élő Jehova Tanújának a tapasztalatát:

Éppen betöltöttem huszadik évemet és készültem gyermekkori álmom megvalósítására: besoroztak a Kanadai Királyi Lovasrendőrséghez (RCMP-hez). Így kezdődött rendőri pályafutásom, amiről azt hittem, hogy életem végéig elkísér. De közel 16 évi rendőri szolgálat után visszavonultam.

Mielőtt elmondanám, miért léptem ki a rendőrség kötelékéből, szólnom kell valamit azokról a körülményekről, amelyek ehhez a lépéshez vezettek. A rendőrségnél az első éveket New Brunswick-ben töltöttem. Ez alatt az idő alatt találkoztam egy bájos fiatalasszonnyal, aki feleségem lett. Egy kis lakásban laktunk, amit egy házaspár — akik történetesen éppen Jehova Tanúi voltak — tartott rendben. Gyakran bizonyságot tettek nekünk. Ez idő tájt nálam a vallás sokadrendű kérdés volt. Feleségem viszont örömmel fogadta az igazságot, és később Jehova Tanúja lett. Ha azt mondom, hogy nem tetszett a dolog, keveset mondtam. Megpróbáltam feleségemet minden eszközzel erről az útról lebeszélni, de hiába, nem sikerült. Még a helybeli papot is elhívattam, hogy jó útra térítse. Most, ahogy visszaemlékezem erre a látogatásra, az a meglátásom, hogy a papnak a szentírási ismeretek terén való tájékozatlansága csak még jobban megerősítette feleségemet az igazságban.

Majdnem hat év telt el abban a hiábavaló erőfeszítésemben, hogy megértessem feleségemmel, mennyire ostoba dolog a hite. De ő szilárdan állt Jehova mellett. Egy idő elteltével én is lehiggadtam és eljutottam odáig, hogy nem bántam, mit csinál a feleségem, de én is követtem a nézeteimet. Ekkor természetesen nem vezéreltek szentírási vágyak. A lovasrendőrségnél szerettem volna minél nagyobb karriert befutni. E célból külön feladatokra is vállalkoztam, és megpróbáltam nagy-menő ügyekben is részt venni, csak hogy felhívjam magamra a feletteseim figyelmét. De ez csak annak az árán sikerülhetett, hogy közben a családomra alig jutott időm.

Mindezt az életmódot 1978 nyaráig folytattam. Akkor feleségem azt kérte, hadd vehessen részt a Quebec tartománybeli Montreal-i „Győzedelmes hit” nemzetközi kongresszuson. Beleegyeztem, hogy elviszem autóval Montrealba, de kikötöttem, hogy nem veszek részt semmilyen programban. A kongresszus első napja után, amikor hazatért, feleségem elmondta, hogy a másnapi program főleg a családi életről fog szólni, és rábeszélt, hogy menjek el. Máig is hálás vagyok Jehovának, amit értem tett. Meglepett ennek az ott egybegyűlt hatalmas tömegnek a példás viselkedése. Senki sem dohányzott, nem hangzott el egy trágár szó sem, és az emberek felettébb boldogoknak látszottak, mind békességben élt a többiekkel. Jóllehet szinte semmit sem tudtam a Bibliáról, de az elhangzott előadásokat nagyon gyakorlatiasaknak találtam; sokat mondtak számomra. Ezek az emberek megpróbálták a Bibliából elsajátítani, majd életükben alkalmazni Isten törvényeit. Mint rendőr, nagyon sokszor tapasztaltam, hogy sokan, jóllehet ismerik a törvényt, de szívesen megragadnak minden lehetőséget, hogy kibújjanak alóla, és azt tegyék, ami nekik tetszik. Most viszont itt álltam, nagy-nagy ámulat közepette. Alighogy hazaértünk a kongresszusról, hozzákezdtem a Biblia tanulmányozásához, és 1979 októberében alámerítkeztem.

Ahogy növekedtem szellemi értelemben, úgy sikerült levetkőznöm világias szokásaimat, és végül már mint kisegítő szolga annak a kiváltságnak is örvendhettem, hogy így szolgálhattam Jehova Istent. Az új, keresztényi egyéniség felöltését rögtön észrevették rendőrtiszt társaim is, akik kezdetben lenézték új hitemet (Efézus 4:22–24). Később csípős megjegyzéseiket már fel tudtam használni az igazság melletti tanúskodásra. Ahogy a rendőrség kötelékén belül elterjedt annak a híre, hogy Jehova Tanúja lettem, sokan kérdésekkel fordultak hozzám. Nagyon hálás vagyok feletteseimnek is, akik tisztelvén hitemet, olyan feladatokkal bíztak meg, amelyeket elvégezhettem anélkül, hogy meg kellett volna alkudnom Jehovával való kapcsolatomban.

Igen, kezdetben úgy tűnt, hogy minden a rendes kerékvágásban megy. Egy este azonban, amikor feleségem hazajött a munkából, nagy érdeklődéssel olvasni kezdte az 1983. július 15-i Őrtorony-számot (magyarban: 84/2 9–20. oldal), különösen a 21–26. oldalon megjelenő cikksorozatot, amelynek ez volt a címe: ʼKeressétek a békét és kövessétek azt.ʼ E cikk azzal foglalkozott, hogy a keresztény kerüli az „olyan állást, ahol fegyvert kell viselnie és azt adott esetben emberek ellen használnia”, mivel „mindenkor fennáll a fegyverhasználat következtében kioltott emberélet miatti vérbűn veszélye” (Ésaiás 2:4; Róma 12:17, 18). A cikk a továbbiakban kifejtette: „Miközben a világ egyre erőszakosabbá lesz, nem tekinthetjük többé példaképnek az olyan testvért, aki megmarad a fegyveres szolgálatban. Hat hónapot lehet neki adni ahhoz, hogy állást változtasson. Ha nem teszi meg, nincs többé abban a helyzetben, hogy különleges szolgálati kiváltságokat élvezzen és felelős állást töltsön be a gyülekezetben (1Timótheus 3:2; Titus 1:5, 6).

A dolog esetemben is döntést kívánt. Az egész család bevonásával közösen megvitattuk a kérdést, és Jehova elé vittük ügyünket imában. Másnap felkerestem főnökömet és feltártam helyzetemet előtte. Hosszas beszélgetés után arra a megállapodásra jutottunk, hogy a rendőrség valószínűleg nem fog felmentést adni a fegyverviselés alól. Ezért jeleztem a szándékomat, hogy hat hónapon belül leszerelek.

Kezdetben fogalmam sem volt, hová mehetnék dolgozni, mivel az iskola befejezése óta csak egyetlen munkahelyem volt. A gazdasági helyzet kedvezőtlen alakulása az elhelyezkedési lehetőségeket is kedvezőtlenül érintette. Mivel üzleti körökben az elmúlt években több kapcsolatot építettem ki, így elhatároztam, hogy felhívom őket. Meglepetésemre, alig egy hét leforgása alatt máris elküldtek egy jó hírű szervezethez, amely nyomozói állásba keresett valakit. Felkerestem az állás ügyben az illetékes személyt, és kiderült, hogy alkalmas vagyok az állás betöltésére. Tulajdonképpen rokonszakmáról volt szó, csalási ügyeket kellett kinyomoznom, de itt nem kellett lőfegyvert használnom. Elképzelhetitek, hogy azon nyomban döntöttem.

Amikor állás ügyben elbeszélgettek velem, úgy határoztam, az lesz a legbecsületesebb dolog, ha őszintén feltárom, miért válok meg a rendőrségtől. Meglepetésemre, a helyzetem felől érdeklődő személy (leendő felettesem) elmondta, hogy ő is lelkiismereti okból hagyta ott előző munkahelyét, és tökéletesen megért engem. Egyben azt is jelezte, hogy ezt az állást korábban egy kétes hírű egyén töltötte be. Megköszönte őszinteségemet, és közölte, hogy ajánlani fog az új állás betöltésére. Két héten belül hivatalosan is felvettek.

Semmi kétségem sem volt afelől, hogy Jehova szelleme támogatott engem is, családomat is eközben. Valószínűleg akadnak olyan testvérek, akik hasonló helyzettel néznek szembe. Bárcsak buzdítani tudnám őket tapasztalatommal arra, hogy bízzanak Jehovában és hagyják a dolgok kimenetelét őreá (Máté 6:33).

Ebből a tapasztalatból az is kitűnik, hogy a béke követése és életünkben Isten Királyságának első helyre tevése erőfeszítést igényel, és olykor változtatást kíván életünkben. Az áldások azonban azokra áradnak, akik alkalmazzák a Szentírás tanácsát és a zsoltáros Dávidhoz hasonló szellemet nyilvánítanak ki, aki ezt mondta: „Oktass engem, ó Jehova, a te utadon, és vezess az egyenesség ösvényén” (Zsoltárok 27:11).