Úrrá tud-e lenni a vallás a válságon?

A NÉPSZERŰ és vallásos folyóiratok és újságok rögtön hírt adnak a „sikerekről”, ha ilyeneket tapasztalnak valamelyik egyházban. Olvashatunk ima- és hálaadó összejövetelekről, amelyek az embereket közelebb hozzák Istenhez. Egyes templomokban — úgy hírlik — a szentbeszédek kezdenek inkább vallásos, mint társadalmi vagy politikai jelleget ölteni. Arról szólnak, hogy a szegényeket meg kell segíteni, beszélnek megújhodási hétvégekről, bibliatanulmányozó csoportokról, liturgikus táncoktatásról. Hírt adnak arról is, hogy a laikusok pap- és apácahiány esetében készek szolgálatra beugrani. Mindezt a vallásos megújhodás jelének tekintik.

Ez év márciusában az Egyesült Államok elnöke, Reagan, az Evangélikusok Országos Egyesületében mondott beszédében kijelentette: „Amerikában szellemi újraébredés kezd kibontakozni. A hit és remény helyreállását tapasztaljuk. Az amerikaiak ismét Istenhez fordulnak . . . És én szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy áldott országunk gyógyítását Ő (Isten) kezdte el.” Egy ilyen látványos bizalom-fitogtatás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberekben az a benyomás alakul ki, hogy végül is mindaz a sok gond, amivel ma szembenéz ez a szerencsétlen emberiség, a szellemi újraébredéssel megoldható.

Mindez persze szépen hangzik, de mit eredményezett a „szellemi újraébredés” és „megújhodás”? Az emberek, lehet hogy jobban érzik magukat, de jobb keresztényekké lettek-e? Lehet, hogy úgy érzik, spirituálisabbak, de vajon mi iránt nagyobb az érdeklődésük: a szellemi dolgok iránt-e, vagy az anyagiak hajszolása iránt? Ha az istentelenség tekinthető a mai válság fő okának, ezek az újraébredési mozgalmak hozzásegítették-e az embereket ahhoz, hogy isteni önátadást nyilvánítsanak ki? E kérdésekre adott válaszok lesznek döntők a tekintetben, hogy a vallás meg tud-e felelni, vagy meg tud-e birkózni a mai válsággal vagy sem.

Mi az isteni önátadás?

Az istenfélelem vagy isteni önátadás bibliai értelemben Isten iránti odaadás vagy Istenre irányultság. Értelméből következőleg, sokkal több, mint a kegyesség vagy vallásosság külső látszata. Az isteni önátadásban élő ember nem azzal törődik, hogy csak saját szükségleteit elégítse ki, hanem azzal, hogy megismerje Istent és cselekedje az ő akaratát, továbbá, hogy meghitt kapcsolatot ápoljon Istennel. Ennek az lesz az eredménye, hogy az illető életében kedvező változás jön létre, mert az „isteni önátadás mindenre hasznos, mivel magában foglalja mind a jelenlegi, mind az eljövendő élet ígéretét” (1Timótheus 4:8).

Vajon a vallás felé forduló emberek csupán csak azért fordulnak a vallás felé, mert elégedetlenek a való élettel? Vagy inkább azokhoz hasonlítanak, akikről Pál apostol azt monda, hogy „megvan náluk az isteni önátadás (külső) formája, de erejére nézve hamisnak bizonyulnak”? (2Timótheue 3:5).

Ha egy egyén csak azért fordul Isten felé, mert egyéni szükségleteit akarja kielégíteni, és nem azért, hogy megismerje Isten akaratát, vagy hogy őt szolgálja, ez esetben önátadásának középpontjában nem Isten, hanem önmaga áll, nemde? Az ilyen önátadásnak semmi ereje sem lesz arra, hogy valaki életét megváltoztassa s egyéni, önző törekvései helyébe Istennek végzett igazi önfeláldozó szolgálat lépjen.

Pál megállapítása összhangban van Jézus híres hegyi beszédével. Jézus kimutatta, hogy előtte nem elfogadható mindenki, aki követőjének vallja magát. Ezt mondta: „Sokan mondják majd nekem azon a napon: ,Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e és nem a te nevedben űztünk-e ki démonokat és nem a te nevedben hajtottunk-e végre sok hatalmas tettet?’ És én akkor mégis kijelentem nekik: ,Sohasem ismertelek titeket! Távozzatok tőlem, törvénytelenség cselekvői!’” (Máté 7:22, 23).

Istennél tehát nem a vallásoskodás számít. Annak, aki elfogadja Isten útmutatását és az ezzel együtt járó áldásokat, készségesen követnie kell Istennek a Bibliában leírt utasításait és ezeket alkalmaznia kell életében. Ahogy a zsoltáros írta: „A te igéd lábam lámpása és ösvényem világossága” (Zsoltárok 119:105). Vajon azok, akik ma a valláshoz fordulnak, kapnak-e igazában segítséget, hogy megértsék és követni tudják az ilyen irányelveket?

Mit mutatnak a tények?

Az Egyesült Államok 60 parókiáján 10 000 gyakorló katolikust megkérdeztek. A körkérdésekből kiderült, hogy a megkérdezettek 77 százalékát jobban érdekelte az, hogy mi fog történni hazájával, és csak 40 százaléka gondolt a „személyes üdvözülés kérdésére”. Hasonlóképpen a Gallup-féle közvélemény-kutatásból is az derül ki, hogy az emberek legfőképpen azt szeretnék megtudni Istentől: „lesz-e tartós világbéke”?

A jelenlegi kritikus időkben biztosan nem helytelen, ha törődünk a jövőnkkel. De mennyire másképpen reagálnak az emberek arra, amit Jézus tanítványainak mondott: „Amikor pedig ezek kezdenek megtörténni, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a szabadulástok” (Lukács 21:28). A közvélemény kutatásból az derül ki, hogy az emberek szívét és elméjét ma legfőképpen a jövő miatti aggodalom tölti el, függetlenül attól, mennyit beszélnek a szellemi újraébredésről. Mindegy, hogy milyen vallást gyakorolnak, ez keveset segít abban, hogy napjaink válságán úrrá legyenek. (Lásd Lukács 21:26).

Az egyházak híveinek szellemiségéről a hetednapos adventisták kiadásában megjelenő Ministry című folyóirat panaszként elmondja, hogy „túl gyakran semmi lényeges különbség nem mutatkozik saját és egyháztagjainak életmódja, valamint a nem-keresztény szomszédaink viselkedésmódja között, ami megkülönböztethetne bennünket tőlük”. Ehelyett — folytatja a cikk — „az egyház teológiai érvekkel magyarázza meg híveinek, hogy a hitetlenek anyagiasságát és fogyasztási életmódját nem kell kizárni”, hiszen Istent a Biblia olyannak mutatja be, aki „a legjobbat akarja népének, és aki gondoskodik is arról, hogy ezt megkapják”.

A londoni The Economist című hírlap tájékoztatása szerint is „bár vannak jelei egy folyamatos (sőt növekvő) érdeklődésnek a vallási kérdések iránt”, de azt fejtegeti, hogy „az anglikán egyház legfőbb gondja az, hogyan segítsen azoknak, akik többet szeretnének tudni a hitről, holott maga az egyház sincs tisztában azzal, mit hisz”.

Mi a helyzet a családi élet és az emberi értékek területén? Fel tudták-e az egyházak vértezni híveiket a világ erkölcstelenségével és romboló befolyásával szemben? Jobbak lettek-e a férjek, a feleségek, a szülők és a gyermekek? Nemrégen, 13 felekezethez tartozó, templomba járó 8000 fiatalról és 10 000 szülőről készült felmérés betekintést nyújt arról, milyen is a helyzet.

A Christianity Today című folyóirat szerint a tanulmány ismertette, hogy a megkérdezett fiatalok 42 százaléka szerint családjaikban vallási kérdések sohasem kerülnek szóba, és 40 százaléka kijelentette, hogy a szülőktől több tájékoztatást várnának el a szexuális kérdésekről. A tizenöt évesek 53 százalékánál kiderült, hogy fogyaszt alkoholt, és 20 százaléka szív marihuánát. Egy korábbi felmérés, amely a The Ann Arbor News-ban jelent meg, megállapította, hogy a fiúk 59 százaléka és a leányok 42 százaléka nemi viszonyt folytat, mire elérik a 18. életévüket — ismerték el, nyíltan.

Segítenek-e a vallások híveiknek, hogy távol tartsák magukat az erőszakosság világi szellemétől? Ha a vallás stabilizáló erő lenne ezekben a kritikus időkben, ez az elvárás mindenesetre jogos lenne. De egyre több ember ismeri fel, hogy, sajnálatos módon, a vallásnak — közvetve vagy közvetlenül — konkrét szerepe volt legtöbb háborúban vagy konfliktusban, ami sújtotta az emberiséget. Mi jut rögtön eszünkbe, ha szóba kerül Írország, Libanon és Irán? A vallásháború! A pásztorlevelek és a békemenetek ellenére, vajon nem a nagy vallások szítják a legvéresebb összetűzéseket napjainkban?

És mit mondjunk az úgynevezett vallásos újraébredési mozgalmakról? Lehet, hogy mutatkoznak jelei egy vallásos megújhodásnak, de aligha nevezhetnénk ezt szellemi újraébredésnek. Legtöbben azok közül, akik a világ vallásai felé fordulnak, nem épülnek és nem erősödnek meg a hitben annyira, hogy szembe tudjanak nézni e kritikus időkkel, hanem belerögzülnek egy kényelmes, megszokott vallásosságba, az istenimádatnak egy formális gyakorlásába. Ahogy Pál apostol megjövendölte, az nem más, mint az „isteni önátadásnak [külső] formája” ami „erejére nézve hamisnak bizonyul”. A felszínes „újraébredés” és „megújhodás” világosan beleillik a rosszabbodó állapotoknak — például erkölcsi hanyatlásnak, szétzilálódó családi életnek, bűnözésnek és erőszakcselekményeknek, stb. — abba a képébe, ami jellemzi kritikus időnket (2Timótheus 3:1–5).

Mihez vezet mindez?

A Biblia, az egykori Babilon vallásos városának jelképét használva, rámutat a világvallás elkerülhetetlen sorsára: a végső összeomlásra. A Jelenések könyve megjövendöli: „Egy erős angyal nagy, malomkőhöz hasonló követ emelt fel és bevetette azt a tengerbe e szavakkal: ‚Ilyen gyorsasággal taszítják le Babilont, a nagy várost, és soha többé nem találják meg’” (Jelenések 18:21).

Még mielőtt ez a gyors vég elkövetkezne, alkalom kínálkozik a Jelenések 18:4. versében adott isteni figyelmeztetés megszívlelésére: „Menjetek ki belőle én népem, ha nem akartok részt venni bűneiben, és ha nem akartok kapni csapásaiból!” Jehova Tanúi a világ 205 országában megszívlelték ezt a figyelmeztetést, és Isten Királyságához menekültek, mint az emberiség egyedüli reménységéhez (Máté 24:14). Te is azok között az ezrek között vagy, akik már csatlakoztak hozzájuk, és a biztonság helyére menekültek? Ebben a dologban személyesen kell döntened.

[Kiemelt rész a 34. oldalon]

A pásztorlevelek és a békemenetek ellenére, vajon nem a nagy vallások szítják a legvéresebb összetűzéseket napjainkban?