Béke és biztonság — szükségessége

„Huszadik századunkban a háború minden tekintetben egyre brutálisabb, pusztítóbb, és aljasabb formát ölt. . . . A Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombák véget vetettek a háborúnak. De azt is teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy többé nem szabad egy újabb háborúnak kitörnie. Ennek tanulságát nemcsak a vezetőknek, hanem az egyszerű embereknek is le kell vonniuk mindenütt, és én hiszem, hogy ha ezt levonjuk, akkor megtaláltuk a tartós békéhez vezető utat. Más választásunk nincs.” — Idézet Henry L. Stimson, „The Decision to Use the Atomic Bomb” [Döntés az atombomba bevezetéséről] c. cikkből, Harpers’s Magazine, 1947 február.

EGY évvel az Egyesült Nemzetek Szervezete megalakulása után hangzott el ez a nyilatkozat Stimsonnak, az Egyesült Államok 1940—45-ös évek hadügyminiszterének szájából. Nos, közel 40 év után elmondható-e, hogy tanult az emberiség ebből a „leckéből”? El tudta-e érni az Egyesült Nemzetek Szervezete, hogy „tartós békében” élhessünk? Nos, vizsgáljuk meg, milyen nagy árat kellett fizetnie az emberiségnek a második világháború óta lezajlott háborúkért és háborús előkészületekért.

EMBERI ÉLET TEKINTETÉBEN: Hány emberi életet követeltek meg a második világháború utáni háborúk annak ellenére, hogy az ENSZ a béke létrehozásán fáradozott? „A második világháború világégése után 105 nagyobb (vagyis évente 1000 vagy ezernél több halálos áldozatot számláló) háború zajlott le 66 országban és területen. . . . Ezekben az 1945 után megharcolt háborúkban 16 millió ember vesztette életét, s ezek között jóval több polgári lakos volt, mint katona. (Az elpusztult polgári lakosok száma csak hozzávetőleges, mert hivatalos felmérés nem készült a legtöbb háborúról.)” — Rut Sivard: World Military and Social Expenditures 1983 [A világ katonai és társadalmi kiadásai 1983-ban].

A béke és biztonság egyre inkább a távoli jövő ködébe vész, iszont a háborúk gyakorisága emelkedőben van. Sivard ezt mondja: „Az 1950-es években a [háborúk száma] átlagosan évente 9 volt; a 60-as években már 11; a 70-es években viszont . . . 14.”

LÉLEKTANI VONATKOZÁSBAN: Hirosima óta az emberiség az atomháború rettegésében él. 1945-ben mindössze néhány atomfegyver volt, most már (1983-ban) több mint 50 000. És korántsem állt le az atomfegyverek előállítása! Tény, hogy mind a nukleáris fegyverek, mind a nukleáris fegyverekkel rendelkező országok száma szaporodik, ezzel együtt nő a nukleáris háború veszélye is. És vajon milyen lélektani hatással van mindez a nukleáris háború rettegésében élő emberekre?

Preparing for Nuclear War — The Psychological Effects [A nukleáris háborúra való előkészület — Lélektani hatásai] c. könyv ilyen választ ad kérdésünkre: „Sürgősen tisztázni kell azt a kérdést, hogy a nukleáris fegyverek árnyékában való élés milyen hatással van a gyermekek és a felnőttek viselkedésére és vágyaira . . . Társadalmunknak számolnia kell egy óriási, kamatos kamattal növekvő folyamatos kiadásra, annak arányában, ahogy a nemzedékek felnőtté válnak. Micsoda árat jelentenek egy gyermek álmai!”

Az ifjúság rendkívül érzékenyen reagál arra, ha nem lát biztos jövőt maga előtt. Nemrégen egy 10-12 éves ausztrál iskolásgyermekek körében felmérést végeztek, és ilyen nyilatkozatok hangzottak el fiatalok szájából: „Ha megnövök — véleményem szerint —, jön a háború, és mindenki elpusztul Ausztráliában.” „A világ a tönk szélén áll — mindenütt halottak hevernek majd, és az Egyesült Államok eltűnik a föld színéről.” A gyermekek több mint 70 százaléka a „nukleáris háborút bekövetkezhető lehetőségnek” nevezte. Társadalomkutatók attól tartanak, hogy a bizonytalan jövő lehet az oka részben annak a mentalitásnak, amit sok fiatal vall: „Éljünk a mának!”, aminek egyenes következménye, hogy belevetik magukat a szórakozásba.

ANYAGI ÁLDOZAT TEKINTETÉBEN: Az 1930 előtti években a világ katonai összkiadása évente 4,5 milliárd dollár volt. 1982-ben viszont már 660 miliárd dollárra emelkedett. És köztudomású, hogy ez az összeg minden évben egyre több. Hogy kellő megvilágításban láthassuk ezeket a kiadásokat, a World Military and Social Expenditures 1983 című könyv ilyen magyarázattal szolgál: „Minden percben 30 gyermek hal meg élelem és olcsó oltóanyag hiányában, ugyanakkor a világ katonai költségvetése minden percben 1,3 millió dollárt vesz ki az államkincstár zsebéből.” (Kiemelés tőlünk.) És most, két évvel később, ez a szám kétmillióra emelkedett percenként.

Ha meggondoljuk, milyen nagy árat fizet az emberiség a háborúért és a háborús előkészületekért, egy dolog nyilvánvalóvá válik: Az, hogy az ember nem találta meg — önmagától — a „tartós békéhez vezető utat”. Joggal vetődik fel a kérdés: Van-e lehetőség — még a mi életünkön belül — a világbékére és biztonságra? Honnan várhatjuk megvalósulását? Vajon az Egyesült Nemzetek Szervezetére kell e célból feltekintenünk? Ha nem, hogyan fog megvalósulni a béke és biztonság?