Isten előtti igazságosság — Hogyan nyerhető el?

„GOD ’e say ’im alrite.” [Isten mondja meg rólam, hogy rendben vagyok.] Az új-guineai pidzsin nyelvű „Újszövetségben” ily módon adták vissza a „megigazulás” szót. Bármilyen furcsának tűnik, ez a mondat valójában azt az alapgondolatot fejezi ki, amelyet sok bibliafordításban a Róma 5:16. versében „megigazulásnak” vagy „igazzá nyilvánításnak” fordított szó jelent.

De egyesek azt mondják: „Én becsületesen élek. És ha csak tehetem, jót teszek mindenkivel. Kész vagyok szembetalálkozni az én Alkotómmal.” Nyilvánvalóan a megigazuláson itt ön-igazulást értenek. A Biblia szerint a „megigazulásról” szóló tan arra utal, ahogyan Isten tekint bennünket, és ahogy ő kezel bennünket. Jehova „a Teremtő” (Ésaiás 40:28). Ő „az egész föld Bírája” (1Mózes 18:25). Ebből következik, hogy számunkra az a legfontosabb, hogy ő milyennek lát bennünket.

Miért kell rendeznünk dolgainkat Istennel?

A Biblia azt mondja Jehováról: „Kőszikla! Tevékenysége tökéletes, mert minden útja igazság. A hűség Istene ő, akinél nincs igazságtalanság; igazságos és egyenes ő” (5Mózes 32:4). Ő az igazságosság megtestesítője. Neki mint Teremtőnek és Életadónak, joga van mércét vagy zsinórmértéket felállítani annak eldöntésére, mi a jó és mi a rossz. Az tehát, ami mércéjének megfelel, igazságos.

De Isten meghatározza a célt is, amit értelmes teremtményeinek el kell érniük, ha vele mint Teremtőjükkel összhangban szeretnének élni. E célnak vagy irányadó mértéknek az elvetése vagy el nem érése a Biblia eredeti nyelvén maga a bűn. A bűn tehát igazságtalanság. Vagyis, ha valaki nem felel meg a jó és rossz Isten szerinti mértékének, akkor bűnös. Következésképpen a bűn a rendetlenség és a törvénytelenség formája is (1János 5:17; 3:4).

Jehova „nem a rendetlenség, hanem a békesség Istene” (1Korinthus 14:33). Eredetileg minden mennyei és földi teremtmény tökéletes volt. A szabad akarat képességével ruháztattak fel (2Korinthus 3:17). Örvendeztek „Isten fiai dicsőséges szabadságának” (Róma 8:21). Ameddig tiszteletben tartották Isten igazságos zsinórmértékeit, az egész világegyetemben béke és rend honolt. A rendetlenség akkor tört be a világegyetembe, amikor, előbb a mennyben, majd később a földön, egyes teremtmények Isten szemében törvénytelenekké váltak és elutasították Istennek azt a jogát, hogy ő uralkodjék felettük. Eltévesztették a célt és ezáltal bűnösök lettek.

Ez volt a helyzet ősszüleinkkel, Ádámmal és Évával (1Mózes 3:1–6). „Ezért . . . jött be a világba a bűn és a bűn által a halál, és ilyenformán a halál minden emberre átterjedt, mert mindannyian vétkeztek” (Róma 5:12). Évszázadok óta a bűn „királyként uralkodott a halállal” együtt, mivel Ádám összes leszármazottai „vétkeztek és nem érték el Isten igazságos mértékét (Róma 5:21; 3:23). Ebből következik, hogy szükségünk van Istennel rendeznünk dolgainkat.

Katolikus felfogás a „megigazulásról”

Minden úgynevezett keresztény vallás elismeri az Istennel való kiengesztelődés fontosságát. De abban a kérdésben, hogy hogyan lehet ezt a kiengesztelést elnyerni, és hogyan állhat egy keresztény Isten előtt, már eltérő nézet uralkodik, attól függően, hogy katolikus vagy protestáns tantételről van szó.

A The Catholic Encyclopediá-ban erről a katolikus dogmáról ezt olvashatjuk: „A megigazulás azt a lélekben végbemenő változást vagy átalakulást fejezi ki, amelynek eredményeképpen valaki az eredendő bűn állapotából, amelybe Ádám gyermekeként született, átmegy a kegyelem és az istenfiúság állapotába Jézus Krisztuson, a második Ádámon keresztül.” Az A Catholic Dictionary című mű a továbbiakban ezt így fejezi ki: „Egy olyan folyamatnak vagyunk alávetve, amely által a felnőttek a halál és a bűn állapotából eljutnak az Istennel való barátság és kegyelem állapotába; ami a csecsemőket illeti, az Egyház velük kapcsolatban azt tanítja, hogy a keresztségben mindennemű saját cselekedet nélkül is elnyerik a megigazulást.”

Egész röviden, a katolikus egyház tanítása szerint a „megigazulás” Isten aktusa, amely révén a katolikus hitben megkeresztelt személyt az isteni „kegyelem” ajándéka valóságosan is igazzá és megszenteltté teszi. Ez a tan azt is kimondja, hogy az ilyen „megigazulás” 1.) az egyén érdemei vagy jó cselekedetei révén növelhető; 2.) de el is veszíthető halálos bűn vagy hitetlenség által; 3.) illetve újra visszaszerezhető a töredelem szentsége által. A megigazult katolikusnak — ezen az elrendezésen belül — meg kell gyónnia bűneit a pap előtt és így kell feloldozást nyernie bűnei alól. Mindenféle „ideig tartó büntetés”, amely a feloldozás után még tart, jó cselekedetekkel jóvátehető, sőt „búcsú” útján mentesülni is lehet alóla.a

A protestáns felfogás

A XVI. század elején tapasztalt búcsúcédulákkal való visszaélés robbantotta ki a protestáns reformációt. Luther Márton, katolikus szerzetes 1517-ben a wittenbergi vártemplom ajtajára kifüggesztett 95 tételben támadta ezt a gyakorlatot. Luthernek a hivatalos katolikus dogmával való szembefordulása valójában ennél a pontnál jóval messzebbre ment. Érintette az egyház egész megigazulási tantételét. Az A Catholic Dictionary erről a következőket mondja: „A reformáció idején a katolikusok és protestánsok közötti vita főleg amiatt robbant ki, hogy a katolikusok is és a protestánsok is másképpen értelmezték azt, miként igazul meg a bűnös Isten előtt. ’Ha ez a tantétel’ (tudniillik a kizárólag hit által történő megigazulás) ’megdől’ — mondja Luther Table Talk című művében —, ’akkor vele bukunk valamennyien. ’ ”

Mit értett egész pontosan Luther a ’kizárólag hit által történő megigazuláson’? Luther mint katolikus, azt tanulta, hogy a megigazulás feltétele a keresztség, az egyéni érdem, és a jó cselekedet, valamint a töredelem szentsége, amelyben azáltal részesül valaki, ha egy pap előtt meggyónja bűneit és ő föloldozást ad bűnei alól, majd elégtételt szerző jó cselekedeteket ír elő, amelyek önként vállalt büntetést is magukban foglalhatnak.

Luther abban a törekvésében, hogy Istennel megbékülhessen, a katolikus dogma szerint minden „megigazuláshoz” vezető eszközt igénybe vett, de hiába. Nem tudott megnyugodni. Így újra és újra elolvasta a zsoltárokat és Pál leveleit. Végül is abban a végkövetkeztetésben talált lelki megnyugvást, hogy Isten teheti megigazulttá az embert, de nem érdemei, jó cselekedetei, vagy vezeklése alapján, hanem egyes-egyedül a hite által. Ezen a „kizárólag hit által történő megigazulási” felismerésen annyira fellelkesült, hogy a Róma 3:28. versben a saját készítésű bibliafordításában a „kizárólag” szót beszúrta a „hit” szó elé!b

A legtöbb protestáns egyház lényegében véve elfogadta a „hit által, kegyelemből történő megigazulás” lutheri felfogását. Valójában ezt a felfogást már korábban egy francia pre-reformátor, Jacques Lefèvre d’Étaples is megfogalmazta. Az A Catholic Dictionary a megigazulás kérdésében vallott katolikus és protestáns felfogás közötti különbséget így összegezi: „A katolikusok a megigazulást olyan aktusnak tekintik, amely által az ember valóságosan is igazzá lesz; a protestánsok viszont olyannak, amelyben csak igazzá nyilváníttatnak vagy igaznak ismertetnek el, egy más valaki — tudniillik Krisztus — érdemeinek érdekükben történő beszámítása alapján.”

Sem katolikus, sem protestáns „megigazulás”

A katolikus dogma túlmegy azon, amit a Biblia tanít. Ugyanis azt állítja, hogy az „ember valóságosan is igazzá lett”, vagyis igazságossá, a keresztségben elnyert isteni kegyelem ajándéka révén. Tény, hogy nem a keresztség, hanem Krisztus kiomlott vére az, ami eltörli az eredendő bűnt (Róma 5:8, 9). Nagy különbség van a között, hogy ha Isten valóságosan igazzá tesz valakit, vagy a között, hogy ha ő csak igaznak számít vagy tekint valakit (Róma 4:7, 8). Minden becsületes katolikus, aki a bűn ellen harcot vív, tudja, hogy valóságosan nem lett igazzá (Róma 7:14–19). Ha már valóságosan is igaz lenne, nem volna meggyónni való bűne a pap előtt.

Továbbá, ha katolikus dogma a Bibliához igazodna, akkor a bűnösségét érző katolikus bűneit Istennek vallaná be és tőle kérné bűnei bocsánatát Jézus Krisztus által (1János 1:9—2:2). Semmi alapja nincs a Bibliában annak a felfogásnak, hogy egy emberi pap közbenjárhatna Istennél a „megigazulás” bármilyen szakaszában, mint ahogy annak sincs, hogy érdemek gyűjtésével meg lehetne szabadulni a büntetés alól, ahogy a búcsúról szóló tanítás tanítja (Zsidók 7:26–28).

A protestáns felfogás a megigazulás kérdésében kétségtelenül közelebb áll a Biblia tanításához. Eszerint a keresztény Krisztus áldozatának érdemei alapján igazzá nyilváníttatik. Egyes protestáns felekezetben azonban azt tanítják, hogy „kizárólag hit által lehet megigazulni”. Ez a tanítás, amint majd a későbbiekben látni fogjuk, figyelmen kívül hagy bizonyos, Pál apostol és Jakab által feltárt konkrét érveket. Ezeknek az egyházaknak önelégült szellemi magatartása abban a jeligében összegezhető, hogy az „egyszeri megmentés, mindenkori megmentés”. Némely protestáns ember azt hiszi, hogy a megmentés elnyerése céljából elegendő csupán hinni Jézusban, és ennek megfelelően a keresztség a megigazulás előfeltétele.

Van aztán olyan protestáns egyház is, amely jóllehet tanítja a hitből való megigazulást, de a francia reformátort, Kálvin Jánost követi, és azt tanítja, hogy Isten minden ember sorsát eleve elrendeli, ezzel tagadván a szabad akaratot, amit a Biblia tanít (5Mózes 30:19, 20). Ezek után elmondhatjuk, hogy sem a katolikus, sem a protestáns megigazulásról szóló felfogás nincs teljesen összhangban a Bibliával.

Mit tanít a Biblia?

A Biblia vitathatatlanul tanítja a „megigazulás” tanát, vagyis azt, hogy az ember hogyan nyerheti el Isten előtt igazságos állapotát. Korábban már kimutattuk, mi miatt kell az embernek Istennel rendeznie dolgát. Ugyanis mindannyian bűnben születtünk a „harag gyermekeiként” és nem „Isten gyermekeiként” (Efezus 2:1–3). Az, hogy Isten haragja rajtunk marad-e vagy sem, attól függ, elfogadjuk-e, illetve elutasítjuk-e a Vele, a szent és igaz Istennel való kiengesztelődés érdekében tett irgalmas gondoskodását (János 3:36). E szerető gondoskodás a „Jézus Krisztus által lefizetett váltságdíj” (Róma 3:23, 24).

Pál apostol kimutatta, hogy Krisztus váltságáldozata kétféle reménységet nyit meg előttünk: az egyik a „földön”, a másik a „mennyben” megvalósuló reménység. Ezt írta: „Isten jónak látta, hogy benne [Krisztusban] lakozzék az egész teljesség, és hogy általa békítsen ki magával újra minden más dolgot azzal, hogy a kínoszlopon kiontott vérével békességet szerzett, legyenek azok akár a földön levő dolgok, akár a mennyekben levő dolgok” (Kolossé 1:19, 20).

E kétféle reménység bármelyikének elnyerése céljából szükségünk van arra, hogy igazakként álljunk Isten előtt, és ez többet kíván, mint csak „hinni Jézusban”. Hogy mit foglal magában ez a mennyei reménységet váró keresztények és mit a földön örök életet remélő keresztények számára, ezt a következő két cikkben fogjuk megvizsgálni. Kérünk, olvasd el ezeket, és habozás nélkül kérj meg valakit Jehova Tanúi közül, aki rendelkezik e folyóirattal, hogy nyújtson segítséget e cikkek közös megvizsgálásához a Biblia segítségével.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet az 5. oldalon]

A KATOLIKUS EGYHÁZ tanítása szerint a megigazulás révén az ember valóságosan is igazzá lesz, de ezt a megigazulást elveszítheti azzal, ha halálos bűnt követ el, vagy fordítva, személyes érdemekkel növelheti azt

[Oldalidézet a 6. oldalon]

SOK PROTESTÁNS úgy hiszi, hogy a megigazulás vagy az igazzá nyilvánítás kizárólag hitből történik, és ez a Jézusba vetett hit biztosítja a megváltást. Egyesek szerint a megigazulás eleve elrendelt dolog

[Oldalidézet a 7. oldalon]

A BIBLIA azt tanítja, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik és Krisztus váltságáldozata kétféle reménységet nyit meg előtte: vagy egy mennyei vagy egy földi reménységet. Mindkét reménység megköveteli, hogy az illető igazként álljon Isten előtt