Jehova megáldotta döntéseimet

Sámuel B. Friend elbeszélése nyomán

LITTLE Rockban (Arkansas, USA) 1952 júliusában minden szombat este énekesként léptem fel egy népszerű country-western show-ban. A háromórás program nemcsak azoknak a hallgatóknak tetszett, akik a studióban élőben hallották számaimat, hanem azoknak az ezreknek is, akik az 50 000 watt teljesítményű KLRA rádióadón keresztül hallhatták a műsort. Az idő tájt még az Egyesült Államoknak ebben a déli részében nem működött televízió.

Egy este, amikor véget ért az előadásom, az MGM (Metro-Goldwyn-Mayer) hanglemezgyártó cég tehetségkutatója hozzám lépett és ezt mondta: „Szeretném, ha leszerződne ön cégünkhöz énekelni.” És rögtön nyújtotta felém a busás jövedelműnek ígérkező szerződést a hanglemezfelvételre. Elmondta, már néhány hét óta figyelemmel kíséri fellépéseimet, és azt gondolta, hogy a hanglemezfelvételekkel jól megalapozhatnám a jövőmet.

Amikor ajánlatát elutasítottam, szinte szóhoz sem tudott jutni. Erre kifejtettem előtte, hogy én csak azért veszek részt ezekben a számokban, mert az így befolyt összeg biztosítani tudja, hogy feleségemmel együtt folytatni tudjam a teljes idejű prédikáló-szolgálatot. Egyébként sem szeretnék nagyon belebonyolódni a zene üzleti világába.

Később, még ez évben, bevezették a televíziózást Arkansasban — és Little Rockban is működött egy tévéadó. A műsorösszeállító felkért, hogy az első adásnál egy színes zenei programban vállaljam el a konferanszié szerepét. Boldogan és a legnagyobb örömmel fogadtam el az ajánlatát, de kifejtettem előtte, hogy engem csak félnapos állás érdekelne a tévénél. Válasza az volt, hogy erről majd az első fellépés után dönt.

A nyitó program igazi sikert hozott. Tehetséges művészeket konferáltam be, és én magam is több dalt énekeltem el. A fellépés után megkérdeztem, számíthatok-e a félnapos állásra? „Nem! Félnapos állásra nem alkalmazom — mondotta —. Nekem egész napos állásra volna önre szükségem.” Mivel a munkaidő tekintetében nem volt hajlandó engedményt tenni, döntenem kellett. Csábító volt az ajánlat, hogy az első arkansasi tévéadónál mindjárt a kezdetén ott legyek, de mennyei Atyánk, Jehova Isten telejes idejű szolgálata ehhez képest sokkal, de sokkal több volt. Ezért elutasítottam az ajánlatát.

Amikor a fellépés után beszéltem erről a feleségemmel, Jeannel, ő is helyeselte döntésemet. És mit gondoltok, mi volt a levelesládánkban aznap este, amikor hazaértünk a fellépésről? Egy meghívás, hogy körzetfelvigyázóként szolgáljak, vagyis hogy látogassam Jehova népe gyülekzeteit, és erősítsem őket a hitben. Egyértelművé vált előttem, hogy Jehova megáldotta döntésemet.

Egy másik döntési időszak

Nem ez volt az első ilyen jellegű döntés, amit életemben meg kellett hoznom. Amikor Mount Idában (Arkansas) befejeztem középiskolámat, Fred testvéremmel együtt tagja voltam egy western zenei csoportnak, név szerint a Texas Rangersnek. A harmincas évek végén majdnem három éven át jártuk a déli államokat ezzel a csoporttal. Zenekarunkat sokat ígérő ajánlatokkal keresték fel, még olyan távoli városokból is, mint Chicagó. Mississippiben és Arkansasban elsők lettünk az állami zeneversenyen, és Arkansasban egy versenyen mint legjobb férfiénekesnek, nekem ítélték az első díjat. Tehát ígéretes életpálya állt előttem.

De osztatlan szívvel nem tudtam magamat az éneknek szentelni. A huszas években, amikor még gyermek voltam, családunk kapcsolatba került a Watch Tower Society képviselőivel. Amikor az utazó prédikálók (akkori nevükön: pilgrimek) meglátogatták a vidékünket — ez Hot Springstől (Arkansas) néhány mérföldnyire esett nyugatra —, rendszeresen nálunk töltötték az éjszakát. Családunk minden tagja nagy örömmel hallgatta őket és általában elfogadtuk a tanításukat.

Ahogy kezdtem ifjúvá serdülni, elég alaposan megismertem a bibliai alapigazságokat. Még beszéltem is barátaimnak arról, amit ezektől az utazó prédikáló-szolgáktól hallottam, és amit Az Őrtorony-ban otthon olvastam. Floyd Garrett egyik gyermekkori barátom volt. Együtt jártunk iskolába a harmincas évek közepe felé. Floyd kedvezően reagált a tőlem hallott igazságokra, és idővel átadta magát Istennek, és 1940-ben elkezdte a teljes idejű szolgálatot. Ma utazó felvigyázóként működik.

Abban az időben, amikor a zenekarral együtt utaztam, édesapám rendszeresen beszámolt levélben az utazó testvérek előadásairól, amiket a mi vidéki otthonunkban tartottak meg. 1938 végén éppen Jacksonban (Mississippi államban) vendégszerepeltünk, és meghívást kaptam egy nyilvános előadás meghallgatására, amelyet gramofonlemezről játszottak le „Töltsétek be a földet!” címmel. Az előadást a Watch Tower Society elnöke J. F. Rutherford tartotta egy londoni (angliai) kongresszus alkalmával. Ez alkalommal a több éve szunnyadó érdeklődésem újra fellángolt. Tudtam, döntenem kell. A következő évben kiléptem a zenekarból és hazautaztam Arkansasba.

Szellemi előrehaladásom

A zene — akárcsak a horgászat és a vadászat — háttérbe szorult életemben. És ahogy megpróbáltam a Királyságot tenni életemben az első helyre, annak megfelelően kezdtek a szellemi dolgok fontosakká válni életemben. (Máté 6:33.) Jehova valóság lett számomra. Égő vágyat éreztem magamban, hogy őt szolgáljam. Átadtam életemet Jehovának és 1939. november 27-én alámerítkeztem egy hideg arkansasi patakban. Anyám is nem sokkal később alámerítkezett.

Ötven dollárért vettem egy 11 éves autót, és 1940 novemberében — 23 éves fővel — elkezdtem a teljes idejű szolgálatot Arkansas vidéki területén. Miyen boldog nap volt ez számomra! Tisztán állt előttem életem további útja, és éreztem, hogy Jehova támogat engem. Voltaképpen csakis ez számított nekem.

Azokban az időkben a Hot Springs környéki vidékeken a juhokhoz hasonló emberek felkutatása nem volt könnyű feladat. Hosszú utakat kellett megtenni földutakon, többször kellett patakokon átgázolni, majd legyalogolni poros keréknyomokon, mielőtt eljuthattam egy-egy féreeső házba. A bibliai irodalomért cserébe gyümölcsöt, zöldségféléket, csirkéket, tojást, befőtteket, stb. kaptam. De még mindig szívesen gondolok vissza ezekre az élményeimre.

Nehézségek a háborús évek alatt

1941-ben, amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba, Jehova Tanúi az egész országban nagy üldözéssel találták szembe magukat semleges álláspontjuk miatt. (Ésaiás 2:4.) Sokféle csöcseléktámadást szerveztek ellenük, és több ezer fiatal tanút bebörtönöztek. Bár engem elismertek evangéliumhirdetőnek, mégis súlyos ellenállással, olykor életveszélyes fenyegetésekkel kellett szembenéznem.

Egy férfi, vadászpuskát fogva rám, ezt kiáltotta: „Azonnal hordja el magát házamból, különben lelövöm! ” Magyarázatul annyit: már messziről felismert, hogy Jehova tanúja vagyok. Azt hiszem, felesleges mondanom, sürgősen távoztam. Egyszer egy férfi, akivel a Bibliát tanulmányoztam, figyelmeztetett arra, hogy hallott arról: a város keleti részében egy férfi megölésemre készül, csak azt várja, hogy megjelenjek otthonában.

Amikor néhány hónap múlva ezen a jelzett területen munkálkodtam, behívott egy háziasszony. Rutherford testvér előadását játszottam le neki gramofonról. Még tartott a lejátszás, amikor a férj beállított, és megállt köztem és az ajtó között, késsel a kezében. Megkérdezte, mi járatban vagyok itt, de valójában nem volt kiváncsi a válaszomra. A kést fenyegetően rám fogva, ezt kérdezte: „Hajlandó-e tisztelegni a zászló előtt, és bevonulni katonának?” Nyomban eszembe jutott barátom figyelmeztetése, és görcsösen azon iparkodtam, hogy valami megnyugtató választ adjak kérdésére. Azt kérdeztem a késsel hadonászó férfitől: „Mit szólna ön ahhoz, ha valaki önt azzal vádolná, hogy a nácikat támogatja?” Majd izgatott hangon így folytattam: „Én ugyanúgy nem támogatom Hitlert, mint ön sem. Az én egyedüli célom az, hogy az embereket a Biblia megértéséhez segítsem.” Válaszom egy kicsit lecsendesítette a férfit, és sikerült sértetlenül távoznom. Amikor kijutottam házából, hálát adtam Jehovának védelméért és azokért a frappáns szavakért, amiket a számba adott.

Egy másik alkalommal éppen egy bibliai előadást játszottam le lemezről egy férfinak, amikor észrevettem, hogy valami nincs rendben nála. Arca teljesen megmerevedett és fokozatosan elfehéredett. De azért tovább hallgatta az előadást. Amikor a lemez véget ért, közömbösséget tettetve, megkérdeztem, tetszett-e az előadás. Egy pillanatnyi szünet után ezt felelte: „Első gondolatom az volt, hogy ez bizonyára Jehova Tanúinak az előadása, és már-már megakartam ölni magát.” Szavai után megdicsértem helyes döntéséért: azért, hogy csak azután ítélkezett, miután meghallgatta az előadást. Majd kezébe adtam egy nyomtatott prédikációt és távoztam.

Bonnerdaleban, felnevelkedésem helyén, egy új gyülekezet létesült. Két évi csoport- vagy gyülekezetszolgai működésem után, miközben a gyülekezet 17 hírnökre szaporodott, az utazó felvigyázó felkért, hogy menjek Hot Springsbe és szolgáljak ott gyülekezet-felvigyázóként. Mindez 1942-ben volt. Szellemi fejlődésem szempontjából nagyon előnyösnek bizonyult az ottani érett, véntestvérekkel való együttműködésem.

Azokban a napokban Jehova sokféleképpen gondoskodott szükségleteimről. Egyszer öt dollárra lett volna sürgősen szükségem, hogy jogosítványomat felújíthassam. Imában Jehova elé tártam ez irányú kérésemet és kivonultam a prédikáló-szolgálatba. Még ezen a délelőtt pontosan öt dollár értékű adományt kaptam.

Béthel-szolgálat

1944-ben különleges úttörőként Jolietbe (Illinois államba) küldtek. Ott-tartózkodásom alatt az Informátor-ban (ez megfelel a mai Királyság-szolgálatunk-nak) egy cikk jelent meg a brooklyni (New York-i) Béthel-szolgálatról. Elhatároztam, hogy jelentkezem Béthel-szolgálatra. Jelentkezésemet elfogadták.

Amikor 1945 márciusában megérkeztem a Béthelbe, az akkori Béthel-család a Főhivatalban mindössze 230 személyből állt, szemben a jelenlegi 2500 személlyel! Öt éven keresztül több helyen is dolgoztam, többek között a Szolgálati Osztályon is. Egy nap Knorr testvér, a Társulat elnöke behívatott irodájába.

„Téged szemeltünk ki arra, hogy irányítsd a WBBR rádió-adóállomást” — mondta nekem. Én nem akartam hinni a fülemnek.

„De hiszen semmit sem tudok arról, hogyan kell egy rádió-adóállomást működtetni” — válaszoltam.

„De hát nem szerepeltél valamikor a rádiónál?” — kérdezte tőlem.

„Ó, az egészen más volt. Más szerepelni egy fellépésben, és megint más egy rádió-adóállomást irányítani” — próbáltam tiltakozni.

Knorr testvér megpróbált bátorítani, hogy ne féljek elvállalni ezt a megbízást. Én végül is beleegyeztem, és megígértem, hogy tőlem telhetően mindent megteszek, amit csak tudok. Ez bizony igazi kihívás volt számomra, de öröm is és kiváltság is. A Béthel-család több mint 90 tagja minden héten rendszeresen közreműködött a műsorban. A műsor 65 százalékát a zenei felvételek tették ki, s ezen belül nekem is jutott 15 perc az éneklésre. Az idő többi részét bibliai előadások, bibliai tanulmányozások, bibliai kérdések megválaszolásai, vagy más-más bibliai témájú anyag feltárása, továbbá hírek közlése, és a közbiztonságról szóló közlemények töltötték ki.

Alámerítem édesapámat

Az 1950-es nyári szabadságom alatt felejthetetlen boldogságban volt részem: alámerítettem édesapámat! Édesapám 27 éven át olvasta a Társulat kiadványait, de hosszú évekre volt szüksége ahhoz, hogy teljesen el tudja fogadni, hogy Jehova egy szervezetet használ fel igazságainak terjesztésére. (Máté 24:45–47.) Volt olyan időszak is, amikor egyáltalán nem hitt Istenben. Mi volt ennek az oka?

Az, hogy amikor 13 éves öcsém, Jim meghalt, a pap azt prédikálta, hogy Jim a tüzes pokolba került, mivel nem tartozott az egyházhoz. Ez túl sok volt édesapám számára! Így érvelt: ’Miért imádjak egy olyan istent, aki kegyetlen, és ráadásul még kínoz is?’ Abban a hiszemben élt, hogy a lelkész szavai a Bibliából valók. Ezért lett ateista. Istenbe vetett hite akkor kezdett helyreállni, amikor egy bibliakutatóval (Jehova tanújával) először beszélt, és ez a testvérnő meggyőzte őt arról, hogy a Biblia szerint a pokol nem a gyötrelem helye, hanem egyszerűen az emberiség közös sírhelye.

Házasságkötés

1952-ben újabb döntés előtt álltam. Jean Myltonnal, egy buzgó úttörő testvérnővel úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Valaki megkérdezte Jeant, mik a jövő terveink. Mire ő kifejtette, hogy Little Rockban (Arkansasban) szándékozunk úttörőszolgálatot végezni. Ugyanis akkor még nem engedték meg, hogy valaki feleségét a Béthelbe hozza. „És hogyan akartok oda lemenni — kérdezte ez az illető —, hiszen jóformán semmitek sincs?”

Így igaz. Sok pénzünk nem volt. Én például 12 év óta álltam teljes idejű szolgálatban, Jean viszont 7 év óta. Ez a személy azt javasolta, hogy egy fél évig dolgozzunk mindketten főállásban, így kereshetünk annyit, amennyin már tudnánk „venni egy autót, és még meg is takaríthatnánk körülbelül 600 dollárt”. Amikor Jean kiváncsian megkérdezte véleményemet, ezt mondtam neki: „Honnan tudhatnánk előre, fogunk-e tudni boldogulni vagy sem, ha meg sem próbáltuk. Előbb próbáljuk meg, és ha nem megy, még mindig van lehetőségünk az úttörőszolgálat abbahagyására és álláskeresésre. Előbb azonban próbáljuk meg, megy-e a dolog.”

Nagy örömünkre, nászajándékba kaptunk egy autót és pontosan 600 dollárt. Jehova tudta, mire van szükségünk és ő kirendelte szükségletünket, mivel mi a teljes idejű szolgálat végzése mellett döntöttünk. (Malakiás 3:10.) Néhány hónapi úttörőszolgálat után, 1953-ban körzetszolgai munkával bíztak meg, és a következő évben meghívást kaptunk az Őrtorony Gileád Biblia Iskolára. Az iskola befejezése után két évig kerületszolgálatot láttam el, ahová Jean is elkísért engem.

Külföldi szolgálat, majd visszatérés a Béthelbe

1957-ben Pascoban (Washington államban) szolgáltunk, amikor a postás az Elnök Hivatalá-tól egy különleges levelet kézbesített számomra. Elnézést kértem a testvérektől és elhagyva az összejöveteli helyiséget, átmentem feleségemmel egy másik szobába és felbontottuk a levelet. Egy meghívás volt benne részünkre, hogy menjünk Mexikóba. Felkértek az ottani fiókhivatal felvigyázói szolgálatának ellátására. Szinte elakadt még a lélegzetem is. Nem tudtunk spanyolul és édes-keveset tudtam a fiókhivatali teendőkről. De Jehovába vetettük bizalmunkat, és erre igen nagy szükségünk volt. Tudtuk, a szántóföld nagy és ez sokféle szervező munkát igényel. A helyi testvérek aranyosan közreműködtek, és Jehova megáldotta a munkát.

Néhány évi mexikói szolgálat után újból kiváltságom volt részt venni a New York-i Gileád Iskolán. Az iskola befejezése után az új kijelölt területünk Guatemala volt. Itt körzetfelvigyázói munkát kellett ellátnom. Jeannak közben egészségügyi problémái támadtak, és emiatt visszatértünk az Egyesült Államokba, ahol több éven át körzetfelvigyázói szolgálatot láttam el. Néhány évig én magam is részt vettem a vének részére rendezett Királyság Szolgálati Iskola kéthetes tanfolyamán mint oktató. Végül is újból a brooklyni Béthelben vállaltunk szolgálatot, és azóta is ezen a valóban áldott helyen szolgálunk.

Közben 69 éves lettem, de az elmúlt 45 éves teljes idejű szolgálatban sokféle ki nem érdemelt kiváltságra tudok visszaemlékezni. Elmondhatom, hogy jó volt hozzám Jehova és gazdag áldásban részesített minket. Jean, hűséges feleségem, az elmúlt 34 év alatt különösen gazdag áldásnak bizonyult számomra. Tudom, hogy Jehova megáldja a kicsinyeket és a nagyokat is, és én, mint kicsiny, minden áldásomat nagyra értékeltem. (Zsoltárok 115:13.) Változatlanul az a hőn óhajtott vágyam, hogy Jehovát, a mi nagy és szerető Istenünket szolgáljam az ő dicsőségére és tiszteletére ott, ahová irányít engem.

[Oldalidézet a 22. oldalon]

„Mit szólna ön ahhoz — kérdeztem a késsel hadonászó férfitől —, ha valaki önt azzal vádolná, hogy a nácikat támogatja?”

[Kép a 20. oldalon]

Sámuel Friend a zenei karrierje kezdetén (jobbra)

[Kép a 21. oldalon]

1942-ben az Őrtoronnyal a Hot Springs utcáján

[Kép a 23. oldalon]

Sámuel Friend és Jean nevű felesége a napjainkban