Eltökéltség a siker útja

Joseph A. Oakley elbeszélése nyomán

MILYEN öröm volt 1950-ben ott lenni a között a 123 707 jelenlevő között, aki részt vett Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusán New York városban, a Yankee stadionban, az Egyesült Államokban! És milyen kiváltság volt utána elvégezni a Gileád Misszionáriusi Iskolát a 16. osztályban, New York állam északi részén.

Az iskola elvégzése után, néhány ausztrál társam kíséretében, misszionáriusként a messzire eső Pakisztánba küldtek ki bennünket. 1951 nyarán érkeztünk ide. Különösen az első év bizonyult rendkívüli nehéz megpróbáltatásnak számunkra.

Az egyik megpróbáltatást a száraz, poros hőség jelentette. Ez ugyanis erősen eltért Ausztrália nyugati részén fekvő Victoria és Tasmania nedves éghajlatától, ahol korábban éltem. Aztán jött a tífusz, a sárgaság, és más hosszan tartó betegség, amelytől majdnem mindannyian szenvedtünk. Az egyik fiatal misszionárius társunk még ebben az első évben meghalt.

A másik megpróbáltatást a szegénység és az egészen eltérő életkörülmény jelentette. Érkezésünk után nemsokára utazó-felvigyázónak neveztek ki. Hosszú utazásokat kellett vonaton megtennem egyedül, és időnként a vasútállomás peronján kellett aludnom.

A harmadik megpróbáltatást a túlnyomóan mohamedán lakosságú embereknek a Királyság-üzenettel szemben tanúsított közönyössége jelentette. Nem beszélve arról a nehézségről, hogy üzenetünket egy nehezen megtanulható új nyelven, az urdu nyelven kellett elmondanunk.

Biztosan könnyű lett volna abbahagyni a szolgálatot és hazamenni. Az ott maradás viszont kemény elhatározást kívánt. De boldog vagyok, hogy korábbi tapasztalataim átsegítettek az első nehézségeken, és így sikerrel helytálltam a próbákban.

Az életemet alakító tapasztalatok

Ausztrália Victoria nevű államának egyik partmenti városától, Geelongtól körülbelül 18 kilométerre eső tanyán nőttem fel. 1935 egyik áprilisi napján a városban járván, Miss Hudson beszélgetésbe elegyedett velem, és megkért, jöjjek el egy bibliai előadás meghallgatására. Egész héten nyugtalan voltam, mert megígértem ennek a drága, őszinte, és nyilvánvalóan Istennek átadott öreg hölgynek, hogy feltétlen ott leszek. Szívem szerint már visszakoztam volna, de ahhoz nem volt szívem, hogy csalódást okozzak neki.

Így, amikor eljött az idő, egy kicsit megnyugodva, hogy eleget teszek ígéretemnek, elmentem. Meglepetésemre, annyira jól éreztem magamat az összejövetelen, hogy ezután rendszeresen eljártam az összejövetelekre. Az ott tanultak arról győztek meg, hogy ez az igazság, és még abban az évben a geelongi kongresszuson alámerítkeztem.

Néhány hónappal később, két buzgó úttörő testvérnő több mint 1,6 kilométert tett meg gyalog a felszántott földeken át, csak hogy eljussanak a tanyánkra. Nagyon imponált nekem a hitük és a buzgalmuk. Emlékszem, megkérdeztem tőlük, hol akarják az éjszakát eltölteni, ugyanis utaltak arra, hogy tovább mennek az új területükre: Bacchus Marsh városkába, amely innen még 56 kilométerre volt.

„Azt még nem tudjuk, de majd csak találunk valami helyet beesteledés előtt” — válaszolták. „És ha nem sikerülne találnunk, az sem baj, majd lesátorozunk.”

Már elmúlt négy óra. A nappalok itt rövidek és hidegek. Ezt gondoltam magamban: „Ez aztán az igazi úttörő szellem!” És ekkor elkezdtem magamban ilyenformán gondolkodni: „Tulajdonképpen, mit keresek én itt a farmon, elzárva mindenkitől? Van-e valami akadálya annak, hogy én is úttörő lehessek, miként ezek a fiatal lányok? Jelenleg életerős fiatalember vagyok. Ha ők képesek úttörők lenni, én vajon miért ne lehetnék úttörő?” Akkor nyomban elhatároztam, hogy hamarosan én is úttörő leszek.

Eltökéltem magamban, hogy kitartok döntésemben

Édesapám hallani sem akart arról, hogy elmenjek otthonról, és teljes idejű prédikáló munkát vállaljak Jehova Tanúi között. Már 30 éve a vasárnapi iskola tanfelügyelője volt, és nagy előítélettel viseltetett Jehova Tanúival szemben. Én akkor léptem 21. évembe. Amikor terveimet vázoltam édesanyám előtt, neki semmi kifogása nem volt ellene. Végül is elérkezett az indulásra kitűzött nap. Ez 1936. június 30-a volt.

Édesapám megkért néhány sikeres üzletembert, hogy próbálják kiverni a fejemből azt az „őrültséget”, ahogy ő nevezte. Mindhárman elővették legjobb tudásukat és legjobb rábeszélő képességüket, hogy otthon maradásra bírjanak. Ilyeneket mondtak: „Szégyent hozol a szüleid vallására.” „Egy ismeretlen és népszerűtlen csoporthoz fogsz tartozni.” És: „Mi a biztosíték, hogy majd anyagi támogatást kapsz?”

Ez a — kétségtelenül jó szándékú — lebeszélés hetekig tartott. De minél inkább le akartak beszélni az úttörő szolgálatról, annál nagyobb eltökéltséggel ragaszkodtam döntésemhez.

Eljött június 30-a. Hideg volt, tombolt a szél. Mindenemet összecsomagoltam és felkötöttem motorkerékpáromra, és elindultam Melbourne felé, amely körülbelül 64 kilométerre volt innen. Egy ott működő úttörő-csoporttal kezdtem el a munkát. Egy teljesen új, sokat ígérő élet nyílt meg előttem, de sok megpróbáltatással.

Szilárd elhatározással az üldözéssel szemben

Azokban a napokban a Királyság-üzenet terjesztése elsősorban hangszórós autó által történt. Az autóról hangszórón keresztül gramofonlemezről játszottuk le a Watch Tower Society elnökének, J. F. Rutherfordnak a bibliai előadásait. Körülbelül öt évig működtettem egyet ezek közül az „autók” közül, amelyek minden kellékkel jól fel voltak szerelve. Mindenütt „Vörös Terror” néven ismerték.

Rutherford testvér hangszóróból áradó színes, mély hangja néhány igazságkereső ember számára „kellemes” volt, de az igazság ellenségei számára olyan volt, mint valami halálos méreg. (Vö. 2Korinthus 2:14–16.) Időnként vizes fecskendőt fogtak autónkra, vagy kövekkel hajigálták meg.

Rutherford testvérnek a hamis vallás tanait leleplező előadásai egyeseknek kifejezetten tetszettek. Egy jómódú úriember például, egy-egy példányt kért Rutherford testvér gramofonlemezre felvett minden előadásaiból és egy-egy példányt az összes könyvekből. Amikor felpakolva megérkeztünk tágas lakásába, alig bírtuk el a magunkkal hozott könyveket és lemezeket. A férfi örömmel vette át ezeket, és mindjárt a helyszínen kiállított egy 15 font sterlinges (70 dolláros) csekket. Ez volt életem legnagyobb irodalom elhelyezése!

1938-ban Rutherford testvér tervbe vette, hogy ellátogat Ausztráliába, és nyilvános előadást tart Sydneyben, Új Dél-Wales-ben, a városházán. Többek között én is részt vettem hangszórós autóval Sydney utcáinak bemunkálásában. Így adtuk tudtul a testvér közelgő látogatását. A „Vörös Terror” gondosan felkészült egy hathetes programra. A teherautó mindkét oldalán nagybetűs felirat hirdette az előadás időpontját. Ez a „villámháborús” akció különösen nagy ellenállást váltott ki.

A vallás részéről jövő nagy nyomás miatt visszavonták a sydneyi városháza nagytermének a használati engedélyét. Feladatom most módosult: tiltakozó kérvényhez kellett aláírásokat gyűjtenem a hangszórós autó igénybevételével. Étkezési időkben meglátogattuk a munkások nagyobb csoportjait, és a sok helyen tapasztalt ellenállás ellenére, végül is sikerült több száz aláírást összegyűjtenünk a szólásszabadság engedélyezése céljából. Az egész országban több ezerre rúgott az aláírások száma.

E sok-sok kérvény ellenére, Sydney város tanácsosai nem engedélyezték a városháza nagytermének a használatát. Tekintettel az ellenállás keltette nagy nyilvánosságra, Rutherford testvér előadását a rendőrségi becslés szerint, közel 12 000 személy hallgatta meg. Mivel a városháza nagytermében csak ötezren fértek volna el, így az ellenállás miatt, a tervezett létszámnál több mint kétszer annyian hallgathatták meg az előadást.

Eltökéltségem a betiltás alatt

Amikor 1939-ben a második világháború kitört, az ellenállás felerősödött. 1941 januárjában, Ausztráliában is betiltották Jehova Tanúi munkáját. Akkor éppen Melbourne-ben voltam úttörő, és a Társulat irodalomraktárában laktam.

Az egyik napon hat harcias szövetségi rendőr állított be hozzánk, és odaálltak Jack Jones elé és elébem. Nekem öt percet adtak, hogy szedjem össze dolgaimat a szobámban. Próbálkoztatok-e már öt perc alatt mindent összecsomagolni? Még alig kezdtem hozzá az összecsomagoláshoz, amikor peckesen bevonultak a rendőrök a szobámba, s minden meglevő ruhámat és felszerelésemet kihajigálták az ablakon át.

A betiltás természetesen nem állította le munkánkat. Folytattuk a házról házra való prédikálást, csak most kizárólag Bibliával a kezünkben. Rendszeresen megtartottuk Melbourne-ben a gyülekezeti összejöveteleinket. 1942-ben, a betiltás második évében, újra hívattak Sydneybe. Most Jehova Tanúi sydneyi hét gyülekezetében kellett segítenem a munka újjászervezésében.

Sydneyben a Béthel-otthont abban az időben a szövetségi kormánytisztviselők foglalták el. A nagy kétemeletes háztól alig néhány háztömbnyire, elkezdtük megszervezni a gyülekezeti tevékenységet. Nekem az volt a feladatom, hogy látogassak meg Sydneyben minden gyülekezetet, és oldalkocsis motorkerékpárommal lássam el az összejöveteleket vázlatokkal és minden olyan eszközzel, amely a gyülekezetek megszervezéséhez és sikeres ténykedéséhez szükséges.

Szolgálatom Tasmaniában

Amikor 1943 júniusában feloldották a tilalmat, újra a Melbourne-i irodalomraktárba helyeztek kisegítőnek. Majd, 1946-ban, utazó-felvigyázónak (mai nevén: körzetfelvigyázónak) neveztek ki Ausztrália Tasmania nevű szigetállamában. Földrajzi fekvés szempontjából Tasmania gyönyörű, hegyes sziget, ahol az év jó részében hófedte hegycsúcsok látszanak.

Amikor utazó-felvigyázóként szolgáltam ott, az egész szigeten mindössze hét gyülekezet és néhány magányos csoport működött. A gyülekezetek meglátogatása között eltelt időben úttörőként szolgáltam Mole Greek városkában. Jehova Tanúi ellen heves ellenállás robbant ki a háború alatt. Mostanra viszont már alább hagyott, és többen azok közül, akiknél irodalmat hagytam hátra, önátadott Tanúk lettek.

Tasmaniában, 1950-ben kaptam a meghívást, hogy vegyek részt a Gileád Iskola 16. osztályán. És amikor elvégeztem ezt az iskolát, ahogy már a cikk elején is említettem, Pakisztánba helyeztek ki misszionáriusnak.

Házasság és család

Már hat évet töltöttem Pakisztánban, amikor feleségül vettem Edna Marsh-t, aki Japánban szolgált misszionáriusként. Ezután Edna is Pakisztánba került, és Quettában új misszionáriusi otthont nyitottunk. Quetta Pakisztán hegyvidékén terül el. Két évet töltöttünk Quettában, de amikor az első gyermekünk útban volt, elhatároztuk, hogy visszatérünk Ausztráliába. Mi lesz most velünk?

Egy percre sem volt kétséges előttem, hol telepedjünk le és hol neveljük fel gyermekeinket. Megfogadtam, hogy ha egyszer vissza kell térnem külföldi szolgálatomból, Tasmaniába jövök vissza. De most itt álltunk minden fillér nélkül és kevés munkalehetőséggel egy 45 éves férfi számára. Azt azonban elhatároztuk, hogy nem engedjük meg, hogy a világi munka elvonjon a gyülekezeti élettől és a szántóföldi szolgálat végzésétől.

Hittestvéreim kedves segítsége révén, el tudtam helyezkedni, mint ablaktisztító. Ennek már több mint húsz éve, de az óta egyetlen összejövetelt és szántóföldi szolgálati alkalmat sem mulasztottam el a világi munka kedvéért, pedig igen erős elhatározásra volt szükség, hogy ellenálljak a jobbnál jobb munkaajánlatoknak és külön kereseti lehetőségeknek. Időközben sikerült felnevelnünk két gyermekünket az igazságban, akik rendszeresen részt vesznek a Királyság-munkában.

Eközben gyermekeink felnőttek, és most már nem szorulnak szülői támogatásra. Mindketten szilárdak az igazságban; leányunk férjhezmenetele előtt, több évig úttörő szolgálatot végzett. Fiunk és felesége most készülnek olyan helyre menni, ahol szükség mutatkozik úttörőkre.

Jutalmakban gazdag élet

Nemrégen meglátogatott egy öreg barátom, aki elsőként foglalt állást az igazság mellett Quetta városában, Pakisztánban. A tasmaniai launcestoni gyülekezetben egyik összejövetel után azt mondta a gyülekezetnek, hogy ő kétszer is ráparancsolt cselédjére, hogy esetleges látogatásomkor mondja azt, hogy nem vagyok itthon. De később, amikor kertjében találkoztam vele és nem tudott kitérni a találkozás elől, kérdezgetni kezdett, és végül beleegyezett a bibliatanulmányozásba. Most elmondta, mennyire hálás, hogy szilárd elhatározással megmaradtam ezen a nehéz területen Pakisztánban.

Néhány évvel ezelőtt, Sydneyben a kongresszuson egy fiatalasszony rohant hozzám és lelkesen átölelt. Meglepetésemben azt gondoltam, összetévesztett valakivel. „Nincs itt semmi tévedés — mondta —, ugye te vagy Joe Oakley? Te, és Alex Miller tanítottátok családunkat Lahore-ben, Pakisztánban. Édesanyám, nővérem és én az igazságban vagyunk, és most Sydneyben lakunk.”

Az ilyen tapasztalatok nagy elégtételül szolgálnak annak, aki a Királyság-prédikáló munkában teljes idejével részt vesz. Milyen jó dolog átélni Jehova áldását a neki végzett munkán! Amikor 1946-ban először szolgáltam Tasmaniában, mindössze kilenc hírnök volt Launceston városban. Most viszont három gyülekezet működik, s mindegyik több mint 90 hírnökkel!

Ilyen áldásos tapasztalatok birtokában, több mint 50 évi keresztényi szolgálat után nyugodtan kijelenthetem, hogy a siker nyitja az eltökéltség volt.