Egyedül, de sohasem elhagyatottan

ADA LEWIS ELMONDÁSA ALAPJÁN

Mindig is hajlottam az individualizmus felé. Mindent, amit csak csináltam, erősen eltökéltem magamban — mások ezt néha makacsságnak nevezték. Azt is tudom, hogy milyen könnyű szókimondónak lenni, és ez a jellemvonásom éveken keresztül problémát okozott.

HÁLÁS vagyok azonban, hogy Jehova Isten nem utasított vissza a személyiségbeli hiányosságaim miatt. Szavának tanulmányozása által képes voltam megváltoztatni személyiségemet, és így már mintegy 60 éve szolgálom Királyság-érdekeit. Gyermekkorom óta rajongok a lovakért, és Istennek azon segítsége, hogy a kissé akaratos vonásaimat megfékezzem, mindig arra emlékeztetett, hogy egy kantárral miként lehet megfékezni egy lovat.

Dél-Ausztráliában születtem 1908-ban, egy gyönyörű kékes vizű tó közelében, Mount Gambierben. Szüleimnek volt egy tejgazdaságuk, és nyolc gyermek közül én voltam a legidősebb leány. Édesapánk akkor halt meg, amikor még mindannyian nagyon fiatalok voltunk. Ennek az lett a következménye, hogy a farm irányítása nagy felelősséget rótt rám, mivel két bátyámnak az otthonunktól messze kellett dolgoznia, hogy jövedelmet biztosítson a családnak. A gazdálkodói élet megerőltető és kemény munka volt.

Először lépek kapcsolatba a Biblia igazságával

Családunk a presbiteriánus egyházba járt, melynek rendszeres, és tevékeny tagjai voltunk. Tanító lettem a vasárnapi iskolában, és komolyan vettem azon felelősségemet, hogy arra tanítsam a gyerekeket, amiről úgy gondoltam, szellemileg és erkölcsileg helyes.

Nagyapám 1931-ben meghalt, és a vagyona között volt néhány könyv, melyet a Watch Tower Society akkori elnöke, J. F. Rutherford írt. Elkezdtem olvasni az Isten hárfája és a Teremtés című könyvet, és minél többet olvastam, annál inkább meglepődtem azon, hogy sok olyan dolgot, amit hittem, és amire tanítottam a gyerekeket, a Biblia nem támaszt alá.

Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy az emberi lélek nem halhatatlan, hogy a legtöbb ember nem megy a mennybe, amikor meghal, és a gonoszok nem szenvednek örökké a pokoltűzben. Az is felkavart, amikor felfedeztem, hogy a hetenkénti vasárnapi sabbath megtartása nem keresztény követelmény. Így tehát komoly döntéssel találtam magam szemben: a kereszténység hagyományos tanításaihoz ragaszkodjam, vagy a Biblia igazságát kezdjem tanítani. Nem telt sok időbe, hogy eldöntsem: megszakítom minden kapcsolatomat a presbiteriánus egyházzal.

Most igazán egyedül

A családomnak, barátaimnak és az egyházon belüli korábbi ismerőseimnek egyáltalán nem tetszett, amikor bejelentettem azt a szándékomat, hogy otthagyom az egyházat, és többé nem tanítok a vasárnapi iskolában. Amikor pedig megtudták, hogy kapcsolatba léptem az úgynevezett Rutherford bíró embereivel, ez még csak tovább fűtötte a már addig is indulatos szóbeszédet. Tulajdonképpen nem taszítottak ki maguk közül, ám családom legtöbb tagja és korábbi barátaim finoman szólva elhidegültek tőlem.

Minél többet tanulmányoztam, és minél több, az általam olvasott könyvekben felsorolt írásszöveget vizsgáltam meg, annál jobban kezdtem látni a nyilvános prédikálás szükségességét. Megtudtam, hogy Jehova Tanúi nyilvános szolgálatuk részeként házról házra mennek. De abban az időben nem voltak Tanúk a területünkön. Ezért engem senki sem buzdított, illetve nem mutatta meg nekem, hogyan kell prédikálni Isten Királyságának jó hírét (Máté 24:14). Nagyon egyedül éreztem magam.

A Bibliának a másoknak való prédikálásra vonatkozó parancsa azonban folyton a fülembe csengett, és elhatároztam, hogy valahogyan el kell kezdenem a prédikálást. Miután sokat imádkoztam, eldöntöttem, hogy elkezdem felkeresni szomszédjaim otthonait, egyszerűen azért, hogy elmondjam nekik, amit tanulmányaim során megtudtam, és megpróbáljam megmutatni ezeket a dolgokat a saját Bibliájukból. Az első házban a korábbi vasárnapi iskolám gondnoka lakott. Rideg válasza, és az arra vonatkozó negatív megjegyzései, hogy elhagytam az egyházamat, természetesen nem volt valami bátorító kezdet. Ám izzó melegséget és szokatlan belső erőt éreztem, amint eljöttem a házától, és folytattam mások otthonainak meglátogatását.

Igazi nyílt ellenállást nem tapasztaltam, de meglepődtem azon az általános közönyön, melyet az egyházban lévő korábbi társaim tanúsítottak, amikor felkerestem őket. Meglepetésemre és csalódottságomra a legkeményebb ellenállást legidősebb bátyám részéről tapasztaltam, mely Jézus szavait juttatta eszembe: „Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is . . . És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért” (Lukács 21:16, 17).

Fiatalkoromban gyakorlott lovassá váltam, ezért úgy döntöttem, hogy a leggyorsabb módszerrel, lóháton fogok eljutni az emberek otthonaihoz. Ez lehetővé tette, hogy a szomszédos vidéki területen messzebbre menjek. Egyik délután azonban a lovam megbotlott, és elesett a csúszós úton, nekem pedig súlyos koponyatörésem lett. Egy ideig félő volt, hogy talán nem maradok életben. Ez után az esés után, ha az utak nedvesek vagy csúszósak voltak, inkább lovas hajtókocsina utaztam, mintsem lóháton.

Kapcsolatba lépés a szervezettel

Egy kis idő elteltével a balesetem után egy csoport teljes idejű prédikáló — most úttörőnek hívják őket — látogatta meg Mount Gambier vidékét. Így akkor először tudtam szemtől szembe beszélni hittársakkal. Mielőtt elmentek, arra buzdítottak, hogy írjak a Watch Tower Society fiókhivatalának, és érdeklődjem meg, hogyan tudnék szervezettebb módon részt venni a nyilvános prédikálómunkában.

Miután írtam a Társulatnak, könyveket, füzeteket és egy nyomtatott bizonyságtevő kártyát kaptam, hogy az ajtóknál azt használjam bemutatkozáskor. Mivel levél útján kapcsolatba léptem a fiókhivatallal, egy kicsit közelebb éreztem magam szellemi testvéreimhez és testvérnőimhez. Amikor azonban az úttörő csoport a következő városba ment, magányosabbnak éreztem magam, mint valaha.

Szokásos tanúskodó körutaim eredményéül, melyet mindennap — főleg lovon és hajtókocsin — megtettem, eléggé ismert lettem azon a vidéken. Ezzel egy időben pedig a mindennapi házimunkámat is el tudtam végezni a farmon. Ekkorára a családom beletörődött ebbe a mindennapi munkamenetbe, és nem tettek erőfeszítést arra, hogy megakadályozzanak ebben. Négy éven keresztül úgy szolgáltam mint a jó hír elszigetelten élő, kereszteletlen hirdetője.

Kongresszus, majd végül megkeresztelkedés

Rutherford testvér 1938 áprilisában Ausztráliába látogatott. A papság heves ellenállása azt eredményezte, hogy felbontották a sydneyi városházával kötött szerződést. Az utolsó pillanatban azonban lehetőség nyílt egy olyan engedély megszerzésére, mely a sportpályák igénybevételére vonatkozott. A tervek kényszerűségből megtett változtatása valójában hasznosnak bizonyult, mivel még sok ezer emberrel többnek tudtak helyet biztosítani a nagyobb méretű sportpályákon. Megközelítően 12 000-en jöttek el, és a papság által szított ellenállás, mely az összejövetelünkre irányult, kétségtelenül sok embernek felkeltette az érdeklődését.

Rutherford testvér látogatásával kapcsolatban egy többnapos kongresszust is megtartottak Sydney egyik peremvárosában. Végül itt tettem meg, hogy vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehova Istennek történő önátadásomat. El tudod képzelni azt az örömöt, melyet akkor tapasztaltam, amikor végül testvérek és testvérnők százaival jöttem össze, akik az óriási ausztráliai kontinens egész területéről jöttek?

Visszatérés Mount Gambierbe

Hazatérve szörnyen egyedül éreztem magam, mégis — most méginkább, mint valaha — eltökéltem, hogy amit csak tudok megteszek a Királyság-munkában. Hamarosan kapcsolatba kerültem az Agnew családdal — Hugh-al, a feleségével és négy gyermekükkel. Millicent városában laktak, mely csupán 50 kilométerre van Mount Gambiertől, és minden utam alkalmával 50 kilométert utaztam lovon és hajtókocsin, hogy rendszeres bibliatanulmányozást folytassak velük. Amikor magukévá tették az igazságot, csökkent a magányosságom.

Nemsokára megalapítottunk egy csoportot a szervezett tanúskodásra. Majd örömömre az édesanyám kezdett érdeklődést mutatni, és csatlakozott hozzám a 100 kilométeres oda-vissza úton, hogy részt vegyünk az újonnan alakult csoport tanulmányozásán. Attól az időtől fogva édesanyám mindig buzdított és segített, jóllehet ez még néhány évvel a megkeresztelkedése előtt történt. Nem voltam többé magányos!

Kicsiny csoportunk gyümölcse négy úttörő volt: a három Agnew lány — Crystal, Estelle, Betty — és én. Később, az 1950-es évek elején, mindhárom leány részt vett az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán. Indiába és Srí Lankára jelölték ki őket misszionáriusnak, ahol még mindig hűségesen szolgálnak.

Jehova Tanúi tevékenységét 1941 januárjában betiltották Ausztráliában, így ennek megfelelően gyorsan cselekedtünk. Egy nagy bádogdobozba tettünk mindent, amit a szolgálatban használtunk — irodalmat, hordozható fonográfokat, lemezre rögzített bibliai előadásokat stb. Majd egy csűrbe raktuk a dobozt, és egy rakás szénát hordtunk rá, hogy elrejtsük.

A betiltás ellenére folytattuk a házról házra végzett prédikálásunkat, de most óvatosan, csak a Bibliát használva, amikor a házigazdákkal beszélgettünk. A lovam nyerge alá rejtettem a folyóiratokat és füzeteket, és csak akkor vettem elő, amikor őszinte érdeklődést fedeztem fel a Királyság-üzenet iránt. Végül, 1943 júniusában feloldották a betiltást, és újra nyilvánosan tudtuk felkínálni az irodalmat.

Új megbízatások

1943-ban jelentkeztem úttörőnek, és a következő évben egy másik megbízatás miatt elköltöztem Mount Gambierből. Először Strathfieldbe, a Társulat fiókhivatalába hívtak egy rövid időre, hogy ott szolgáljak. Ezt követően sorba kaptam a megbízásokat a délen fekvő Új-Dél-Wales és a nyugaton elterülő Victoria államban lévő kisvárosokba. Az egyik megbízatásom, mely a legnagyobb szellemi jutalommal járt, egy nagy gyülekezetbe szólt Melbourne városában. Mivel egy kis vidéki városból jöttem, nagyon sokat tanultam az ottani szolgálat során.

Megbízatási területemen, az alacsonyan fekvő Gippsland vidékén (Victoria állam) úttörőtársammal, Helen Crawforddal sok bibliatanulmányozást vezettem, és rövid időn belül egy gyülekezet megalakulását figyeltem meg. Az államban volt egy nagy, vidéki terület, és a szállításra egy öreg, megbízhatatlan gépkocsit használtunk. Néha mentünk vele, de sokszor csak toltuk. Mennyire vágytam egy lóra! Olykor ezt az őszinte megjegyzést tettem: „Bármit (kivéve a Királyságot) megadnék egy lóért!” Napjainkban ennek az államnak a legtöbb városában erős gyülekezetek és szép Királyság-termek vannak.

1969-ben Canberrába, Ausztrália fővárosába kaptam megbízatást. Az itteni tanúskodás kihívást jelentett, és változatos is volt, mivel sok külföldi nagykövetségen gyakran kapcsolatba léptünk a személyzettel. Még mindig itt szolgálok, ám az utóbbi években a város ipari területére összpontosítottam a tanúskodómunkámat.

1973-ban kiváltságomban volt jelen lenni az Egyesült Államokban megtartott nagy kongresszusokon. Életem egy másik kiemelkedő pontja volt, amikor 1979-ben kongresszusi küldött voltam, és beutaztam Izraelt, valamint Jordániát. Valóban megindító élmény volt meglátogatni a még meglévő városokat, melyekről a Biblia tesz említést, elmélkedve azokon az eseményeken, melyek ott történtek. Kipróbáltam, milyen érzés lebegni a Holt-tengerben, abban a sűrű, sós vízben, és az alatt az idő alatt, míg meglátogattuk a Jordániában lévő Petra nevű helységet, még egyszer lehetőségem nyílt a lovaglásra. Ez azokra a korai napokra emlékeztetett, amikor a lovak tették nekem lehetővé, hogy a szétszórt, vidéki területeket elérjem a Királyság-üzenettel.

Folytatva a teljes idejű szolgálatot

Azt a vágyamat, hogy idős korom ellenére folytassam a teljes idejű szolgálatot, olyan különleges gondoskodások tartották életben, mint az Úttörőszolgálati Iskola és az úttörők összejövetelei, melyeket a körzetkongresszusokkal együtt tartanak, valamint az állandó buzdítás, melyet az utazófelvigyázóktól kapok. Valóban azt mondhatom, hogy Jehova kedvesen úgy irányította a dolgokat, hogy egyedüllétem napjai már a múlté.

Most 87 éves vagyok, és azután, hogy mintegy 60 éve szolgálom Jehovát, van egy buzdító gondolatom azoknak, akik talán szókimondók és teljesen függetlenek: Mindig engedelmeskedjetek Jehova vezetésének. Bárcsak Jehova segítene nekünk megfékezni a szókimondó egyéniségünket, és állandóan emlékeztetne bennünket arra, hogy bár gyakran érezhetjük magunkat magányosnak, ő sohasem hagy el minket.

[Lábjegyzet]