Láttam, hogy Jehova jó

Lennart Johnson elbeszélése nyomán

J. F. RUTHERFORD, az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat második elnöke, 1931. július 26-án a columbusi (Ohio) sportcsarnokban tartott beszédet „A Királyság a világ reménysége” címmel. Családunk Rockfordban (Illinois államban) rádión keresztül hallgatta végig ezt az előadást. Még csak 14 éves voltam, de ez a program – képletesen szólva – fellebbentette a sűrű fátylat a szememről.

Bár apám, és később a bátyám is érdeklődött a Királyság-üzenet iránt, anyám mindvégig közömbös maradt. Apám egy év múlva, 1932-ben meghalt. Ezután a szellemi táplálékom az Őrtorony rádióadón közvetített többi előadása volt, de csak 1933 áprilisában találtam meg azt a helyet, ahol Jehova Tanúi összejöttek, a folyó túlsó oldalán, tőlünk több mérföldnyi távolságban.

Milyen meglepő látvány lehetett e kicsiny csoport számára, amikor egy vézna kis suhanc kerékpárjával megjelent a könyvtanulmányozásra, amelynek témája az Igazolás című könyv II. kötete volt. Minden összejövetelen többet és többet tudtam meg az igazságról, és két hónappal később boldogan indultam el a Királyság-üzenettel ajtóról ajtóra. Még abban az évben alámerítkeztem egy regionális (most: körzet) gyűlésen.

Az iskola után mindennap egy-két órát azzal töltöttem el, hogy meglátogattam a lakásunkhoz közel eső szomszédokat a Királyság-üzenettel. Az iskolában is lehetőségem nyílt a tanúskodásra. Például, az egyik tanfolyamon a tüzes pokolról és az örök gyötrelemről szóló tanítás hangzott el. Amikor ezt meghallottam, kikerestem rögtön azokat a szentírási verseket, amelyek bizonyították, hogy a halottak nem szenvednek, nincsenek öntudatuknál, és sírjaikban nyugosznak, a feltámadásra várva. A tanár úr megengedte, hogy felolvassam ezt a gondosan megszerkesztett fogalmazványomat az egész osztály előtt.

Teljes idejű szolgálat

1935-ben jelen voltam a washingtoni (D. C.) kongresszuson, ahol az úttörő szolgálatra (a teljes idejű szolgálatra) buzdítottak. Hazaérve, írtam az Őrtorony Társulatnak, és ők azonkívül, hogy visszaküldtek egy felsorolást a bemunkálható területekről, nagy meglepetésemre még ötleteket is adtak, miként építhetnék lakókocsit magamnak. Azokban az időkben az úttörő szolgálat egyet jelentett azzal, hogy menni kellett újabb területekre, a lakókocsi viszont szálláshelyül szolgált. Ezért elhatároztam, hogy dolgozni fogok, és veszek egy új autót és egy utánfutó lakókocsit, mert végezni szerettem volna a teljes idejű szolgálatot.

Időközben megtanultam kezelni azt a hangszórós kocsit, amelyet a gyülekezetünk a Királyság-üzenet nyilvános hirdetésére vásárolt meg. Akkor, amikor egy másik testvérrel együtt felkértek Monroeban (Wisconsin államban) e kocsi kezelésére, találkoztam Virginia Ellis-szel, aki nemsokára a feleségem lett. Most már ketten dolgoztunk azért, hogy megszerezzük ezt a lakókocsit, hogy az úttörő szolgálatot végezhessük.

1938 őszén meghalt anyám, és körülbelül az idő tájt Harold Woodworth a következő levelet írta Új-Mexikóból: „Gyere ide, mert itt nagy szükség van munkásokra.” Így, elindultunk Új-Mexikóba, amely körülbelül 1000 mérföldre volt a szárazföldön át. Útközben azonban egy megadott címre távirat érkezett részünkre. Így szólt: „Sürgősen gyertek vissza.” Jól fizető állás várt volna rám, nagyszerű kilátással a jó előmenetelre. Én azonban eltéptem a táviratot. Ha Jehova segített az úttörő szolgálatra való felkészülésünkben, nem akartam, hogy ebben bármi is megakadályozzon.

1939 márciusában elkezdtük az úttörő szolgálatot Hobbs környékén, Új-Mexikóban. Ezen a vidéken szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoznak, de lehetett látni sok új települést olajkutak mentén, amelyeket meg lehetett látogatni. A kis gyülekezetünk pénteken és vasárnap tartotta az összejöveteleit, úgyhogy magunkkal vittünk irodalmat, vizet, élelmet, kis főző kályhát, és az összehajtható ágyat, így hétfőtől péntek délutánig ezeken a vidékeken prédikáltunk. Amikor leszállt az éj, a szabad ég alatt aludtunk a vadállatok szomszédságában, és a közeli olajmező „fáklyái” riasztották el tőlünk a csörgőkígyókat. A hétvégeken a városban szoktunk együtt munkálkodni a gyülekezettel.

Néhány hónap elteltével a Társulat Roswell-be, majd innen Albuquerque-be (Új-Mexikóba) küldött. Itt újra én kezeltem a hangszórós kocsit, amely különösen bevált az indián falvakban való tanúskodásra. Amikor az 1940-es évek elején beindult az utcai tanúskodás munkája folyóiratokkal, örömmel vettünk részt ebben a munkában is az albuquerquei testvérekkel együtt.

Ellenállás a háborús hisztéria idején

Előző év szeptemberében elkezdődött a második világháború Európában, és ezzel egy rosszindulatú ellenállás is, mivel nem vettünk részt a háborúban semleges álláspontunk miatt. Egyszer még az ingemet is letépték rólam prédikálás közben.

1940 nyarán a testvérek folyóirattal tevékenykedtek El Paso közelében (Texasban), és sok testvért letartóztattak. A következő hétfőn Harold Woodworth-szal elmentünk, hogy segítségére legyünk a testvéreknek a tárgyalásukon. A bíróságon a testvéreknek feltett kérdésekkel ki tudtam mutatni a védelmükre szolgáló tényeket. A vége az lett, hogy felmentették a testvéreket a vádpontok alól. Az újságcikkek úgy hivatkoztak rám, mint az „albuquerquei nagy reményű fiatal jogászra”. Voltaképpen azonban nem én, hanem Jehova vezette aznap győzelemre szolgáit!

Egy másik városban is bebörtönözték testvéreinket a prédikáló munkájukért. Amikor a védelmük céljából megjelentem a bíróság előtt, David Gray testvérrel együtt, levelet vittünk el minden városi tisztviselőnek. A levél tartalmazta többek között azt, hogy Jehova Tanúinak törvényes joguk van munkájuk végzésére, és figyelmeztetett arra, hogy ha a Tanúkat tovább is zaklatnák, a tisztviselők kötelesek lesznek megtéríteni az ebből származó károkat.

A polgármester is megkapta ezt a levelet, elolvasta, de nem tett rá semmi megjegyzést. A rendőrkapitány viszont ezt mondta: „Itt kint Nyugaton, az emberek kimennek a városból, és. . . nos. . . mások hiába is keresnék őket később, soha nem találnak majd rájuk.” A fenyegetésből persze nem lett semmi, a dolgok elcsitultak, és a bíróság is elejtette a testvérek ellen emelt vádakat.

Ez idő tájt az Őrtorony Társulat kinevezett zónaszolgának (ma ez körzetfelvigyázónak felel meg). Szolgálati területem főleg Új-Mexikó területe és Texas állam egy része lett.

Gileád és kiutalt külföldi területünk

1943-ban feleségemmel, Virginiával együtt meghívást kaptunk az Őrtorony Gileád Biblia Iskola második osztályának elvégzésére. Amikor 1944 januárjában megkaptuk a diplomát, első munkaterületünk Brooklynban (N. Y.) a flatbushi gyülekezet területe volt. Velük munkálkodtunk együtt. A Társulat nyomdaüzeme mögött laktunk egy öreg épületben, amelyet később lebontottak, hogy bővíteni tudják az Adams Street-i nyomdaüzemet.

Egy idő múltán a Dominikai Köztársaság lett a kijelölt területünk, ahol Rafael Leónidas Trujilló MoIina diktátoroskodott. Amikor 1945. április 1-jén, vasárnap megérkeztünk, mi voltunk az egyedüli Tanúk az országban. Elmentünk a Victória szállóba, és ott kaptunk szállást és teljes ellátást napi öt dollárért. Még aznap délután bevezettük az első házi bibliatanulmányozásunkat.

Ez így történt: Két dominikai asszony, akivel Brooklynban tanulmányoztuk a Bibliát, megadta rokonai és ismerősei címét. Egyikük Dr. Green volt. Amikor meglátogattuk, találkoztunk nála szomszédjával, Mózes Rollins-szal. Miután közöltük vele, hogyan jutottunk a címükhöz, figyelmesen meghallgatták a Királyság-üzenetet, és beleegyeztek a bibliatanulmányozásba. Nemsokára Mózes lett az első helybeli Királyság-hírnök.

Még aznap este Dr. Green elvitt bennünket házkeresésre egy kétemeletes busz felső részén. Végül is egy kis betonházat vettünk ki bérbe a fővárosban, Ciudad Trujillo-ban (ma: Santo Domingo a neve). Júniusban több misszionárius is csatlakozott hozzánk. Egy újabb misszionárius-otthon nyílt meg, és még újabb misszionáriusok érkeztek. 1946 augusztusára már 28 volt a hírnökcsúcsszám. Nemsokára megint érkeztek misszionáriusok, és nekik is nyílt egy újabb otthon. A növekedés megindult.

Szolgálat a betiltás alatt

1950-re már több mint 200 hírnök működött. Trujillo kormánya azonban Jehova Tanúinak szigorú semlegességi álláspontja miatt fiatal testvéreinket kezdte bebörtönözni. Ráadásul, 1950. június 21-én teljes betiltást rendelt el Jehova Tanúi munkájára.

Mivel a testvérek a Királyság-teremben nem tudtak összejönni, így magánházakban, kis csoportokban jöttek össze, és ott tartották meg az összejöveteleiket észrevétlenül. Ott vettük át a sokszorosítás útján készült Őrtorony-cikkeket. Minden lojális testvér nagyon értékelte azt a szellemi erőt, ami Jehova áldása folytán ezekben a kis tanulmányozási csoportokban megnyilvánult.

Vasárnapokon a dominikai testvéreket látogattuk meg Trujillo börtöneiben. Belépéskor megmotoztak bennünket, minden személyazonossági adatot feljegyeztek. Időnként a katonák körbeálltak bennünket és figyelték, mit beszélünk testvéreinkkel. Egyik alkalommal velünk jött Stanley Aniol Chicagóból, aki misszionárius leányát, Maryt látogatta meg (most a brooklyni Béthelben Mary Adams néven szolgál). A fiatal dominikai testvérek feddhetetlensége annyira meghatotta, hogy gyöngéden valamennyit megcsókolta a jelenlevő katonák szeme láttára.

A látogatás végén, a forgalmas főutcán hazafelé menet, egy kocsi követett bennünket közvetlenül a nyomunkban, tele Trujillo-katonákkal. Ez volt Trujillo egyik bevett módszere az emberek megfélemlítésére. Amikor Aniol testvérnek megmondtuk, mire készülnek, egy cseppet sem ijedt meg. Tulajdonképpen arra volt szükség, hogy ne adjunk semmit Trujillo megfélemlítési kísérleteire és teljesen bízzunk Jehovában.

Időnként Trujillo spiclijei, bizonyos szélhámos személyek kopogtattak ajtónkon, és kiadták magukat testvéreknek. ʼÓvatosaknak kellett lennünk, mint a kígyóknak, és szelídeknek, mint a galamboknakʼ (Máté 10:16). Ilyenkor fogós kérdéseket tettünk fel ezeknek a személyeknek, és válaszaikból rögtön megtudtuk, hogy testvéreink-e ők, vagy sem.

A betiltás ideje alatt néhány szónok három különböző kistanulmányozási csoportban tartotta meg az emlékünnepi beszédet, oly módon, hogy a lehető legészrevétlenebbül ment át egyik helyről a másikra. Gyakran ömlött az eső az Emlékünnep estéjén, és Trujillo spiclijei féltek a nagy esőtől, akárcsak más helyeken is félnek az emberek a nagy hóvihartól. Így ez is javunkra szolgált.

Mivel az Egyesült Államokba való visszatérésünket Trujillo kormánya nem engedélyezte, így a legtöbb misszionárius nem lehetett jelen 1950-ben és 1953-ban New Yorkban a nemzetközi kongresszusokon. Kénytelenek voltunk tehát beérni azzal, amit a The New York Times közölt a kongresszusról. Láthattunk ebben az újságban szép felvételeket a kongresszusról, valamint részletes beszámolót minden egyes nap programjáról. Sőt még a helyi filmszínház is elég részletességgel vetítette le az 1953-as kongresszus nagyszabású alámerítkezési jelenetét.

1956-ban Roy Brandtot velem együtt beidézték kihallgatásra. Trujillo kormánytisztviselői már korábban Manuel Hierrezuelo testvért is behívatták. Később azonban Manuelt holtan adták vissza családjának. A kérdés ez volt: Mi lesz most, hogyan fognak alakulni a dolgok számunkra?

Megérkezésünk után, külön-külön kihallgattak bennünket, és válaszainkat minden bizonnyal rögzítették magnószalagon. Csupán ennyi történt akkor, de két hónap múlva az újságok közölték, hogy Trujillo kormánya feloldotta a Jehova Tanúi munkájára elrendelt tilalmat, és újra nyilvánosan tevékenykedhettünk. Királyság-termeink újra megnyíltak és Jehova munkáját tovább végeztük.

1957-ben azonban egy újabb heves üldözési hullám vette kezdetét, és ez alkalommal minden misszionáriust kiutasítottak az országból. Nagyon szomorú nap volt távozásunk napja, Virginiával 12 évet töltöttünk a Dominikai Köztársaságban, és szemtanúi voltunk annak, hogyan nőtt két személyünkből több mint 600-ra a Tanúk száma. 1960-ban újból feloldották a betiltást és a hírnökök száma folyamatosan növekedett, úgyhogy jelenleg már majdnem 10 000-nél tart!

Szolgálat Puerto Ricoban

Amikor 1957 augusztusában Puerto Ricoba érkeztünk, már vártak bennünket keresztény testvéreink, de a sajtó riporterei is. Ezek a sajtóban megjelenő közlemények nagyban hozzájárultak a tanúskodáshoz. Abban az időben Puerto Ricoban nem egészen 1200 Királyság-hírnök volt; most számuk közel 22 000!

1958-ban a Társulat felkérésére utazó-felvigyázó lettem. Így, éveken át lehetőségem volt sok hűséges Puerto Rico-i és Virgin-szigeteki testvérrel megismerkednem és együttműködnöm. Később a helyi Béthel-család tagja lettem feleségemmel együtt. És amikor megalakult a helyi Fiókhivatal Bizottság, Jehova kegyelméből én is a bizottság tagja lehettem.

Nagy boldogság tölt el, hogy Jehovától személy szerint én is megkaptam „százszorosát” annak, amit megjövendölt: „. . .testvéreket és nővéreket, anyákat és gyermekeket” (Márk 10:30). Soha nem szeretném életemet másképp eltölteni, csak Jehova szolgálatában. És most, ha visszapillantok az elmúlt 48 évemre, mióta úttörő lettem, örömmel mondhatom el, valóban megláttam, hogy Jehova jó! (Zsoltárok 34:8, [34:9, Károli]).

Lennart Johnson fenti élettörténetének nyomdai előkészítése során felesége, Virginia Johnson békésen elhunyt 1987. január 31-én.