Láttam, amint „a legkevesebb hatalmas néppé” vált
WILLIAM DINGMAN ELMONDÁSA ALAPJÁN
1936-ban történt, a helyszín Salem (Oregon, USA), ahol részt vettem Jehova Tanúi egyik összejövetelén. Elhangzott a kérdés: „Hol van a nagy sokaság?” (Jelenések 7:9). Én voltam az egyedüli új a gyülekezetben, ezért mindannyian rám mutattak, és ezt mondták: „Ott van, ő az!”
AZ 1930-as évek közepén viszonylag kevés Jehova Tanújának volt az a bibliai reménysége, hogy örökké éljen Paradicsomban a földön (Zsoltárok 37:29; Lukács 23:43). Azóta gyökeresen megváltoztak a dolgok. De hadd mondjam el, milyen események folytán kerültem arra az összejövetelre az oregoni Salembe.
Édesapám előfizetője volt az Aranykorszaknak — ez az Ébredjetek! folyóirat egyik korábbi neve. Tizenéves koromban élvezettel olvastam, és meggyőződésemmé vált, hogy fontos bibliai igazságot tartalmaz. Ezért egyszer beküldtem az Aranykorszak hátoldalán megjelent kupont. A kupon 20 füzetet, egy könyvet és Jehova Tanúi legközelebbi gyülekezetének nevét kínálta. Amikor megkaptam az irodalmat, házról házra mentem, és elterjesztettem az összes füzetet és a könyvet is.
Akkoriban senki nem tanulmányozta velem a Bibliát. Tulajdonképpen még egyetlen Jehova Tanújával sem beszélgettem egyszer sem. Most azonban a legközelebbi Királyságterem címével a kezemben a körülbelül 40 kilométernyire levő Salembe (Oregon) autóztam, hogy részt vegyek egy összejövetelen. Ott történt, hogy amikor még csak 18 éves voltam, engem választottak ki „a nagy sokaságnak”.
Bár gyakorlatilag semmi felkészültségem nem volt a szolgálatra, elkezdtem prédikálni a Salemi Gyülekezettel. Buzdítottak rá, hogy három alapvető gondolatot foglaljak bele a tanúskodásomba. Elsősorban azt, hogy Jehova az Isten, másodszor azt, hogy Jézus Krisztus a kinevezett Királya, harmadszor pedig azt, hogy a világ egyedüli reménysége a Királyság. Megpróbáltam minden ajtónál megosztani az emberekkel ezt az üzenetet.
Miután már két éve álltam kapcsolatban Salemben Jehova Tanúival, 1938. április 3-án megkeresztelkedtem. A salemi Tanúk örömmel látták, hogy „a nagy sokaság” tagjai közül többen megkeresztelkedünk. 1939 februárjában úttörő, azaz teljes idejű szolga lettem. Az év decemberében elfogadtam a meghívást, hogy költözzek Arizonába, ahol nagyobb szükség volt Királyság-hirdetőkre.
Úttörőmunka Arizonában
Jehova Tanúi munkája új volt Arizonában, és sok téves felfogás létezett velünk kapcsolatban, így mikor az Egyesült Államok belépett a második világháborúba, sok üldözést éltünk át. Amikor például 1942-ben az arizonai Staffordban szolgáltam, szóbeszéd tárgya volt, hogy a mormonok egy csoportja csőcseléktámadást tervez ellenünk. Úttörőtársaimmal történetesen egy mormon püspök háza közelében laktunk, aki tisztelt minket, és ezt mondta: „Ha a mormon misszionáriusok olyan tevékenyek lennének, mint a Tanúk, akkor vinné valamire a mormon egyház.” Ezért szót emelt a templomban a Tanúk mellett, és ezt mondta: „Hallom, szóbeszéd tárgya egy csőcseléktámadás a Tanú fiúk ellen. Nos, én azoknak a fiúknak a közelében lakom, és ha csőcseléktámadás lesz, akkor a kerítésnél ott lesz egy puska. És az a puska nem a Tanúkra fog célozni. A csőcselékre fog célozni. Ezért ha csőcseléktámadást akartok, akkor legyetek tisztában vele, hogy mire számíthattok.” Nem jött el a csőcselék.
Az Arizonában töltött három évem alatt többször letartóztattak és börtönbe zártak minket. Engem egyszer 30 napig tartottak fogva. Hogy harcba szálljunk a szolgálatunkat zaklató rendőrséggel, „repülőosztaggá” — ahogy mi neveztük — alakultunk. A felelős Tanú ezt mondta nekünk: „Amilyen a nevünk, olyanok vagyunk mi is. Reggel ötkor vagy hatkor kezdünk, minden ajtóban hagyunk egy traktátust vagy egy füzetet, majd elrepülünk.” „Repülőosztagunk” Arizona állam területének tekintélyes részét bemunkálta. Végül mégis feloszlott, mert a prédikálásnak ez a formája nem tette lehetővé, hogy segítséget nyújtsunk az érdeklődőknek.
Gileád Iskola és különleges szolgálat
1942 decemberében több arizonai úttörővel együtt levélben meghívást kaptunk egy új misszionáriusi iskolába, amelyet Jehova Tanúi akkor létesítettek. Az iskolát először Őrtorony Biblia Gileád Főiskolának hívták. Később Őrtorony Gileád Biblia Iskolára változtatták a nevét. A főiskola majdnem 4800 kilométer távolságra volt, a New York állam északi részén fekvő Ithaca város közelében.
Rövid oregoni látogatás után 1943 januárjában egy Greyhound busszal utazva több úttörőtársammal elhagytuk az arizonai sivatagi hőséget. Néhány nappal később megérkeztünk célállomásunkra, és annyi havat találtunk ott, mint amennyi New York állam északi részén szokott lenni télen. Az iskola 1943. február elsején nyílt meg, amikor az iskola igazgatója, Nathan H. Knorr ezt mondta megnyitó beszédében a száz tanulónak: „Ennek a főiskolának NEM az a célja, hogy arra készítsen fel titeket, hogy felszentelt szolgák legyetek. Ti már szolgák vagytok és évek óta tevékenyek a szolgálatban . . . Ez a főiskolai tanfolyan kizárólag azt a célt szolgálja, hogy felkészítsen titeket arra, hogy képesítettebb szolgák legyetek azokon a területeken, melyekre menni fogtok.”
Mivel az én világi iskolázottságom korlátozott mértékű volt, először úgy éreztem, hogy nem vagyok a Gileád Iskolába való. Az oktatók azonban nagyon megértőek voltak velem, és később már nagyon élveztem a tanulást. Osztályunk öthavi alapos képzés után végezte el az iskolát. Ezután néhányunkat Jehova Tanúi brooklyni (New York) világközpontjába küldtek, ahol további képzésben részesültünk, hogy felkészítsenek minket az utazómunkára, körzetfelvigyázói szolgálatra. Első megbízatásom Észak- és Dél-Karolinába szólt.
Azokban a kezdeti időkben a körzetfelvigyázó csaknem állandóan úton volt. Egy kis gyülekezettel egy napot töltöttünk együtt, vagy ha nagy volt, akkor két napot. Akkoriban a legtöbb gyülekezet kicsi volt. Tehát miután eltöltöttem valahol egy teljes napot — a látogatások és a kérdések megválaszolása miatt sokszor majdhogynem éjfélig is fenn voltam —, másnap reggel öt óra körül már felkeltem, hogy a következő gyülekezethez utazzak. Körülbelül egy évig szolgáltam a körzetmunkában, majd Tennessee-ben és New Yorkban végeztem egy ideig úttörőszolgálatot.
Irány Kuba, majd tovább Puerto Rico
1945 májusában első külföldi misszionáriusi megbízatásunkként többünket Kubába küldtek! Havannába, Kuba fővárosába érkezésünk estéjén folyóiratmunkába kezdtünk. Addig maradtunk Havannában, amíg Santa Clarában lakást nem találtunk. Havi térítésünk minden szükségletünk fedezésére — beleértve az étkezést és a lakbért is — mindössze 25 dollár volt fejenként. Olyan anyagból fabrikáltunk ágyakat és bútort, amilyenhez hozzájutottunk, és almás rekeszeket használtunk fiókos szekrényként.
A következő évben körzetmunkára neveztek ki. Akkoriban egész Kuba egy körzetet alkotott. Mivel körzetfelvigyázó elődömnek hosszú lábai voltak, és nagy élvezettel gyalogolt, a testvéreknek és a testvérnőknek szó szerint szaladva kellett lépést tartaniuk vele. Nyilván úgy képzelték, hogy én ugyanolyan vagyok, ezért a látogatásomra mindent előre elterveztek. Nem mindenki ment el ugyanaznap a szolgálatba, hanem csoportokra voltak osztva, és felváltva munkálkodtak velem. Az első nap az egyik csoport vitt el egy távoli területre, másnap egy másik csoport egy másik távoli területre és így tovább. A látogatás végére teljesen kimerültem, de azért nagyon élveztem. Kedves emlékeket őrzök erről a gyülekezetről.
1950-ben 7000-nél több Királyság-hírnök volt Kubában, körülbelül ugyanannyi, amennyi Mexikóban. Az év júliusában részt vettem a Teokrácia növekedése nemzetközi kongresszuson a New York-i Yankee Stadionban. Ezután új misszionáriusi megbízatást kaptam Puerto Ricóba. A Gileád Iskola 12. osztályának új misszionáriusai között volt Estelle és Thelma Weakley, akikkel együtt utaztam a repülőjáraton Puerto Ricóba.
Nyolc évvel később a Puerto Ricó-i Bayamónban Estelle-lel házasságot kötöttünk egy egyszerű ceremónia keretében, amelyet a körzetkongresszusunk szünetében a színpadon tartottunk meg. A házasságkötésünk előtt is, és utána is a körzetmunkában szolgáltam. A Puerto Ricóban eltöltött több mint tíz évünk alatt Estelle-lel nagy növekedést tapasztaltunk: az 500-nál kevesebb hírnökből 2000-nél több hírnök lett. Sokaknak tudtunk segíteni, hogy eljussanak az önátadásig és keresztelkedésig, és számos új gyülekezet megalakításában vettünk részt.
Jehova Tanúi brooklyni (New York) világközpontjából Milton Henschel 1960 decemberében Puerto Ricóba látogatott, és elbeszélgetett a misszionáriusokkal. Megkérdezte, hogy ajánlkoznának-e közülünk némelyek máshová szóló megbízatásra. Estelle és én az önként jelentkezők között voltunk.
Otthonunk a Dominikai Köztársaságban
Új megbízatási helyszínünk a Dominikai Köztársaság volt, és 1961. június elsejét jelöltük ki átköltözésünk napjának. Rafael Trujillót, a dominikai diktátort május 30-án meggyilkolták, és az országba induló repülőjáratokat törölték. De hamarosan újra indultak járatok, így június elsején, amint terveztük, el tudtunk repülni a Dominikai Köztársaságba.
Amikor megérkeztünk, az országban zűrzavar uralkodott, és elég széles körű hadi tevékenység folyt. Attól féltek, hogy forradalom lesz, és katonák kutattak át mindenkit az országúton. Számos ellenőrző ponton megállítottak minket, és mindegyiknél átkutatták a csomagunkat. Mindent, még a legapróbb dolgokat is kivették a bőröndünkből. Így kezdődött ismerkedésünk a Dominikai Köztársasággal.
Mielőtt első megbízatásunk színhelyére, La Romanába mentünk, jó néhány hétig a fővárosban, Santo Domingóban tartózkodtunk. Trujillo diktatúrája idején azt mondták az embereknek, hogy Jehova Tanúi kommunisták, és a legrosszabb fajtából való emberek. Ennek következtében kegyetlenül üldözték a Tanúkat. Lépésről lépésre azonban meg tudtuk törni az előítéletüket.
Miután egy rövid ideig La Romanában munkálkodtunk, újra a körzetmunkában kezdtünk szolgálni. Ezután 1964-ben misszionáriusi megbízatást kaptunk Santiago városába. A következő évben forradalom volt a Dominikai Köztársaságban, és az országban ismét felfordulás volt. A viszály idején San Francisco de Macorisba, a politikai tevékenységéről ismert városba szállítottak minket. Ennek ellenére szabadon prédikáltunk, nem avatkoztak közbe. A politikai nyugtalanság ellenére még egy új gyülekezetet is alapítottunk. A rákövetkező évek során további változások történtek a megbízatásainkat illetően, mígnem jelenlegi otthonunk helyszínére, újra Santiagóba kaptuk megbízatásunkat.
Bizonyossá vált előttünk, hogy Jehova áldása van a munkán itt a Dominikai Köztársaságban. Amikor 1961-ben megérkeztünk, körülbelül 600 Tanú és 20 gyülekezet volt. Most csaknem 20 000 hírnök prédikálja Isten Királyságának a jó hírét több mint 300 gyülekezetben. Amint azt 1996-ban Krisztus halálának emlékünnepén a 69 908 jelenlevő bizonyítja, ragyogóak a kilátások a további növekedésre. Ez a szám a hírnökök számának körülbelül három és félszerese!
Most már hatalmas nép
Bár a világ színtere továbbra is változik, a Biblia üzenete, amit Jehova Tanúi prédikálnak, ugyanaz marad (1Korinthus 7:31). Jehova még mindig Isten, Krisztus még mindig Király, és a Királyság még soha nem volt ennél nyilvánvalóbban a világ egyedüli reménysége.
Jehova népe körében ugyanakkor csodálatos átalakulás történt azóta, hogy mintegy 60 évvel ezelőtt részt vettem azon az összejövetelen az oregoni Salemben. A nagy sereg vagy nagy sokaság valóban hatalmassá lett, ötmilliónál is több tagot számlál. Pontosan úgy, ahogyan Jehova megjövendölte népéről: „A legkisebb ezerre nő, és a legkevesebb hatalmas néppé. Én az Úr, idején, hamar megteszem ezt” (Ésaiás 60:22).
A majdnem 60 évi teljes idejű szolgálat után boldog vagyok, hogy abban az örömben lehet részem, hogy folytathatom misszionáriusi megbízatásomban a prédikálást és a tanítást. Micsoda kiváltság részt venni ebben a munkában, és látni, amint a „legkevesebb hatalmas néppé” vált!
[Kép a 21. oldalon]
Feleségemmel a Dominikai Köztársaságban