Ha Isten akaratát cselekedjük, Isten soha nem hagy el bennünket

Grete Schmidt elbeszélése nyomán

BUDAPESTEN, Magyarországon születtem 1915-ben. Az első világháború még javában folyt, és apám a fronton szolgált mint az osztrák–magyar hadsereg egyik katonája. Amikor egy évvel később meghalt, anyám visszatért velem Jugoszláviába, ahol rokonaim éltek.

Mivel anyám nem ment újra férjhez, munkába kellett állnia. Így a nővérét bízta meg a neveltetésemmel. Nagynénémnek volt egy birtoka, 5 km-re Maribor városkától, észak-Jugoszláviában. Sok boldog évet töltöttem itt, s mindig örömmel vártam a vasárnapot, amikor anyám meg szokott látogatni bennünket Mariborból. De mindig erősen vágyódtam egy apa után.

Kapcsolat egy Atyával

Rokonaim katolikusok voltak, és mivel a mennyország és a pokol fontos szerepet játszik a katolikus vallásban, konfliktus támadt bennem. Nem éreztem elég jónak magamat ahhoz, hogy az égbe jussak, de annyira rossznak sem tartottam magamat, hogy a pokolra kerüljek. Beszéltem erről a problémáról mindenkivel, nagyanyámtól kezdve egészen a falusi papig.

De anyám okozta a legtöbb zavart bennem. Néhány hónap múlva átadott egy füzetet szlovénül Hol vannak a halottak? címmel, amelyet a városban szerzett. Anyám bele sem nézett a füzetbe, de azt gondolta, hogy ez választ tud adni esetleg a kérdéseimre.

Soha életemben nem olvastam el annyiszor egy kiadványt, mint ezt a füzetet! Nemcsak választ adott az élettel és a halállal kapcsolatos kérdéseimre, hanem megmutatta, hogyan kell kifejlesztenem egy meghitt kapcsolatot égi Atyámmal. Rendeltem öt füzetet azzal a szándékkal, hogy majd szétosztom a templom előtt.

Falunkban az asszonynépség szokott részt venni a vasárnapi istentiszteleten, de a férfiak kint maradtak és beszéltek kedvenc témájukról: a jószágokról és a gazdálkodásról. Amíg a templomban a pap prédikált az asszonyoknak, én kint prédikáltam a férfiaknak. Csak tizenöt éves voltam, és nyilvánvalóan az ifjúi lelkesedés hevített, mert a füzetekért kapott pénzt újabb füzetek vásárlására fordítottam.

A pap hamarosan tudomást szerzett a tevékenységemről, és eljött, hogy beszéljen nagynénémmel. A következő vasárnap kiprédikált a szószékről: „Remélem, senki sem lesz olyan naiv a falunkban, hogy egy tizenéves gyereknek higgyen.” A faluban ezután mindenki ellenem fordult. Még a nagynéném is szégyenkezett miattam, és értesítette anyámat, hogy jöjjön értem, mert tovább nem tud magánál tartani.

Nagyon elhagyatottnak éreztem magamat, de Jehovához imádkoztam, nála vigaszt találtam, és új erőre kaptam. Anyámmal Mariborba költöztem, és nagyon boldog időt töltöttünk együtt. Bár szellemi tekintetben érdeklődésünk nem esett egybe, de megengedte, hogy elmehessek az ottani kis gyülekezet összejöveteleire. 1931. augusztus 15-én szemléltettem Istennek való önátadásomat vízben való alámerítkezésemmel.

Anyám nagy bánatomra megbetegedett, és néhány hét múlva meghalt. Utolsó szavai nagyon mélyen az emlékezetembe vésődtek. „Drága kislányom, Gréti, ragaszkodj a hitedhez. Biztos vagyok benne, hogy ez az igazság.” Amikor meghalt, megint nagyon elhagyatottnak éreztem magam, és az égi Atyánkkal való kapcsolatom tartott fenn.

Egy gyermektelen házaspár vett magához, és varrótanulóként szolgáltam egy szabóműhelyben, amelyet a feleség vezetett. Anyagilag jól kijöttem, de szívem vágya az volt, hogy minden időmmel Istent szolgáljam. A maribori kis gyülekezetünkben mindannyian meg voltunk arról győződve, hogy a dolgok ezen rendszerének hátra lévő ideje rövidre lett szabva (1Korinthus 7:29). Titokban azt kértem imáimban Jehovától, hogy halassza el beavatkozását, amíg fel nem szabadulok. 1933. június 15-én értek véget tanoncéveim, és én már másnap elindultam hazulról, hogy elkezdjem az úttörő-szolgálatot! Tekintettel fiatal éveimre – mindössze 17 éves voltam –, egyes testvérek megpróbáltak lebeszélni erről, de én hajthatatlan maradtam.

Az úttörő-szolgálat első napjai

Első kiutalt területem Zágráb volt, ez a közel 200 000 lakosú város, amely nem messzire feküdt Maribortól. A gyülekezet csak hat hírnökből állt. Nagyon sokat tanultam Tucsek testvértől, aki első úttörő volt Jugoszláviában. Később majdnem egy évig csak egyedül végeztem az úttörő-szolgálatot. Közben fokozatosan egyre több úttörő érkezett Németországból, mivel a hirdető munkát a náci kormány nem sokkal azelőtt betiltotta.

Több úttörő házaspárnak tolmácsként tudtam segíteni. Nagyon értékes tapasztalat volt számomra az együttműködés ezekkel az érett keresztényekkel. Tudásom, értelmem gyarapodott, és állandóan nőtt az értékelésem a Királyság jó híre prédikálásának kiváltsága iránt.

Idővel húsz úttörőből álló tekintélyes csoport jött létre. Ezek mind a balkáni országokban szolgáltak. Az a fő törekvésünk, hogy Isten Szavát ismertessük, összekovácsolt bennünket, és mindannyian rögtön egymás segítségére siettünk, ha bajba kerültünk. Az Isten népe között megtalálható segítőkészség indított erre bennünket. Az „egységnek” ez a különleges köteléke, a szeretet még ma is megtalálható azoknál, akik ebből a csoportból még élnek (Kolossé 3:14).

Az úttörő élete tele van élményekkel, és ez a szolgálat annyi változatosságot kínál, amennyi felhő úszik az égen. Ahogyan megismerkedtünk a számunkra korábban ismeretlen országokkal és népekkel, pl. szokásaikkal és életmódjukkal, olyan mértékben gazdagodtunk értékes tapasztalatokkal. Ezenkívül csodálatos volt azt tapasztalni, hogyan tud gondoskodni Jehova hűséges szolgáiról, miként arról Pál biztosít bennünket az Efezus 3:20-ban: ’[Isten] a bennünk működő erejével mindent megtehet, jóval azon felül, amit mi kérünk vagy felfogunk’.

Jehova szerető gondoskodását láttam abban is, amikor Honegger testvér meglátogatott bennünket Svájcból és megjegyezte, hogy 40 km-t kellene gyalog megtennünk a Zágráb környéki falvakba. Amint elhagytuk a várost, észrevette, hogy a cipőtalp kímélése céljából mi levetettük a cipőnket és vállunkra akasztottuk, és úgy mentünk tovább. Ekkor vásárolt részünkre 12 kerékpárt, jóllehet, ahogy később megjegyezte, minden pénze ráment erre! Nem kétséges, Jehova indítja a becsületesek szívét. A biciklik – ezek az égből pottyant ajándékok – elválaszthatatlan kísérőink voltak 25 éves úttörőszolgálatunk alatt.

Egyszer Willi és Elizabeth Wilke testvérekkel egy nagyobb horvát községbe érkeztünk, ahol külön-külön munkálkodtunk – a falu külső részén elkezdve, majd befelé haladva a falu belsejébe. Akkor az Igazságos uralkodó című füzetet kínáltuk fel, amely Jézus Krisztust ábrázolta a címlapon. Éppen egy évvel azelőtt, 1934-ben gyilkolták meg a jugoszláv Sándor királyt, és úgy volt, hogy fia, Péter fogja a trónon követni. A község lakói azonban jobban szerették a függetlenséget, és nem kívánták a Szerbiából, dél-Jugoszláviából származó uralkodót.

Néhány órai prédikálás után hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, amely a falu főteréről hangzott. Wilke testvérrel azt láttuk, hogy Wilke testvérnőt körülfogja kb. húsz férfi és nő, egyesek sarlóval felszerelve, mások a füzeteink elégetésével foglalkoztak. Wilke testvérnő nem tudott elég jól a nyelvükön, és így nem tudta eloszlatni a bizalmatlanságot, ami a falusiakban támadt.

„Hölgyeim és uraim! – kiáltottam el magamat hangosan – „Mit csinálnak itt?”

„Nekünk nem kell Péter király!” – kiáltották szinte egy kórusban.

„Nekünk sem kell” – válaszoltam.

Meglepetésükben az emberek a füzet címoldalán lévő képre mutattak és ezt kérdezték: „Akkor miért csinál ennek propagandát?” Sajnos, összetévesztették Jézus Krisztust Péter királlyal!

Amikor a félreértés tisztázódott, alapos bizonyságot tudtunk tenni Jézus Krisztusról, a Királyról. Egyesek, akik elégették a füzeteinket, most újabbakat kértek. Nagyon boldog hangulatban hagytuk el a községet, és éreztük, hogy Jehova védelmező keze velünk volt.

Később prédikáló tevékenységünket kiterjesztettük Boszniára, Jugoszlávia középső részére is. Ott a lakosságnak csaknem a fele mohamedán volt. Itt újra meg kellett ismerkednünk új szokásokkal és egy csomó hagyománnyal. Falvakban az emberek sohasem láttak kerékpározó nőt. Így érkezésünk szenzációnak számított és kíváncsiságot keltett bennük. A vallásvezetők viszont elterjesztették rólunk azt a rémhírt, hogy a kerékpározó nők szerencsétlenséget hoznak a falura. Amikor ezt megtudtuk, kerékpárjainkat kint hagytuk a falun kívül, és gyalog jöttünk a faluba.

Mivel irodalmunkat hivatalosan betiltották, így a rendőrség gyakran letartóztatott bennünket. Rendszerint kiutasítottak a szóban forgó megyéből. A rendőrök elkísértek a határig, amely esetenként 50-100 km-re lehetett. Azon Iepődtek meg, milyen jól bírjuk a kerékpározást. Tudtunk velük együtt haladni, holott a kerékpárunk meg volt pakolva ruháinkkal, irodalmainkkal és még egy kis petróleumfőzővel is. A kíséretünkben lévő rendőrök mindig örültek, ha egy vendégfogadó akadt az utunkba. Ilyenkor bennünket is behívtak, hogy harapjunk vagy igyunk valamit. Mi élveztük ezeket az alkalmakat, mivel a szerény hozzájárulási költségünkből nem igen futotta volna e külön kiadásra. Természetesen megragadtuk az alkalmat arra, hogy beszéljünk a reménységünkről, és gyakran elfogadtak egy-két „tiltott” kiadványt. Legtöbbször jó barátokként váltunk el egymástól.

Így következett el az 1936-os esztendő. Szerbiában prédikáltunk, amikor jött a hír, hogy Luzernben, Svájcban szeptemberben nemzetközi kongresszus lesz. Úgy volt, hogy külön busz indul Mariborból, de Maribor 690 km-re volt onnan, ahol mi voltunk – és ez kerékpárral elég hosszú út volt! Mindenesetre elkezdtünk takarékoskodni, és később az év folyamán útra keltünk.

A parasztemberektől engedélyt kértünk, hogy az éjszakát a szénakazalban tölthessük el, hogy ne kelljen szállást fizetnünk a vendégfogadóban. Reggel megkérdeztük, kaphatnánk-e egy kis tejet, amit rendszerint ingyen megkaptunk, időnként egy kiadós reggelivel megtoldva. Sokszor tapasztaltuk az emberi jóindulatot, és ez boldog emlékként maradt meg úttörőszolgálatunk idejéből.

Mielőtt Mariborból Luzernbe indultunk volna, több úttörő érkezett Németországból. Közöttük volt Alfréd Schmidt is, aki nyolc évig szolgált a magdeburgi Béthelben, Németországban. Egy évvel később a felesége lettem.

Majdnem minden, Jugoszláviában működő úttörő el tudott menni a luzerni kongresszusra. Nekem ez volt az első kongresszusom, és engem nagyon lenyűgözött a svájci testvérek szeretete és gondoskodása, nem beszélve arról, hogy maga a város is igen nagy hatással volt rám a maga bájosságával. Akkor még nem sejtettem, hogy húsz év múlva ott fogok úttörőként ténykedni!

Munkálkodás korlátozások között

Amikor a szép Svájcból Jugoszláviába visszatértünk, hamarosan igazi üldözéssel találtuk szembe magunkat. Letartóztattak és internáltak a belgrádi központi börtönbe. A jugoszláviai tevékenységért felelős testvér engedélyt kért, hogy meglátogathasson, de ezt nem engedélyezték neki. A börtönőrrel azonban olyan hangosan beszélt, hogy meg tudtam hallani a hangját, és már ez is nagy buzdításomra szolgált.

Néhány nap múlva bilincsekkel a kezünkön, elvittek bennünket a magyar határig, de elkobozták irodalmunkat és pénzünket. Így érkeztünk egy fillér nélkül Budapestre. Csak a sok tetű, ami bennünk maradt, emlékeztetett bennünket a börtönre. Hamarosan találkoztunk más úttörőkkel és velük együtt prédikáltunk Budapesten.

Minden hétfőn mi, budapesti úttörők találkoztunk a Török fürdőben, és amíg testünket ápoltuk, külön a testvérnők és külön a testvérek, buzdító szavakat válthattak egymással. . . és ’kölcsönösen épültünk egymás hite által’ (Róma 1:12). A rendszeres találkozás egyben azt a célt is szolgálta, hogy ellenőrizni tudjuk, ki került börtönbe és ki lett beteg.

Alig szoktunk azonban az új környezetünkhöz, amikor hat hónap múlva lejárt a magyarországi tartózkodási engedélyünk. Időközben Alfréddel összeházasodtunk. Most utasításokat kaptunk, hogy szerezzünk Bulgáriába szóló vízumot. Az ott szolgáló úttörő házaspárt kitoloncolták, és elkészült 10 000 füzet a rendelésükre egy szófiai kis nyomdában. A házaspár irodalmát a nyilvánosság előtt elégették. Ebből is tudhattuk, milyen bánásmódra számíthatunk.

Végül is kaptunk egy három hónapra szóló bolgár vízumot. Jugoszlávián éjjel utaztunk keresztül, de egy felelős testvér az előre meghatározott állomáson várt már bennünket a pénzzel, amin a füzeteket meg tudtuk vásárolni. Végül is biztonságosan megérkeztünk Szófiába és találtunk egy alkalmas szobát.

Szófia modern, kb. 300 000 lelket számláló város volt, de egyáltalán nem volt ott Jehova Tanúja. Megérkezésünk napján elmentünk a nyomdába. Időközben a tulajdonos tudomást szerzett az irodalmunk betiltásáról és a füzeteket megrendelő úttörő házaspár deportálásáról. Így amikor meghallotta, hogy azért jöttünk, hogy megvásároljuk a füzeteket, majdnem összecsókolt bennünket. A füzeteket üres táskákba csomagoltuk és néhány rendőr mellett hajtottunk el, akik – most már örömmel mondhatom – meghallhatták volna szívdobogásunkat, oly erősen vert a szívünk!

A következő problémánk az volt, hová rejtsük el ezeket a füzeteket, és hogyan helyezzünk el ilyen nagy mennyiségű füzetet három hónapon belül. Én egyenesen féltem ekkora halom füzettől! Sohasem láttam ennyi füzetet együtt! De Jehova újra segítségünkre sietett. Roppant eredményesek voltunk. Naponta el tudtunk helyezni 140 füzetet is, és néhány hét múlva Wilke testvér és testvérnő is segítségünkre sietett.

Az egyik nap majdnem rosszra fordult minden. Egy üzletnegyedben prédikáltam, ahol minden ajtón egy réztábla volt a tulajdonos nevével: dr. X. Y. Körülbelül két óra múlva találkoztam egy idősebb úrral, aki bizalmatlanul méregetett engem. Megkérdezte, tudom-e, hol vagyok.

„Nem tudom pontosan milyen épületben járok, de azt észrevettem, hogy sok derék jogász ide telepítette irodáját” – válaszoltam.

„Ön a Belügyminisztériumban van” – felelte.

Bár a szívverésem egy pillanatra megállt, de nyugodtan ezt feleltem: „Ó, hát ezért voltak olyan barátságosak hozzám ezek az úriemberek!” Ez a megjegyzésem megenyhítette a szívét, majd alapos vizsgálódás után visszaadta útlevelemet. Nagy megkönnyebbüléssel távoztam, és hálát adtam Jehovának a védelméért.

Végül is minden füzet el lett helyezve, és eljött a nap, amikor távozni készültünk a „rózsák országából”, Bulgáriából. Nehéz volt elbúcsúzni a barátságos emberektől, de a róluk való emlékek mélyen bevésődtek szívünkbe.

Mivel német útlevelünk volt, vissza tudtunk térni Jugoszláviába, de csak rövid időre engedélyezték az ottmaradást. Később, hogy elkerüljük a letartóztatást, mindig más-más helyen töltöttük az éjszakát. Így éltünk kb. hat hónapig. Majd 1938 második felében levelet kaptunk a Társulat berni hivatalától, hogy próbáljunk visszajönni Svájcba. A náci hadsereg már elfoglalta Ausztriát és a politikai nyomás egyre növekedett. A jugoszláv kormány át is adott néhány német úttörőt a náciknak.

Ezután férjemmel együtt külön-külön visszautaztunk Svájcba: Alfréd Olaszországon, én pedig Ausztrián keresztül. Boldogan találkoztunk újra a Társulat farmján, Chanélaz-ban, majd később a berni Béthelben kaptunk munkát. Mindez csupa új élményt jelentett számomra. Meg kellett tanulnom háztartást vezetni svájci módra, és sokkal jobban megtanultam értékelni Jehova szervezetét, mint korábban.

Jehova megtartó ereje

A második világháború alatt és a későbbi években, a Béthelben szolgáltam. 1952-ben Alfréd és én újra úttörők lettünk, és ez a tevékenység formálta életünket. Soha nem volt saját gyermekünk, de az elmúlt évek során sok-sok szeretetet kaptunk szellemi gyermekeinktől. 1975 februárjában például a következő értesítést kaptuk:

„Emlékszem arra a napra, amikor egy bölcs ősz hajú férfi látogatott meg egy konok evangélista tanácsost, és felkínált neki egy bibliatanulmányozást. Családommal együtt fenntartással és kritikusan fogadtam és vizsgáltam meg minden pontot – miként a bereaiak –, amíg végül is elismertem, hogy ő hozta el nekünk az igazságot. . . Milyen jó is Jehova Isten, a mi Atyánk! Övé legyen a dicséret, a tisztelet és a hála minden jóságáért és irgalmáért. De köszönetet szeretnénk mondani szívünk mélyéből nektek is, kedves Alfréd és Gréti, hogy oly sok türelemmel voltatok irántunk. Áldjon meg ezért gazdagon benneteket Jehova! Őszintén reméljük, hogy a további kitartáshoz is kaptok tőle erőt”.

1975 novemberében férjem Alfréd hirtelen meghalt szívroham következtében. Együtt 38 évig Jehovát szolgáltuk az úttörőszolgálat kedvező és kedvezőtlen idejében. Ez tette kapcsolatunkat oly meghitté. Halálával az üresség és az elhagyatottság érzése kerített hatalmába. De Jehovához menekültem és újra megvigasztalódtam.

Égi Atyánkkal való kapcsolatom több mint 53 évig meg tudott tartani a teljes idejű szolgálatban. Az én érzésemet is hűen fejezi ki az, amit Jézus Krisztus érzett: „Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (János 16:32).