’Szárnyra keltem, mint a sasok’

Ingeborg Berg elbeszélése nyomán

TÖBB mint száz évvel ezelőtt, 1889. június 5-én születtem Fredensborg Castle közelében, Koppenhágától északra. Amikor a dán királyi családnak vendégei voltak, köztük európai országokból való királyok és császárok is, a fredensborgi előkelő családok hölgy tagjai gondoskodtak élelemről és felszolgálásról. Kislánykoromban gyakran vittek el a kastélyba és megengedték, hogy ott játsszam és szaladgáljak a kastély körül.

Igen élénken emlékszem még II. Miklós orosz cárra és családjára. A cár hálószobája előtt ott állt kivont karddal egy testőre, egy kozák. A kozákok szeretik a gyerekeket és egyszer az egyik kozák megpróbált a karjába venni. Nagyon megijedtem tőle, főleg a hatalmas szakállától és elkezdtem szaladni a kastély hosszú folyosóján.

Egy alkalommal II. Miklós cár, II. Vilmos német császár és Viktória királyné fia, aki később VII. Edward néven Anglia királya lett, látogatóba jöttek IX. Keresztély dán királyhoz. Mialatt Fredensborg utcáin sétáltak, és kedvesen elbeszélgettek az emberekkel, Miklós cár barátságosan megveregette a fejemet, én pedig mély udvari bókkal köszöntöttem. Békés idők jártak akkor és az államfők nem féltették annyira a biztonságukat, mint manapság.

Tovatűnik a béke

Ezerkilencszáztizenkettőben ápolónőként kezdtem dolgozni Dél-Jutlandban, a határ német oldalán szolgálva a dán nemzetiségű embereket. Dél-Jutland német uralom alá került a Dánia és Poroszország közötti 1864-es háborúban. Azoknak az anyáknak segítettem, akiknek újszülött kisbabájuk volt és sok ilyen fiatal családdal volt alkalmam megismerkedni.

Azután 1914-ben férjhez mentem egy dán határőrhöz és a határ dán oldalán kezdtem élni. Nemsokára kitört a háború. Ezt később nagy háborúnak, majd idővel I. világháborúnak hívták. Egy reggel szögesdrótot húztak ki a határ hosszában s megszűnt a szabad átjárás. Odalett az addig élvezett béke és biztonság!

Már közeledtek hozzánk a háború borzalmai és annak minden esztelensége, amikor megtudtuk, hogy a fiatal apákat katonai szolgálatra hívták be mindazokból a családokból, amelyeket mint ápolónő korábban végiglátogattam. Egy kivételével mindannyian elestek a nyugati fronton a, Marne melletti csatában! Rettenetes volt azokra a fiatal özvegyekre gondolni, akik elvesztették a férjüket és a kisgyermekek az apjukat. Hogyan tudják majd ezek a fiatal nők gondozni a farmjukat? „Hol van hát az Isten?” — tettem fel magamnak a kérdést.

A háború alatt néha igen feszült volt a helyzet a határon, mivel a menekültek megpróbáltak átjutni. Engem jelöltek ki arra, hogy megmotozzam azokat a nőket, akiket csempészéssel gyanúsítottak. Általában élelmet vittek magukkal és én ezt gyakran elnéztem és hagytam őket elmenni. A háború 1918-ban véget ért és Dél-Jutlandot 1920-ban visszacsatolták Dániához.

Megtaláltam az Istenbe vetett hitet

Bár az Istenben való hitem a sok igazságtalanság miatt, amit láttam alaposan meggyengült, mégis, valami értelmét kerestem az életnek. A férjem Alfred, és én rendszeresen jártunk templomba, de kérdéseinkre nem kaptunk választ.

Később, 1923-ban egy kis halászfaluba költöztünk a Flensburg Fjord partján és Alfred halászként kezdett dolgozni. Nemsokára megismerkedtünk egy baptista családdal. Bár mi luteránusok voltunk, egy napon elfogadtuk a meghívásukat és elmentünk az Egernsundban levő Ferry Innben megtartott bibliai előadásukra. Mielőtt elindultunk volna, én letérdeltem és imádkoztam: „Ha van Isten, kérem, hallgassa meg az imámat!”

Az előadás a Sikár kútjánál levő asszonyról szólt és azt a vágyat keltette bennem, hogy elolvassam a Bibliát. A következménye az lett, hogy szinte új személyiséggé váltam! Írtam az anyámnak: „Mindig azt mondtad, hogy meg kellene térnem Istenhez. Úgy gondolom, ez most megtörtént; nem mertem elmondani neked, attól félve, hogy szertefoszlik az öröm, amit átéltem. De megmaradt!”

Valamivel később, 1927-ben egy kis füzetet találtam a padlásszobánkban: Freedom for the Peoples. Megragadta a figyelmemet és annyira megkapott a tartalma, hogy időről és helyről is megfeledkeztem. Csak akkor tértem magamhoz az olvasásból, amikor a gyerekek hazaértek az iskolából és enni kértek.

Amikor Alfred este hazatért, nagy lelkesedéssel számoltam be neki arról, hogy mit olvastam. Elmondtam neki, hogy ha az, amit a füzet mond valóban igaz, akkor a templom nem az Isten háza, s nekünk azonnal ki kell lépnünk az egyházból. Alfred szerint ez kissé elhamarkodott lépés volna, és ezt meg is mondta. De abban megegyeztünk, hogy írunk a Watch Tower Society-nak Koppenhágába és még több irodalmat kérünk tőlük.

Válaszul a kérésünkre felkeresett minket egy utazó-felvigyázó, Christian Rømer, akit elküldtek, hogy látogasson meg bennünket. Odaadtuk neki a gyermekek szobáját, az ágyaikat pedig felvittük a manzárdba. Rømer testvér délelőtt is délután is kiment prédikálni ajtóról ajtóra, és minden este pedig velünk tanult. Négy napig maradt nálunk és valóban csodálatos idő volt ez. Amikor elutazott, újra azt kértem Alfredtől: lépjünk ki az egyházból. Ezúttal lelkesen beleegyezett.

Alfred felkereste a lelkipásztort a kilépési nyilatkozatunkal. A lelkész azt hitte, Alfred azért keresi fel, mert újabb gyermekünk született, akit meg kell keresztelni. De amikor megértette, miért jött el hozzá Alfred, nem volt képes elhinni.? „Mi baja van az egyházzal?” — kérdezte. Alfred megemlítette a háromságtant, a lélek halhatatlanságát, és az örök gyötrelmet. „A Biblia nem tanítja ezeket a dolgokat” — mondta Alfred. Amikor a lelkész akadozva azt mondta, hogy ő sohase beszélne ilyesmiről olyan embereknek, akik maguk is tudnak gondolkodni, Alfred határozottan kijelentette: „Ki akarunk lépni az egyházból!”

Váratlan fogás és alámerítés

Kongresszusra készültek Koppenhágában, de nekünk nem volt pénzünk az utazáshoz. Istenhez imádkoztam, hogy mutassa meg, hogyan mehetnénk el mégis oda, mivel szerettünk volna alámerítkezni. Nem sokkal a kongresszus időpontja előtt Alfred kihajózott a fjordba halászni. Annyi halat fogott, hogy megtelt a hajója és el tudtunk utazni. A helybeli halászok csodálkoztak, mert abban az évben alig fogtak valamit a fjordban. Még több mint ötven évvel később is a „csodá”-ról beszéltek a helybeli halászok. Mi Péter halfogásának neveztük az esetet. Tehát 1928. augusztus 28-án alámerítkeztünk.

Az akkori alámerítés különbözött a maitól. Egy függöny mögött volt az alámerítő medence. Amikor szétnyílt a függöny, ott állt Christian Jensen testvér készen arra, hogy elvégezze az alámerítést. Frakkban volt és derékig vízben állt a medence közepében. Az alámerítésre jelentkezők hosszú fehér ruhába voltak öltözve. Előbb a férfiakat merítették alá, utána a nőket.

A koppenhágai kongresszus alatt a szüleinknél laktunk. Amikor azon az estén hazamentem, apám megkérdezte, hogy hol voltunk.

„Egy összejövetelen” — válaszoltam.

„És mi történt ott?”

„Alámerítkeztünk” — feleltem.

„Alámerítkeztetek?” — ordította. „Nem volt elég jó az a keresztség, amit gyermekkorodban kaptál?”

„Nem, apa” — válaszoltam. Ő pedig akkora pofont adott, hogy belecsendült a fülem és ezt üvöltötte: „Majd én megkeresztellek!”

Én akkor 39 éves voltam és öt gyermek anyja. Ez volt az utolsó pofon, amit az apámtól kaptam, aki egyébként nagyon helyes és kedves ember volt. Soha többé nem említette ezt az eseményt. Szerencsére Alfred még nem érkezett haza, és csak évekkel később mondtam el neki, hogy mi történt.

A megrostálás ideje

Amikor visszatértünk otthonunkba, meglátogattam valakit, akit testvérnőnek tekintettem, és beszéltem neki a kongresszusról és az alámerítkezésünkről. Nagyon nyugodtan ült, azután megszólalt: „Szegény, szegény Berg testvérnő! Nem szabad többé hinned ebben. A napokban egy testvér keres fel majd minket Flensburgból és elmagyarázza nekünk az igazságot.”

Elképedtem. Alig tudtam haza kerékpározni. A közelemben valahol megszólalt egy templom harangja: Minden egyes ütése mintha azt kiáltotta volna a fülembe: „halál, halál!” Belül Jehovához kiáltottam segítségért és a Zsoltárok 32:8, 9 szavai jutottak eszembe: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod; tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelyeknek kantárral és zablával kell fékezni szilajságát, másképpen nem közelít hozzád” (Ökumenikus fordítás).

Amikor hazaértem, elővettem a Bibliámat és elolvastam az Úr imáját. Megnyugodtam. A nagyértékű igazgyöngyről szóló példázat jutott az eszembe (Máté 13:45, 46). Olyan a Királyság számomra, mint ez az igazgyöngy. Mindenemet odaadtam volna, hogy elnyerjem a Királyságot. Ezek a gondolatok megvigasztaltak. És egyéb áldások is vártak rám.

Nos, 1930-ban kezdték kiadni dán nyelven Az Új Világ címen az Aranykorszak (most Ébredjetek!) folyóiratot. A következő évben a Bibliakutatók örömteli szívvel vették fel a Jehova Tanúi nevet. Abban az időben még kevesen voltunk a területünkön és csak néha-néha tartottunk összejövetelt az otthonunkban. S mivel az utcát, ahol laktunk Lépcsőház utcának hívták, elneveztek minket Lépcsőházi gyülekezetnek.

További próbákat kell kiállnunk

Egy nagyobb műtétet végeztek rajtam 1934-ben, aminek következtében lebénultam. Két és fél évig feküdnöm kellett, és az orvosok azt jósolták, hogy életem hátralévő idejében tolókocsihoz leszek kötve. Valóban nehéz idő volt ez számomra, de a családom csodálatos segítséget nyújtott.

Alfred vastagbetűs Bibliát szerzett számomra, legkisebb fiam egy állványt készített hozzá, hogy ágyban fekve is olvashassam. De prédikálni is szerettem volna, ezért Alfred egy plakátot tett ki az utcára, amelyen a legfrisebb folyóiratokat hirdette meg. Akiket érdekeltek a folyóiratok, bejöttek, hogy lássanak és én beszélhettem nekik. Ennek a plakátnak az lett az eredménye, hogy a környékbeli emberek Az Új Világ-nak nevezték el a családunkat.

Az utazó-felvigyázók is igyekeztek meglátogatni. Megismerkedhettem hát ezekkel az érett és tapasztalt testvérekkel, és nagy buzdítást kaptam tőlük. Arra is felhasználtam az időt, hogy tanulmányozzam a Bibliát és annak ismerete nagy támogatást nyújtott nekem. Úgy éreztem: ’Szárnyra keltem, mint a sasok’ (Ésaiás 40:31).

Amikor 1935-ben világossá lett a „nagy sokaság” azonossága, a területünkön élő legtöbb testvér és testvérnő, a legidősebb fiamat és lányomat is beleértve, abbahagyta a kenyér és a bor elfogyasztását az Emlékünnepen. Néhányan közülünk azonban sohasem kételkedtünk égi elhivatásunkban. De örültünk a Jehova szándékával kapcsolatos új megértésnek, a nagy sokaságnak és a jutalmuknak, a földi örökké tartó életnek (Jelenések 7:9; Zsoltárok 37:29).

Az egészségem fokozatosan javult ellentétben azzal, amit az orvosok megjósoltak és újra képes lettem teljesen részt venni a prédikálás és a tanítás munkájában.

A II. világháború és az utána következő idők

A fjordon át megpillanthattuk Németországot és kezdtük érezni a nácizmus befolyását. A szomszádaink közül néhányan nácikká lettek és kezdtek fenyegetőzni: „Várjatok csak, majd itt lesz Hitler. Akkor aztán egy koncentrációs táborban végzitek valamelyik magányos szigeten!”

Jobbnak láttuk elköltözni. Néhány jó barátunk segített lakáshoz jutni Sønderborgban, egy nem túlságosan távoli nagyobb városban. 1939 szeptemberében kitört a második világháború; mi 1940 márciusában költöztünk el, és április 9-én német csapatok szállták meg Dániát. Furcsa módon, a németek még nem figyeltek fel Jehova Tanúira Dániában.

Amikor Hitler hódítási álma végül szertefoszlott, több kiábrándult némettel folytathattam bibliatanulmányozást, akik Sønderborgban laktak. Milyen nagy öröm azt látni, hogy nemcsak ezek a biblitanulmányozók adták át az életüket Jehovának, de a gyermekeim és az unokáim nagyrésze is tevékenyen részt vesz a keresztény szolgálatban!

Férjemet 1962-ben vesztettem el, egyik unokámat 1981-ben, és legidősebb lányomat 1984-ben. Úgy tudtam elviselni ezeket a szomorú időket, hogy tevékeny maradtam Jehova szolgálatában.

Csodálatos volt látni a Királyság-munka előrehaladását Dániában attól kezdve, hogy 1928-ban elkezdtem a munkát. Akkor mintegy 300 hírnök volt az országban, most több mint 16 000! Nagyon hálás vagyok, hogy most, száz éves koromban, még mindig tevékenyen szolgálhatok. Én igazán tapasztalhattam az Ésaiás 40:31. szavainak beteljesedését: „De akik Jehovában bíznak, viszanyerik erejüket. Szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak és nem lankadnak el; járnak és nem fáradnak el.”