Csodálatos életpálya

57 év a misszionárius szolgálatban

Eric Cooke elbeszélése nyomán

A SÁPADT hajnali fényben a csatornát átszelő hajó mellvértjére támaszkodtam és figyeltem a távolban az elmosódó körvonalakat. Öcsémmel előző este hagytuk el Southamptont, Angliát, és most a franciaországi Saint-Malo felé tartottunk. Talán mint turisták? Nem. A mi eltökélt szándékunk az volt, hogy elvisszük Isten Királysága jó hírét Franciaországba. Saint-Maloba megérkezve, magunkhoz vettük a kerékpárunkat, és dél felé karikáztunk el.

Ekkor kezdtem el a több mint 57 éves külföldi misszionáriusi munkámat öcsémmel, Johnnal együtt. Mi indított a teljes idejű szolgálat vállalására? Mi késztetett arra, hogy elhagyjuk kényelmes angliai otthonunkat és megszokott életünket?

Ami nagy hatással volt életünkre

1922-ben édesanyám jelen volt a „Hol vannak a halottak?” című nyilvános előadáson. Az előadás nagy örömmel töltötte el és Jehova önátadott szolgája lett. De édesapámnak ez nem tetszett. Ő az Anglikán Egyházhoz tartozott. Bennünket évek óta magával vitt a templomba minden vasárnap délelőtt, édesanyám viszont délután a Bibliára tanított bennünket.

1927-ben John elmúlt 14 éves, és édesanyámmal kezdett részt venni az összejöveteleken és az ajtóról ajtóra való tanúskodásban. Én öntelt voltam, jó állásom volt a Barclay bankban. De édesanyám iránti tiszteletből, én is elkezdtem tanulni a Bibliát és az Őr Torony Társulat kiadványait. Szellemi előrehaladásom ettől kezdve felgyorsult, és 1930-ban alámerítkeztem.

1931-ben, amikor John befejezte az iskoláit, úttörőként teljes idejű szolgálatba lépett. Majd nekem is javasolta, hogy társuljak hozzá úttörőnek. Így én is ott hagytam a bankszakmát és csatlakoztam hozzá. Eltökéltségünket fokozta az akkor felvett új nevünk: a Jehova Tanúi név. Első kiutalt területünk La Rochelle városka és környéke volt, Franciaország nyugati partvidékén.

Úttörő szolgálat kerékpárral Franciaországban

Amikor kerékpárunkkal Saint-Maloból délnek vettük az irányt, nagyon élveztük a normandiai almáskerteket és jó volt beszívni az almabor készítéshez használt gyümölcsprésből áradó aromákat. Aligha gondoltuk volna akkor, hogy 13 évvel később itt a normandiai partoknál fog dúlni néhány, a történelem legvéresebb pusztító csatái közül a második világháború alatt; persze azt sem tudtuk elképzelni, hogy teljes idejű szolgálatunk ilyen sokáig fog tartani. Tréfásan megjegyeztem Johnnak: „Véleményem szerint, berendezkedhetünk öt évi úttörő szolgálatra. Armageddon ugyanis nem lehet oly távol!”

Háromnapi kerékpározás után, megérkeztünk La Rochelle-be. Egy kicsit mindketten tudtunk franciául, így könnyen találtunk egy szerény bútorozott szobát. Kerékpárunkkal, körülbelül 20 kilométeres körzetben, bejártunk minden közeli falut, és terjesztettünk mindenütt bibliai irodalmat. Azután átköltöztünk egy másik városba és megismétlődött az előbbi folyamat. Akkor Franciaországnak ebben a részében egyetlen másik Tanú sem volt.

1932 júliusában Johnt, aki tanult valamikor az iskolában spanyolul, a Társulat áthelyezte Spanyolországba, hogy ott szolgáljon. Én maradtam Dél-Franciaországban. Két éven át mindig jöttek újabb és újabb úttörők Angliából. Mivel nem volt más kapcsolatunk a Tanúkkal, szellemi erőnk megőrzése érdekében nagyon fontos volt a rendszeres ima és bibliatanulmányozás. Évente egyszer mindig visszatértünk Angliába az évi kongresszusunkra.

1934-ben viszont kitoloncoltak Franciaországból. Ez az intézkedés a legnagyobb befolyásnak örvendő római katolikus egyház ösztönzésére történt. De nem tértem vissza Angliába, hanem két másik angliai úttörővel Spanyolországba mentünk – miként máskor, most is kerékpárral. Volt olyan éjszaka, amikor a bokrok alatt húzódtunk meg, máskor a szénakazalban, volt úgy is, hogy a tengerparton. Végül is megérkeztünk Barcelonába, Spanyolország északkeleti részébe, és csatlakoztunk Johnhoz, aki nagy örömmel várt már bennünket.

Kihívás, ami Spanyolországban várt ránk

Akkor Jehova Tanúinak Spanyolországban nem voltak gyülekezetei. Néhány hónapi barcelonai munkálkodás után, Tarragonába mentünk. Itt kezdtünk első ízben magunkkal vinni hordozható gramofont, és spanyolul rövid bibliai előadásokat játszottunk le lemezről. Ezek nagyon hatásosak voltak, különösen zsúfolt kávéházakban és kisebb éttermekben.

Innen északnyugatra, Léridában társult hozzánk egy elszigetelt Tanú, Salvador Sirera. A vidéken való ott-tartózkodásunkon felbátorodva, egy időre ő is vállalta az úttörő szolgálatot. Huescában, Nemesio Orus lelkesen fogadott bennünket kis otthonába, amely az órásműhely felett volt. Nála vezettünk be első ízben házi bibliatanulmányozást, amelynél a Társulat egyik régebbi füzetét használtuk tananyagként. A tanulás mindennap több óráig tartott, és hamarosan ő is csatlakozott hozzánk mint úttörő.

A következő város, ahol munkálkodtunk, Zaragoza volt. Itt abban az örömben volt részünk, hogy Antonio Gargallot és José Romanost, ezt a két közel húsz éves fiatalembert segítettük az igazság megismeréséhez. Minden este beállítottak kis szobánkba, és bibliatanulmányozást folytattunk velük a Kormányzat című könyv alapján. Idővel ők is úttörők lettek.

Az ellenünk emelt vád: fasiszták vagyunk

Közben érlelődtek a bajok. A spanyol polgárháború éppen kitörőben volt, amelyben végül is százezreknek kellett elpusztulniuk. Egy Zaragoza melletti falucskában Antonio és én bajba keveredtünk. Egy nő, aki átvett tőlünk füzeteket, katolikus propagandának nézte azokat, és azzal vádolt bennünket, hogy fasiszták vagyunk. Rögtön letartóztattak és a rendőrörsre vittek bennünket. „Mit csinálnak ebben a faluban?” – kérdezte a törzsőrmester. „A helybeliek kommunisták és nem szeretik a fasiszta propagandát!”

Amikor kifejtettem, miben áll a munkánk, megnyugodott. Barátságosan még ebéddel is megkínált minket, és azt tanácsolta, hogy feltűnés nélkül a déli pihenőidőben hagyjuk el a falut. Már éppen távozni készültünk, amikor egy csőcselék várt bennünket. Kitépték kezünkből az összes irodalmat. Nagy pácba kerültünk. Nagyon hálásak voltunk, amikor megérkezett az őrmester és ő tapintatosan beszélt a csőcseléknek. Azzal nyugtatta meg őket, hogy elvisz bennünket Zaragozába, és ott átad a hatóságoknak. Amikor megérkeztünk, szólt az érdekünkben a városi tisztviselőnek, és ő elbocsátott bennünket.

1936 júliusában, amikor kitört a polgárháború, Antonio nem volt hajlandó bevonulni Franco hadseregébe, amiért végül is kivégezték. Képzelhetitek, milyen öröm lesz Johnnak és nekem, amikor a feltámadáskor üdvözölhetjük őt és újra láthatjuk kedves mosolyát.

Írországban kommunistáknak neveznek

Alig valamivel a polgárháború kitörése előtt, Johnnal visszatértem Angliába a szokásos évi szabadságra. A háború miatt azonban már nem tudtunk visszatérni Spanyolországba, így néhány hétig otthonunkhoz, Broadstarishez közel, Kentben végeztük az úttörő szolgálatot. Újabb kiutalt területünk ekkor Írország lett. A Társulat elnöke, Joseph F. Rutherford intézkedett arról, hogy odamenjünk, és egy különleges traktátust terjesztettünk. Címe: „Önt is figyelmeztettük.” Dél-Írországban nem volt még egy gyülekezet sem, csupán néhány Tanú élt elszórtan.

A katolikus papság uszítására azzal vádoltak bennünket, hogy kommunisták vagyunk – Spanyolországban viszont az ellenkezőjével! Egyszer egy felbőszült, főleg katolikusokból álló csoport berontott abba a házba, ahol tartózkodtunk, elvették a több doboznyi irodalmunkat és elégették. Sok hasonló incidenst éltünk át, egész addig, amíg 1937 nyarán vissza nem tértünk Angliába.

A második világháború és útban a Gileád felé

Amikor 1939 szeptemberében a második világháborút kihirdették, John Bordeaux-ban, Franciaországban szolgált, én viszont Derbyben, Angliában voltam gyülekezet-felvigyázó. Egyes úttörők, többek között John is, aki újra csatlakozott hozzám, felmentést kaptak a katonai szolgálat alól, de mások, velem együtt, nem kaptak felmentést. Ezért a háború ideje alatt, egyik börtönből a másikba kerültem. A háború alatti börtönkörülmények elviseléséhez igazi kitartásra volt szükség, de tudtuk, hogy európai testvéreink sokkal nagyobb szenvedésnek voltak kitéve.

A háború után az Őr Torony Társulat új elnöke, Nathan H. Knorr ellátogatott Angliába és egy-két úttörőt kijelölt arra, hogy a misszionárius szolgálat végzésére kiképzés céljából vegyen részt az Őrtorony Gileád Biblia Iskoláján, New York állam északi részében. 1946 májusában Johnnal átkeltünk az Atlanti-óceánon egy hajóval, a Liberty-vel, amit még a háborúban építettek.

A Gileád Iskola nyolcadik osztályáról elmondhattuk: igazi nemzetközi osztály volt. Milyen szívderítő érzés volt együtt tanulni veterán úttörőkkel ez alatt az öt és fél hónapos tanfolyam alatt! Végül is eljött a záróvizsga napja, és mi megkaptuk kiutalt területünket. Az én területem Dél-Rhodesia lett, amit most Zimbabwe néven ismerünk. Johnt viszont Portugáliába és Spanyolországba küldték.

Afrikai misszionárius szolgálat

1947 novemberében Fokvárosban, Dél-Afrikában kötöttünk ki. Egy másik hajón érkezett lan Fergusson és Harry Arnott, két osztálytársam. Knorr testvér hamarosan meglátogatott bennünket, és részt vettünk a johannesburgi kongresszuson. Innen elindultunk északra, kiutalt területünkre – lan Nyasszaföldre (most Malawi), Harry Észak-Rhodesiába (most Zambia) és én Dél-Rhodesiába (most Zimbabwe). Egy idő után a Társulat létesített egy fiókhivatalt, és engem nevezett ki fiókhivatal-felvigyázónak. Akkor 117 gyülekezet működött körülbelül 3500 hírnökkel az egész országban.

Hamarosan újabb misszionáriusok érkeztek. Azt várták, hogy sárkunyhó, éjjel ordító oroszlánok, ágy alatt meghúzódó kígyók és primitív körülmények között fognak majd élni. Ehelyett, Bulawayo fasoraiban sorakozó virágzó fák, és olyan emberek fogadták őket, akik örömmel hallgatták a Királyság-üzenetet. Igazi úttörő-paradicsom volt.

Két, személyes természetű változás

Amikor 1930-ban alámerítkeztem, kevés ismeretünk volt azokról, akik a földi örök életet nyerik el. Így hát John és én magunkhoz vettük az Emlékünnep jegyeit, miként akkor mindenki. Még 1935-ben sem változott gondolkodásunk, amikor a Jelenések 7. fejezetében említett „nagy sokaság” kiléte tisztázódott, tudniillik, hogy ők a „juhoknak” egy földi osztálya (Jelenések 7:9; János 10:16). Azután 1952-ben tisztázódott igazán Az Őrtorony 63. oldalán, hogy mi a különbség a földi reménység és az égi reménység között. Akkor ismertük fel, hogy mi nem az égi élet reménységével rendelkezünk, hanem a paradicsomi földön való élet reménységével (Ésaiás 11:6–9; Máté 5:5; Jelenések 21:3, 4).

És mi volt a második változás? Nagyon beleszerettem Myrtle Taylorba, aki három évig együtt munkálkodott velünk. Miként kiderült, ő is ugyanúgy érzett irántam, mint én ő iránta, és mindketten nagyon értékeltük a misszionáriusi szolgálatot, így eljegyeztük egymást és 1955 júliusában házasságot kötöttünk. Myrtle mint feleség, igazi segítőtársamnak bizonyult a szolgálatban.

Szolgálat Dél-Afrikában

1959-ben Knorr testvér ellátogatott Dél-Rhodesiába, és Myrtlenek és nekem újra Dél-Afrikát jelölték ki új területként. Hamarosan körzetfelvigyázóként utaztam be új kiutalt területemet. Ezek voltak az igazi aranyidők. Közben egyre öregebb lettem, és Myrtle egészségi állapota is némi aggodalomra adott okot. Egy idő után nem tudtunk lépést tartani a körzetfelvigyázói munkával, így létrehoztunk egy misszionáriusi otthont Fokvárosban, és ott szolgáltunk néhány évig. Később új kiutalt területünk Durban városa lett, Natalban.

Kiderült, hogy kiutalt területünk egy nagy indiai település, Chatsworth. Külföldi területen belül igazi külföldi kiutalt terület – ami valódi kihívást jelentett számunkra, idős misszionáriusok számára. Amikor 1978 februárjában megérkeztünk, 96 Tanúból álló gyülekezet működött ott, többnyire indiaiakból állt. Először meg kellett tanulnunk a hinduk vallásos gondolkodását, majd meg kellett ismerkednünk szokásaikkal. Pál apostol athéni tanúskodása mintául szolgált, és igazán hasznos segítségnek bizonyult (Cselekedetek 17:16–34).

A misszionáriusi szolgálatból fakadó áldások

Jelenleg 78 éves vagyok, és 57 évi misszionáriusi szolgálat áll mögöttem. Mennyire buzdító látni azt a csodálatos növekedést, amely bekövetkezett azokban az országokban, ahol szolgáltam! Franciaországban a Királyság-hírnökök száma elérte a 100 000-et, Spanyolországban pedig több mint 70 000-en vannak, és Dél-Afrikában az érkezésünk idején meglevő 15 000-ről több mint 43 000-re emelkedett a számuk.

Fiatalok, lehetővé teszik-e nektek a körülményeitek, hogy belépjetek a teljes idejű szolgálatba? Ha igen, biztosíthatlak benneteket, ez a legszebb életpálya. Nemcsak védelmet nyertek a mai fiatalokat veszélyeztető problémákkal és kísértésekkel szemben, hanem olyan egyéniséget tudtok kialakítani, amely alkalmazkodik Jehova igazságos alapelveihez. Milyen előny és kiváltság, ha mind a fiatalok, mind az öregek Jehovát szolgálhatják már most!