’Boldogok mindazok, akik folyton Jehovára várnak’
DOMENICK PICCONE ELMONDÁSA ALAPJÁN
A szüleim Olaszországból az Egyesült Államokba települtek át az 1920-as évek elején és Philadelphia déli részén telepedtek le, amelyet akkoriban Kis-Olaszországnak neveztek. A kapcsolatot 1927-ben vették fel a Bibliakutatókkal, akik később mint Jehova Tanúi lettek ismertté.
MIVEL 1929-ben születtem, már csecsemő koromtól kezdve magamba szívtam a bibliai igazságokat. Emlékezetembe tudom idézni, hogy a Tanúk a mi házunkban gyűltek össze, mielőtt kivonultak prédikálni Pennsylvania szénbányászattal foglalkozó részének rendíthetetlenül római katolikus városaiban, ahol sok alkalommal várt letartóztatás a testvérekre. Jehova Tanúi St. Louis-ban (Missouri) 1941-ben megtartott kongresszusán merítkeztem alá. Ettől kezdve kezdtek a dolgok rossz irányba fordulni.
Kezdtem együtt járni a szomszédságunkban levő rossz hírű fiatalokkal és rászoktam a dohányzásra, valamint arra, hogy az utcasarkokon szerencsejátékokat játsszam. Óriási szerencsémre szüleim észrevették, hogy kicsúszom a felügyeletük alól és elhatározták, hogy elköltözünk a város egy másik negyedébe. Ennek természetesen nem örültem, mivel így elveszítettem az utcán lebzselő összes barátomat. Ma azonban, amikor felidézem a múltat nagyon hálás vagyok az édesapámnak. Komoly anyagi áldozatot hozott, hogy kimentsen abból a környezetből. Amíg apám korábban gyalogosan járt a munkahelyére, most hosszú utat kellett megtennie földalattin. Ez a lépése azonban azt jelentette számomra, hogy visszakerültem a teokratikus környezetbe.
A misszionáriusi mag elvetése
Csaknem minden évben átutaztunk South Lansingbe, New York államba, hogy részt vehessünk az Őrtorony Gileád Biblia Iskola diploma kiosztási ünnepségén. Amikor láttam azokat a misszionáriusokat, akiket az egész világra kiküldenek, ez elültette a szívembe a misszionáriusi szolgálat iránti kívánságot. Ezért, miután elvégeztem a középiskolát, jelentkeztem általános-úttörőszolgálatra, amit 1947 májusában el is kezdtem.
A gyülekezetünkben volt egy másik fiatal úttörő, Elza Schwarz is, aki nagyon buzgón végezte a prédikálómunkát. Szülei mindig arra buzdították őt, hogy legyen misszionárius; így valószínűleg ki tudjátok találni, hogy mi lett ennek a vége. Összeházasodtunk 1951-ben. Mialatt úttörőkként együtt szolgáltunk Pennsylvániában, kértük felvételünket a Gileád misszionárius iskolába. Meg is hívtak bennünket 1953-ban, hogy elvégezhessük a Gileád Iskola 23. osztályát. A Gileád Iskolán folytatott öt havi tanulás és felkészülés után egy torontói, kanadai körzetgyűlésen kaptuk meg a diplománkat és kaptuk meg szolgálati megbízásunkat — amely Spanyolországba szólt!
Nehézségek Spanyolországban
1955-ben, miközben misszionáriusi utunkra készülődtünk, Elza fejében és az enyémben is csak úgy zsongtak a kérdések. Spanyolország! Vajon milyen lesz? A nemzet a katolikus Francisco Franco Generalissimo diktátor uralma alatt állt, és Jehova Tanúi munkája be volt tiltva. Vajon hogyan boldogulunk ilyen körülmények között?
A testvérek már előre tájékoztattak bennünket a Társulat főhivatalában, Brooklynban, hogy Frederick Franzot az Őr Torony Társulat alelnökét és Alvaro Berecochea-t, egy Argentínából származó, itt szolgáló misszionáriust letartóztatták és velük együtt még sok más testvért. Titkos összejövetelt szerveztek Barcelona közelében egy erdőben. Mindazonáltal a rendőrség tudomást szerzett e titkos összejövetelről és a legtöbb jelenlevőt letartóztatta.a
Azt az információt kaptuk, hogy talán senki sem tud várni minket Barcelonába érkezésünkkor. Utasításaik így szóltak: „Keressetek egy szállodát, azután tudassátok a Társulattal New Yorkban a szálloda címét.” Gondolataink Ésaiás szavai körül jártak: „Boldogok mindazok, akik folyton [Jehovára] várnak. És füleid hallani fogják a mögötted elhangzó szót, amely ezt mondja: ’Ez az út. Ezen járjatok!’ ” (Ésaiás 30:18, 21.) Nekünk tehát csak az a dolgunk, hogy folyton Jehovára várjunk és kövessük szervezetének utasításait.
Elbúcsúztunk a szüleinktől és a barátainktól, akik eljöttek New Yorkba, hogy elköszönjenek tőlünk, hajónk pedig, a Saturnia hamarosan a Hudson folyón haladt, hogy elérje az Atlanti-óceánt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy az édesapámat láttam. Két év múlva — amikor külföldön tartózkodtam — hosszan tartó betegség után meghalt.
Végre megérkeztünk rendeltetési helyünkre Barcelonába, a kikötővárosba. Barátságtalan, esős nap volt, de ahogy átjutottunk a vámon, ragyogó „napsütést” jelentettek számunkra az örömfényben úszó arcok. Alvaro Berecochea néhány spanyol testvérrel várt ott ránk. Igazi örömet éreztünk, amikor megtudtuk, hogy a testvéreinket szabadon bocsátották.
És most elérkezett az ideje annak, hogy spanyolul tanuljunk. Azokban a napokban a misszionáriusoknak nehéz módszerrel kellett elsajátítaniuk a nyelvtudást — nyelvkönyvek és nyelvtanárok nélkül. Abban az időben még nem voltak nyelvtanfolyamok. El kellett érnünk a megkívánt óraszámot a prédikálómunkában, egyidejűleg pedig, úgyszólván munka közben, el kellett sajátítanunk a nyelvet.
Prédikálás katolikus diktatúra alatt
Jehova szervezete akkoriban csecsemő korát élte Spanyolországban. A hírnökcsúcs 1955-ben mindössze 366 személyből állt abban a mintegy 28 millió lakosú országban. Csupán tíz gyülekezet volt az egész országban. Vajon sokáig marad így a helyzet? Amint feleségem és én elkezdtük a házról házra végzett prédikálást, úgy éreztük, hogy Spanyolország olyan, mint egy paradicsom azok számára, akik a Jóhírt terjesztik. Igen, az emberek valósággal éhezték az igazságot.
De hogyan végeztük a prédikálómunkát, hiszen be volt tiltva? Rendszerint nem látogattunk el minden házba az utcában, sem nem kopogtunk be minden lakásba ugyanabban a házban. Barcelonában számtalan öt- és hatemeletes épület van és nekünk azt az utasítást adták, hogy a felső emeleten kezdjük el a munkát és lefelé haladva munkáljuk be a lakásokat. Előfordult, hogy talán csak egy lakásba látogattunk el minden emeleten, sőt néhány emeletet néha ki is hagytunk. Ez az eljárásmód megnehezítette a rendőrség számára, hogy elfogjon bennünket, ha egy fanatikus lakástulajdonos feljelentett minket a rendőrségnél.
A gyülekezeti összejöveteleket magánotthonokban tartottunk meg, egy-egy gyülekezet pedig három—négy könyvtanulmányozó csoportból tevődött össze. A gyülekezeti szolgának ez lehetőséget adott, hogy mindegyik könyvtanulmányozó csoportot egyszer egy hónapban meglátogassa. A könyvtanulmányozást levezető szolga volt felelős az összes összejövetel levezetéséért, amelyet a hét két különböző éjszakáján tartottak meg 10-20 embert számláló kis csoportokban.
Új életmódot kellett elsajátítanunk. Abban az időben nem volt misszionáriusotthon Spanyolországban. Ahol erre lehetőség adódott, ott a testvérekkel laktunk az otthonaikban. Elzának valódi élményt jelentett az, hogy megtanuljon faszén tüzelésű kályhán főzni. Végül sikerült vásárolnunk egy kis petróleumfőzőt, ami már valódi haladást jelentett.
Üldözés és kitiltások
Egy idő múltán üzenetet kaptunk arról, hogy üldözési hullám indult el Andalúziában, ahol egy különleges úttörőt letartóztattak. Sajnálatos módon egy notesz volt nála, amely az összes testvér nevét és címét tartalmazta az ország minden részéből. Egyre csak kaptuk a beszámolókat, hogy a testvéreinket sorrendben egyik város után a másikban letartóztatják. A rendőrségi razzia egyre közeledett Barcelonához. Végül aztán elérte az üldözés Barcelonát is.
Néhány hónappal korábban a rendőrség engem is elvitt a parancsnokságukra, hogy kihallgasson. Többórás kihallgatás után szabadon engedtek és ezzel véget is ért ez az ügy. Ekkor az Amerikai Nagykövetség lépett érintkezésbe velem azt javasolva, hogy ha el akarom kerülni a deportálás okozta kínos helyzetet, hagyjam el az országot jószántamból. Röviddel ezután a rendőrség arról értesített minket, hogy tíz nap áll rendelkezésünkre, hogy elhagyjuk az országot. Mivel az idő már nem volt elegendő arra, hogy írjunk az Őr Torony Társulatnak, nem tudtuk, mitévők legyünk? A körülmények arra engedtek következtetni, hogy induljunk el egyenesen a legközelebbi missziós szántóföldre, amely Spanyolországon kívül esik — a nyugatra fekvő Portugáliába.
Újabb megbízatás Egy másik nyelv
Amint megérkeztünk Lisszabonba, Portugáliába 1957 júliusában kijelöltek misszionáriusnak Portóba, amely város jó messze északra feküdt Lisszabontól. Az ország második fővárosának tartották és ez a terület a portói bor hazájaként volt híres. Jól fejlődő gyülekezet tartotta az összejöveteleit egy belvárosi épület alagsorában. A prédikálómunka Portugáliában is be volt tiltva, mivel az ország Salazar diktatúrája alatt állt. A körülmények mégis egészen mások voltak itt, mint Spanyolországban. Az összejöveteleket a testvérek otthonaiban tartották meg és 40-60 személyből alakított csoportok vettek részt rajtuk. Semmilyen jel nem mutatta, hogy ezek az otthonok Jehova Tanúi számára összejöveteli helyként szolgálnak. Jóllehet nem beszéltem portugálul, mégis kijelöltek gyülekezetszolgának. Most újra megtanultunk egy új nyelvet, a nehezebbik módon.
Mintegy egy évvel később Lisszabonba neveztek ki minket. Itt került sor először arra, hogy saját otthonunk legyen, egy lakás, ahonnan kilátás nyílt Lisszabon belvárosára. Egy körzetet bíztak a gondjainkra — az egész Portugál Köztársaságot. Amikor megérkeztünk Portugáliába, csupán 305 hírnök volt ott és öt gyülekezet.
Megkezdődik a bajok időszaka
Egyes Portugáliát és annak gyarmatait mutató térképek a következő feliratot viselik: „A nap soha nem nyugszik le portugál területen.” Valóban ez volt a helyzet, hiszen Portugáliának számos gyarmata volt a világ sok részén, a két legnagyobb közülük Mozambik és Angola volt Afrikában. Úgy tűnt 1961-ben, hogy súlyos gondok érezhetők a levegőben ezeken a gyarmatokon, és Portugália szükségesnek látta, hogy növelje a haderejét.
Ugyan mit fognak a fiatal testvérek csinálni, ha behívják őket katonai szolgálatra? Némelyeket felmentettek a szolgálat alól rossz egészségi állapotuk miatt, de legtöbben szilárdan kiálltak a keresztény semlegesség mellett. Rövidesen az üldözés erős hulláma indult meg. A fiókhivatal értesült róla, hogy különleges úttörőket tartóztattak le és nagyon megverték őket a titkos rendőrség, a hírhedt P.I.D.E. (Polícia Internacional e Defesa do Estado) tagjai. Néhány misszionáriust — közöttük engem is — beidéztek a rendőrparancsnokságra, hogy kihallgassanak. Aztán három házaspár 30 napot kapott arra, hogy elhagyja az országot. Mindnyájan fellebbeztünk az illetékes hatóságokhoz, hogy határozatukat megmásítsák.
A misszionárius házaspárokat egyesével beidézték a rendőrparancsnokságra a P.I.D.E. igazgatójához kihallgatás végett. Először Eric Britten fiókhivatalszolgát és feleségét, Christinát hallgatták ki. Majd Eric Beveridge-t és feleségét, Hazelt, végül pedig Elzát és engem. A rendőrfőnök álnokul azzal vádolt minket, hogy a kommunisták szolgálatában állunk, hogy aláássuk a nyugati világot a semlegességgel kapcsolatos tanításunkkal. A fellebbezésünk teljesen hiábavaló volt.
Mily szomorúan hagytunk el 1200 testvért és testvérnőt, akik nehéz napokat éltek át egy esztelen diktátor kíméletlen uralma alatt! Amíg Beveridge-ék Spanyolországba mentek és Brittenék vissza Angliába, vajon számunkra mi volt a következő kijelölés? A muzulmánok lakta Marokkó!
Prédikálás az iszlám Marokkóban
Most megint az a helyzet állt elő, hogy folyton Jehovára várjunk. Új megbízatás, új szokások, és új nyelvek! Arab, francia és spanyol volt a hivatalos nyelv Marokkó Királyság területén, ahol 234 Tanú volt elosztva nyolc gyülekezetben. Az ország hivatalos vallása az iszlám volt, és egy másik hitre való áttérés törvénytelennek számított a muzulmánok számára. Ezért főként csak az európai, nem muzulmán lakosság köreiben prédikálhattunk.
Amint a misszionáriusok kezdtek ideérkezni az ’50-es évek végén, rögtön látható volt a növekedés. A marokkói kormány azonban kezdett nyomást gyakorolni az európai lakosságra, ami a külföldiek — köztük sok testvér — kivándorlását eredményezte.
Ahogyan a nem muzulmánokból álló lakosság száma csökkent, kötelességünknek tartottuk, hogy tapintatosan közelítsünk a muzulmánokhoz, ez viszont odavezetett, hogy ők rendőrséghez fordultak panaszaikkal. Mivel a panaszok sűrűsödtek Tangerben és más városokban, a hatóságoktól csak 30 napot kaptunk arra, hogy elhagyjuk az országot. Most, 1969 májusában egy másik megbízatási helyemről is elűztek.
Rövid távú kijelölés?
Azt az utasítást kaptuk, hogy térjünk vissza Brooklynba, és engem meghívtak egy összejövetelre, amelyet fiókhivatali szolgák részére tartottak azon a nyáron. Ott-tartózkodásom alatt tájékoztattak arról, hogy új kijelölési helyünk El Salvador lesz Közép-Amerikában, ott pedig mint fiókhivatal-szolga kell szolgálnom. Megtudtam, hogy szolgálatom nagy valószínűséggel mintegy öt évig fog tartani. Ez a leghosszabb időtartam, amennyit a misszionáriusok az országban tölthetnek, mivel a munkánk ott nem volt törvényesen elismerve.
El Salvador — micsoda kinevezés! Átlagosan 1290 hírnök — beleértve 114 úttörőt — adott le jelentést havonta. Az emberek istenfélők, bibliaszeretők és vendégszeretők voltak. Jóformán minden ajtónál behívtak bennünket, hogy beszélgessünk velük. Egész rövid idő leforgása alatt annyi bibliatanulmányozásunk lett, hogy alig voltunk képesek ellátni.
Ahogy láttuk a növekedést, és hogy mekkora szükség van a munkánkra, elszomorodtunk, hogy el kell hagynunk ezt a kijelölt területet, miután a rövid öt év lejár. Így döntés született, hogy próbáljuk meg törvényesíttetni Jehova Tanúi munkáját. Benyújtottuk a szükséges iratokat a kormánynak 1971 decemberében, és 1972. április 26-án elragadtatással olvastuk a kormány újságában, a Diario Oficial-ban, hogy kérelmünket elfogadták. A misszionáriusoknak már nem kell többé öt év múltán eltávozni, hanem állandó letelepedési engedélyt kaphatnak az országban.
Próbák és áldások
A számunkra kijelölt különböző területen sok jó barátot szereztünk és láthattuk szolgálatunk gyümölcseit. Elzának nagyszerű tapasztalata volt San Salvadorban egy tanárnővel és annak katona férjével. A tanárnő egy barátnője is érdeklődni kezdett az igazság iránt. Eleinte a férj nem mutatott semmiféle érdeklődést a Biblia iránt; mindazonáltal mi meglátogattuk őt, amikor kórházban feküdt, és ő barátságosan fogadott minket. Végül bibliatanulmányozásba kezdett, feladta katonai pályáját, és kezdett velünk együtt prédikálni.
Időközben egy hölgy jelent meg a Királyság-teremben és megkérdezte Elzát, hogy tanulmányozást folytat-e a volt katonával. Kiderült, hogy ő a volt katona egykori kedvese! Ő is tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival. A kerületkongresszuson a volt katona, a felesége, annak barátnője és a korábbi kedves mind alámerítkezett!
Terjeszkedés El Salvadorban
A nagy növekedés miatt sok Királyság-termet építettek és az országban most több mint 18 000 aktív Tanú van. Ez az előmenetel azonban nem telt el próbák és próbatételek nélkül. Tíz éven át úgy kellett a testvéreknek Jehova akaratát cselekdniük, hogy közben polgárháború dúlt körülöttük. De megőrizték semlegességüket és lojálisak maradtak Jehova Királyságához.
Mi ketten, Elza és én összesen 85 évet töltöttünk a teljes idejű szolgálatban. Úgy tapasztaltuk, hogy amikor folyton Jehovára vártunk és hallgattunk ’a hátulról jövő hangra, amely azt mondja: „Ez az út. Ezen járjatok!” ’, akkor soha nem csalódtunk. Valóban kielégítő és jutalmakban gazdag életnek örvendhettünk Jehova teljes idejű szolgáiként.
[Lábjegyzet]
a Az ügy részleteit megtudhatod a Jehova Tanúi Évkönyve, 1978 című kiadványból a 177-179. oldalon.
[Kép a 23. oldalon]
[Kép a 24. oldalon]
Összejövetel egy erdőben Spanyolországban, 1956-ban
[Kép a 25. oldalon]
Nem muzulmánoknak prédikáltunk Marokkóban
[Kép a 26. oldalon]
Az El Salvador-i fiókhivatal, jelenlegi megbízatásunk helye