Jehova áldása tett engem gazdaggá
Elsie Meynberg elbeszélése nyomán
„JEHOVA áldása az, ami gazdaggá tesz, és ő nem ad ahhoz fájdalmat” (Példabeszédek 10:22). Én személyesen tapasztaltam ennek a bibliai példabeszédnek az igazát. Hadd mondjam el, hogyan történt.
Még csak hatéves voltam, amikor hallottam egy beszélgetést anyám és egy bibliaoktató között, aki felkeresett bennünket, és megfigyeltem, mennyire elbűvölte anyámat az, amit megtudott. Egy hideg téli estén lejöttem az emeletről egy pohár vízért és ott találtam anyámat a nyitott tűzhelyajtó mellett ülve, amint éppen olvas. Ahelyett, hogy megszidott volna, ahogy vártam, karjával átölelt és megmagyarázta, hogy Isten neve Jehova. Hangjának meleg tónusa azt a benyomást keltette bennem, hogy amit olvasott, igen fontos lehetett számára.
A bibliaoktatóval folytatott néhány további beszélgetés után, Anya gyalog felkeresett néhány szomszédot, hogy közölje velük a jó hírt, amit megtudott. De nem mindig fogadták szívesen. Vidéken éltünk, Beatty közelében, Saskatchewan tartományban, Kanadában, és a szomszádaink jobbára a rokonaink voltak, rendíthetetlen luteránusok vagy evangélikusok. Anya azonban továbbra is látogatta őket.
A befagyott ablakon keresztül figyeltem, hogyan küszködik Anya, hogy kihozza a lovakat az istállóból, mert nem volt hozzászokva, hogy befogja őket. Máskor meg elment az összejövetelekre vagy a szántóföldi szolgálatba, annak ellenére, hogy Apa panaszkodott miatta. Neki ugyanis nem tetszett Anya új hite, Anya azonban nagyon határozott volt ebben a dologban. Minden alkalommal valamilyen belső örömmel tért haza, amit mindenki észrevett rajta. „Jehova áldása az, ami gazdaggá tesz”, szokta mondani. Én kiváncsi voltam, hogy ez mit jelenthet. Bár még csak hatéves voltam, én is szerettem volna Jehovát szolgálni.
Egy napon éppen a tetőn voltam Apával, aki a zsindelyeket javította. Anya és Eileen nővérem egy csoporttal együtt egy Ford kocsin „hirdető útra” indultak. Keresztül-kasul járták a várost és plakátokon hirdettek valamilyen bibliai előadást.
„Ugye te sohase leszel ilyen bolond?” — kérdezte tőlem Apa. De jóllehet én még csak kislány voltam, aki örömét leli abban, hogy felmászhatott a háztetőre, mégis szívesebben lettem volna azok között, akik a hirdetőúton voltak, mintsem a háztetőn. De hát azt mondták, hogy még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy hirdetési plakátot cipeljek.
A betiltás ellenére
Végül, 1940 novemberében elérkezett az első alkalom arra, hogy részt vegyek a Királyság-prédikálásban. Micsoda felvillanyozó élmény! Mivel Jehova Tanúinak a prédikáló-munkája abban az időben be volt tiltva Kanadában, az éjszaka közepén mentünk ki mindenhová, és minden ajtónál hagytunk egy példányt End of Nazism (A nácizmus vége) című füzetből.
Amikor kilencéves lettem, elhatároztam, hogy átadom az életemet Jehovának és alámerítkezem. Az üldözés miatt nem közölték velünk az összejövetel helyét, de elvezettek bennünket egy helyre az erdőben, ahol már a Tanúk népes csoportja örvendett a „kirándulásnak”. Ott idősebb nővérem, Eleanor és én azok közt lehettünk, akik egy közeli tó hideg vizében alámerítkeztek.
Az iskolai foglalkozás azokban a napokban azzal kezdődött, hogy az osztály tisztelgett a zászló előtt és elénekelte a nemzeti himnuszt. Az osztálytársaink vádoló tekintete ellenére, tisztelettudóan megtagadtuk az ebben való részvételt azon az alapon, amit a Biblia a bálványimádásról tanít (Dániel 3. fejezete). Unokanővéremnek, Elaine Youngnak, aki szintén Tanú volt, hat kilométert kellett gyalog megtennie az iskoláig de mindennap elbocsátották, mivel nem tisztelgett a zászló előtt. Utána megint gyalog tette meg az utat hazáig. Ezt az iskolaév felén át megtette, hogy ne kelljen őt hiányzónak jelenteni és ne legyen évvesztes.
Miután kikerültem az iskolából, egy bankban dolgoztam. De nagy próba elé kerültem, amikor megtagadták azt a kérésemet, hogy részt vehessek Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusán New Yorkban, 1950-ben. Volt egy kevés megtakarított pénzem, elhatároztam, hogy felmondok és elkezdem a teljes idejű szolgálatot. Így hát Elaine és én Regina városba költöztünk. „Tavasszal majd hazakönyörgi magát!” — gúnyolódtak egyesek. De sikerült gondoskodnom magamról, úgy hogy részidőben mint háztartási alkalmazott kerestem meg a kenyeremet. Jehova áldásainak gazdagsága révén megmaradhattam azóta is a teljes idejű szolgálatban.
Megvalósítjuk a célunkat
Elaine és én 1955-ben felvillanyozva fogadtuk a hírt, hogy meghívtak bennünket a Gileád Iskola 26. osztályába, később pedig a dél-amerikai Bolíviába neveztek ki minket. Akkor mindössze 160 Tanú volt az egész országban. Idővel Tarijába kerültünk, hogy csatlakozzunk két másik misszionáriushoz az első szolgálati helyünkön.
Tarija szép kis város volt. Olyan érdekes volt látni a nemzeti viseletbe öltözött nőket, amint a fejükön viszik a terhet. Az emberek kedvesek voltak és sohase mondták, hogy nem érdekli őket, amit mondunk. Nyilván úgy érezték, hogy udvariasabb dolog azt mondani, újra látogassuk meg őket, amikor tudták, hogy nem lesznek otthon. Bizony időbe tellett, amíg ezt megszoktuk.
Egy napon éppen egy férfivel beszélgettünk az ajtajánál, amikor egy dzsip állt meg mellettünk és egy dühös, vörös arcú pap ugrott ki belőle: „Ha nem hagyod abba a beszélgetést ezekkel a lányokkal ki leszel közösítve az egyházból!” — ordította a férfi felé. Felénk fordulva így fenyegetőzött: „Nincs jogukban itt prédikálni. Ha nem hagyják abba, más eszközökhöz nyúlok!” Közben sok szomszéd gyűlt össze és kiváncsian figyelte az eseményeket. Ezért egyszerűen folytattuk a munkánkat és számos könyvet és Bibliát sikerült elterjesztenünk a kiváncsi szemlélők között.
Miután két évet töltöttünk ebben a szép völgyben, ahol őszibarack, földimogyoró és szőlő terem, először nem nagyon örültünk annak, hogy áthelyeztek minket Potosiba, egy keservesen hideg bányavárosba, amely több mint 4000 méter magasan volt a tengerszint felett. Hozzá voltunk szokva ugyan a hideg kanadai télhez, de a különbség az volt, hogy Potosiban a lakásokat általában nem fűtötték. Potosiban azonban ott volt a keresztény gyülekezet meleg testvéri közössége, Tarijában pedig még nem alakult meg a gyülekezet.
Új terület nyílik meg
Azután Elaine és én Villamontesbe kaptunk kinevezést, hogy ott is kezdjük el a prédikálómunkát. A teherautó, amelyen utaztunk tele volt csempészett cukorral, ezért a vezető, hogy elkerülje a rendőrséggel való kellemetlenségeket a vámsorompónál, csak késő este akart indulni. Mennyire bántuk, hogy nem hoztunk magunkkal zseblámpát, amikor hirtelen valami mozogni kezdett mellettünk a ponyva alatt! A sofőrnek a rakodóembere volt.
Hajnali öt órakor megálltunk. Betegek voltunk a kipufogó gáztól és vastagon állt rajtunk a por, amikor nagy nehezen lemásztunk a teherautóról. Egy földcsuszamlás zárta el az utunkat. Végül négy órai kemény munkával sikerült a vezetőnek és a segítőjének átvinni a kocsit a keskeny résen, amit az omlás helyén meg tudtak tisztítani a törmeléktől. A tulajdonos még csak oda se akart nézni, amikor a teherautó átpréselődött a szűk szakaszon, a kettős kerekeinek külső része a levegőben forgott egy látszólag feneketlen mélység fölött az út szélén. Elaine és én tovább gyalogosan keltünk át azon a szakaszon. Ahogy tovább mentünk Villamontes felé a teherautón, olyan keskeny hajtűkanyarok követték egymást a hegyi hágókon, hogy a vezető kénytelen volt ismételten hátratolatva manőverezni az ilyen kanyaroknál. Végül 35 órás kimerítő utazás után megérkeztünk.
Új élmény volt Elaine és jómagam számára is, hogy teljesen magunk lehettünk. De újak voltak számunkra a trópusi rovarok is. Nagy páncélos bogarak zuhantak ránk, miután a fejünk fölött a fénynek ütköztek. Apró legyek fájdalmas csípéseit éreztük, amelyek viszketős pattanásokat okoztak a bőrön, s amelyekből világos folyadék szivárgott. Az új otthonunkban töltött első éjszakán kimentem, hogy a szabadban levő toalettet használjam. Amikor felkattintottam a zseblámpámat, az egész talajszint nyüzsögni kezdett a svábbogaraktól. Gyíkok suhantak el fürgén és a sarkokból hatalmas varangyok meresztették rám a szemüket. Úgy döntöttem, hogy inkább várok reggelig.
Később lementünk a folyóhoz és úgy gondoltuk, megpihenünk egy kicsit egy fatörzsön, amit ott láttunk a part közelében. Közben mégis úgy döntöttünk, hogy előbb elvégzünk ott a közelben egy újralátogatást. Mire visszajöttünk a fatörzsünk eltűnt. Az arra járók izgatottan mondták el nekünk, hogy egy óriási kígyót láttak arrafelé. Örülök, hogy akkor nem próbáltunk meg leülni arra a „fatörzs”-re!
Villamontesben az volt a legkellemesebb, amikor esténként meglátogattuk az embereket. Olyankor kiültek nádfonatú székükbe a járdára és füvekből készült italt, úgynevezett matét iszogattak. Sok boldog órát töltöttünk el így a Királyság-ígéreteket magyarázva nekik, ebben a környezetben. Ámde nehezebb idők következtek, amikor Elaine férjhez ment és engem új társsal Vallegrandéba helyeztek.
Miként a vadnyugaton
Ahhoz, hogy Vallegrandéba jussunk, újabb háromnapos fárasztó utazás következett, és ezúttal egyedül mentem. A keskeny földutak mintha örökké a vad pusztaságban tekeregtek volna. Végül napnyugtakor megérkeztem. Az autóbusz megzavarta a kis város nyugalmát, ahol több volt a ló, mint a motoros jármű. Az emberek előjöttek az ereszek alól, amelyek kinyúltak a járdák fölé és amelyeket oszlopok tartottak. Az emberek közül, akik az oszlopoknak támaszkodva álldogáltak, némelyek revolvert és töltényövet viseltek. Majdnem mindenki feketébe volt öltözve. Azt gondoltam :’Nos, ez éppen olyan mint a vadnyugat!’
És tényleg olyan is volt! A vitákat a fegyverek döntötték el. Bár mintegy tízezer lakosú városról volt szó, abban az időben gyakori volt a gyilkosság és az erőszak. A lakosságot egy banda tartotta rettegésben, amely elfoglalta a város bejáratánál levő vámsorompót. A banda tagjai abból éltek, hogy leállították az autóbuszokat és kirabolták azokat. A parasztokat is kirabolták, akik a városba hozták a termékeiket. A fiatal nőket megerőszakolták, míg a szüleiket fegyverrel tartották sakkban. Az anyák még a sarki üzletbe sem akarták elengedni egyedül a lányaikat, hogy bevásároljanak.
Képzelhetitek mit gondoltunk, amikor a bandavezér egy napon beállított a Királyság-terembe. Részeg volt. A körzetfelvigyázó, aki a beszédet tartotta, elsápadt. „Én hiszek!” — ordította a bandavezér és olyan erővel sújtott le öklével a pad támlájára, hogy az kettétört. Azután megragadta a körzetfelvigyázót. De hirtelen lecsendesedett, és a hallgatóságban levő egy régi iskolatársának sikerült őt elvezetni.
Idővel egy hadseregtábornok kihívta párbajra a bandavezért. A tábornok ugyanis egy döglött kutyát akasztott ki a város közterén egy cédulával, amelyen ez állt: „Tűnj el a városból, vagy veled is ez történik!” A bandita eltűnt és az állapotok megjavultak Vallegrandéban.
Néha 12 órát is utaztunk lóháton, hogy távoli falvakban prédikáljunk. Az egyik faluban egy tanító nagy vendégszeretettel fogadott bennünket, és később Jehova Tanúja lett. Egy alkalommal béreltem egy öszvért, hogy kimenjek oda, de minden alkalommal, amikor elment a régi gazdáinak háza mellett, oda vette az irányt, és azoknak kellett a helyes nyomvonalra visszavezetni bennünket.
Kihívások ellenére még mindig gazdagok
Ahogy az más misszionáriusok esetében is igaz, én is úgy tapasztaltam, hogy a legnagyobb kihívást nem a hőség vagy a rovarok, nem a hideg vagy a nagy magasság, nem a betegség és a szegénység jelenti. Inkább talán a személyiségbeli konfliktusok. ’De hát miért fordulnak elő ilyen nehézségek Jehova szervezetében is?’ — tettem fel magamnak a kérdést, sőt már abban is kezdtem kételkedni, hogy Jehova valóban gazdaggá tett az áldásaival. Azután eszembe jutott a Jehova áldásával kapcsolatos írásszöveg a Példabeszédek 10:22-ből. A vers második része így szól: „És ő nem ad ahhoz fájdalmat.” Ezért nem okolhatjuk Jehovát a nehézségekért. Megértettem, hogy ezek a nehézségek is ahhoz az örökséghez tartoznak, amit Ádám adott tovább nekünk és amit Pál így ír le a Róma 8:22-ben: „Az egész teremtés továbbra is együtt sóhajtozik és szenved mind ez ideig.”
Levelezésben voltam a kanadai Béthelben dolgozó Walter Meynberggel, és amikor 1966-ban Kanadában töltöttem a szabadságomat, összeházasodtunk és Bolívia fővárosába, La Pazba neveztek ki minket. Mily nagy áldás volt látni az itteni gyülekezet növekedését a Bolíviába érkezésünk idején itt levő egy főről 24 főre növekedni mindenfelé a városban. Ugyanez volt a helyzet az ország más városaiban is. Igen, a mintegy 160 hírnökből álló csoport, amely a jó hírt hirdette Bolíviában, amikor először jöttünk ide 1955-ben, mintegy 7000-re növekedett!
Az a példa, amelyet Anyám oly sok évvel ezelőtt mutatott nekem azt eredményezte, hogy közvetlen családom több mint tíz tagja a teljes idejű szolgálatban munkálkodik. Örömmel mondhatom, hogy apám is önátadott Tanú lett, és több mint 30 személy, akikkel kiváltságom volt bibliatanulmányozást folytatni, alámerítkezett. Nem jelentenek-e ezek igazi gazdagságot? De igen, én úgy hiszem. Valóban, ’Jehova áldása az, ami gazdaggá tett engem.’