Megerősítést kaptam, hogy szembe tudjak nézni az előttem álló próbákkal

EDWARD MICHALEC ELMONDÁSA ALAPJÁN

Wharton (Texas, USA) seriffje dühös volt. Miközben negyedszer vitt be a börtönbe, ezt üvöltötte:

— Miért nem tesz eleget a parancsoknak?

— Mert teljes joggal megtehetem — válaszoltam megfontolás nélkül.

Ez még jobban felbőszítette a seriffet, és ütlegelni kezdett egy gumibottal. Más tisztek is csatlakoztak hozzá, akik puskatussal ütöttek.

EZ KÖZEL 60 éve történt. Visszatekintve most már értem, hogy Jehova Isten a kiképzésemre használta fel az ilyen helyzeteket, hogy megfeleljek annak a kihívásnak, hogy én leszek a Franciaország nagyságú dél-amerikai országban, Bolíviában élő mindössze két Jehova Tanújának az egyike. A tapasztalatom talán segít megértened, hogy Jehova miként tud megerősíteni, amikor különböző próbákkal nézel szembe.

Még 1936-ban, amikor egy rádiójavító műhelyben dolgoztam Bolingban (Texas), halottam Joseph F. Rutherford, a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnöke egyik beszédének a közvetítését. Beszéde azokról az áldásokról szólt, amelyeket Isten Királysága fog elhozni az engedelmes emberiség számára. Igazán vonzónak találtam, amit mondott (Máté 6:9, 10; Jelenések 21:3, 4). Később a személyes könyvtárunkban találtam néhány könyvet Rutherfordtól, és elkezdtem olvasni azokat.

A nevelőanyám megijedt, hogy érdeklődök azok iránt „a régi vallásos könyvek” iránt, ahogy ő nevezte őket. Elrejtette a könyveket, és megfenyegetett, hogy elégeti őket. Amikor írtam a Watch Tower Societynak, hogy előfizetek Az Őrtorony és az Aranykorszak — ez utóbbi az Ébredjetek! korábbi elnevezése — folyóiratokra, a Társulat megkérte William Harpert, az akkoriban megalakult Whartoni Gyülekezet egyik tagját, hogy látogasson meg. Nemsokára a nevelőanyám, a bátyám, a fiatalabbik féltestvérem és én mind tanulmányoztuk a Bibliát Harper testvérrel. Nem sokkal később mindannyian vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltuk Jehovának tett önátadásunkat.

Shield Toutjian, a Társulat egyik utazó megbízottja 1938-ban meglátogatta bolingi otthonunkat, és tartott egy bibliai előadást. A nappalinkból kipakoltunk — még a szomszédos szobák bejáratánál is álltak emberek. Toutjian testvér arról beszélt, hogy Jeremiás próféta hogyan tartott ki abban, hogy prédikáljon a napjaiban élő embereknek, az általuk tanúsított ellenállás dacára (Jeremiás 1:19; 6:10; 15:15, 20; 20:8). Ilyen előadások által Jehova megerősített bennünket a próbákra, amelyekkel még szembe kellett néznünk.

Egy döntés és a következményei

Hamar rájöttem, hogy döntenem kell. Korábban kereskedelmet tanultam, és igyekeztem kimagasló pozícióra szert tenni az üzleti világban. Volt egy rádióeladással és -javítással foglalkozó üzletem, és egy telefontársaságnál dolgoztam, ahol telefonvonalakat szereltem be. Ekkor azonban kezdtem megérteni, hogy az életben elérhető igazi sikerbe beletartozik, hogy örömet szerzünk Teremtőnknek, Jehova Istennek. Ezért bezártam az üzletemet, és rendbe hoztam egy lakókocsit. Mire eljött 1939. január 1-je, csatlakoztam a Three Rivers (Karnes megye, Texas) közelében élő úttörők, vagyis teljes idejű szolgák egyik csoportjához.

1939 szeptemberében kitört a II. világháború Európában. Az ellenfelek kihasználták a helyzetet Jehova Tanúi megrágalmazására. Azt állították, hogy az ötödik hadoszlop tagjai, vagyis a tengelyhatalmak kémei vagyunk. Sokan elhitték az effajta hamis vádakat, és kezdtek bajt okozni nekünk. Az 1940-es évek elején kilencszer vagy tízszer börtönöztek be, beleértve azt is, amit korábban már említettem, amikor a seriff és a megbízottjai csúnyán megvertek. Utána orvosi kezelésre szorultam.

Mellesleg ugyanez a seriff később felajánlotta egy törvénytelen szerencsejátékkal vádolt férfinak, hogy egy szívességért cserébe eláll attól, hogy büntetőbíróság elé állítsa — a férfinak, aki olajmezőn dolgozó, tagbaszakadt munkás volt, össze kellett vernie engem. Ennek következtében egyik nap, amikor az utcán folyóiratokat ajánlottam fel, a férfi lánccal a kezében támadott rám! Néhány megbízott megjelent ugyan, de ahelyett hogy letartóztatták volna, engem csuktak le! Később a támadóm elmondta nekem indokolatlan támadásának okát, és elnézést kért.

A próbákból merített tanulság

Az, hogy ilyen próbákkal néztem szembe, valójában megerősítette Istenbe vetett hitemet. Először is, nem emlékszem, hogy éreztem volna fájdalmat, amikor bántalmaztak, arra viszont igen is emlékszem, hogy milyen nyugodtságot és békét éreztem utána (Cselekedetek 5:40–42). Így megtanultam úgy cselekedni, ahogyan Pál apostol tanácsolta: „dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz” (Róma 5:3). Amikor utólag visszaemlékeztem a bántalmazásokra, melyekben részem volt, arra az elhatározásra jutottam, hogy Jehova segítségével soha, Sátán egyik ügynökének sem fogom hagyni, hogy elhallgattasson.

Másfelől megtanultam még egy értékes leckét. Tapintatlan megjegyzésem, hogy „teljes joggal megtehetem”, felingerelte a seriffet. Később újra szembekerült velem, s ez alkalommal azért volt dühös, mert a Tanúk nem vesznek részt a háborúban (Ésaiás 2:4). Ezt kérdezte, hogy megpróbáljon felingerelni: „Ha behívnák, hogy szolgálja az országát, megtenné?”

Mivel ekkor már megtanultam a tapintatosság leckéjét, ezért így válaszoltam: „Ha biztosan tudnám, hogy ez Jehova akarata, akkor bizonyára megtenném.” Ez a válasz eloszlatta a mérgét, és nem volt folytatása a dolognak.

Képzés életem munkájához

Életem egyik csúcspontja az volt, hogy 1944-ben részt vettem az Őrtorony Gileád Biblia Iskola harmadik osztályában. Ez az iskola öt hónapos tanfolyam keretében képzést ad a misszionáriusi munkához. Mielőtt részt vettem ezen az iskolán, betegesen féltem hallgatóság előtt beszélni. De mivel rendszeresen kellett beszédet tartani a körülbelül száz tanuló előtt, gyakran egy szabadtéri színházban, ez igazán segített. A nyilvános beszéd oktatója, Maxwell Friend félbeszakított, és ezt kiáltotta: „Michalec testvér, nem hallom, amit mondasz!” Így rájöttem, hogy tulajdonképpen elég erőteljes hangom van.

Miután Nathan H. Knorr, az iskola akkori elnöke bejelentette, hogy a misszionáriusi megbízatásom Bolívia, emlékszem, ezt a figyelmeztetést adta: „Sok alázatos embert fogsz ott találni. Legyél velük szeretetteljes, türelmes és figyelmes.” Mivel még folyt a II. világháború, egy kicsit várnunk kellett, hogy elindulhassunk megbízatási helyeinkre. Végül 1945. október 25-én Harold Morris — az egyik osztálytársam — és én megérkeztünk az El Alto Repülőtérre, amely közvetlenül Bolívia fővárosán, La Pazon kívül van. Így mi ketten lettünk az egyedüli Tanúk Dél-Amerika harmadik legnagyobb országában.

A tengerszint felett 4100 méter magasan fekvő repülőtérről egy busz a fővárosba, La Pazba vitt minket, amely egy hatalmas kanyon mélyén és oldalain terül el. Nehéz volt alkalmazkodni a tengerszint feletti, jóval több mint 3 kilométer magasban folyó élethez.

Csekély, viharos kezdet

Azonnal elkezdtük házról házra látogatni az embereket. Kedvesek és türelmesek voltak velünk, amint küszködtünk korlátozott spanyol nyelvtudásunkkal. Hamarosan mindketten külön-külön heti 18-20 házi bibliatanulmányozást vezettünk. Hat hónapra rá, 1946. április 16-án egy kicsiny, boldog csoport jött össze velünk Krisztus halálának évenkénti megünneplésére. Röviddel ezután négy további Gileádot végzett érkezett, köztük Elizabeth Hollins, aki később a feleségem lett.

Morris testvérrel hamar elkezdtünk más városokat is látogatni, beleértve Cochabambát és Orurót, melyek akkor a második és harmadik legnagyobb városok voltak Bolíviában. Amikor beszámoltam Knorr testvérnek arról, hogy milyen érdeklődést találtunk, és mennyi bibliai irodalmat helyeztünk el, azt javasolta, hogy körülbelül háromhavonta látogassuk ezeket a városokat, hogy segítsünk azoknak, akik érdeklődést tanúsítanak. Ezek közül a barátságos, vendégszerető emberek közül később sokan lettek Jehova Tanúi.

Mivel a II. világháború csak egy éve ért véget, Bolíviában politikai felfordulás volt. A politikai versengések és az attól való félelem, hogy a nácik újra tevékenységbe kezdenek Dél-Amerikában, heves utcai tüntetésekhez és orgyilkosságokhoz vezetett. 1946 nyarán meggyilkolták az ország elnökét, a holttestét pedig egy lámpaoszlopra függesztették az elnöki palotával szemben. Időnként az erőszak addig fajult, hogy az emberek már nem tudták elhagyni a házukat.

Egyik nap, amikor Elizabeth busszal átment a főtéren, három fiatalembert látott, akik póznákra voltak felakasztva. Ijedtében halkan felszisszent. Egyik utastársa ezt mondta neki: „Ha nem tetszik, amit lát, fordítsa el a fejét.” Az effajta események elménkbe vésték, hogy teljesen Jehovára kell támaszkodnunk.

Ám a felfordulás közepette az alázatos szívekben gyökeret vert a Biblia igazsága. 1946 szeptemberében fiókhivatalt létesítettek La Pazban, és engem jelöltek ki a fiókhivatal felvigyázójának. Egy bérelt lakás, ahol az iroda volt, misszionáriusotthonként is szolgált. Néhány hónappal később, amikor megalakult az első bolíviai gyülekezet, ugyanez a lakás volt az összejöveteli helyünk.

1946-ban kezdtünk nyilvános előadásokat is tartani. La Paz belvárosában a Városi Könyvtár termét szereztük meg az első alkalomra. Egy barátságos jugoszláv férfi, aki tanulmányozott velünk, fizetett közleményt adott le a helyi újságban, hogy meghirdesse az előadást. A terem jócskán megtelt. Mivel még mindig küszködtem a spanyolnyelv-tudásommal, nagyon ideges voltam az előadás megtartása miatt. De Jehova segítségével az összejövetel sikeres volt. Mint kiderült, ez volt a négy előadásból álló sorozat első része, amit a teremben tartottunk.

Hat további, Gileádot végzett misszionárius érkezett 1947-ben, 1948-ban pedig még négy. Azokban az otthonokban, amelyeket bérelni tudtunk, kevés volt a modern kényelem vagy komfort. Miközben igyekeztünk lépést tartani zsúfolt misszionáriusi ütemtervünkkel, nekünk, akik az elsők között érkeztünk misszionáriusokként, végül részidejű munkát kellett vállalnunk, hogy pénzt keressünk, amiből le tudjuk cserélni elnyűtt ruháinkat. Az is nehézséget jelentett, hogy eljussunk egyik városból a másikba. Gyakran egy nyitott teherautó hátuljában utaztam át a hideg hegyszorosokon. De Jehova továbbra is gondoskodott erősítő buzdításról a szervezete által.

Knorr testvér és titkára, Milton Henschel 1949 márciusában eljöttek New Yorkból, és meglátogatták a La Pazban, Cochabambában és Oruróban található három misszionáriusotthonunkat. Mennyire buzdító volt hallani, hogy sok országban óriási a növekedés, valamint hogy új Bétel-otthont és nyomdai létesítményeket építenek Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában! Knorr testvér azt javasolta, hogy az otthonunk és a Királyság-termünk központibb helyen legyen La Pazban. Azt is mondta, hogy még több misszionáriust küldenek.

Később, 1949 folyamán megtartottuk első körzetkongresszusunkat Oruro városában. Buzdító volt sok új keresztény testvérünknek és testvérnőnknek, hogy első alkalommal találkozhattak egymással. Akkorra Bolívia elérte a 48 Királyság-hirdetőből álló csúcsot, és három gyülekezete volt.

Hűséges társam

Mivel éveken át együtt szolgáltunk misszionáriusként, ezért Elizabeth és én megismertük egymást, és egymásba szerettünk. Végül 1953-ban összeházasodtunk. Ő is 1939 januárjában kezdte el az úttörőszolgálatot, akárcsak én. Neki is nehezek voltak az úttörőszolgálat kezdeti évei. Bátor prédikálótevékenységéért őt is bebörtönözték, és úgy vitték végig az utcákon, mint egy közönséges bűnözőt.

Elizabeth beismeri, hogy félt, amikor információs felvonulásokban vett részt, és olyan plakátokat viselt, melyeken ez volt olvasható: „A vallás csapda és szélhámosság”. De megtette, aminek a megtételére Jehova szervezete akkor tanított minket. Mint elmondta, Jehováért tette. Ezek a tapasztalatok megerősítették a próbákra, amelyeket Bolíviában való tartózkodása első éveiben kellett elviselnie.

Változó megbízatások

Miután összeházasodtunk, több évig az utazómunkával töltöttük időnk nagy részét. Nemcsak a Bolíviában lévő négy gyülekezetet látogattuk, hanem az érdeklődők összes elszigetelt csoportját is, valamint minden várost, ahol a lakosság száma meghaladta a 4000-et. Az volt a célunk, hogy felderítsük és ápoljuk a Biblia igazsága iránti érdeklődést az ezeken a helyeken élő emberek között. Izgalmas volt látni, hogy az 1960-as évek derekára szinte mindegyik olyan kisvárosban létezett gyülekezet, amelyet mintegy tíz évvel korábban látogattunk.

Időközben egészségi gondjaim voltak, melyeket súlyosbított, hogy La Paz magasan feküdt. Ezért 1957-ben egy másik testvér vette át a fiókhivatal felvigyázásának felelősségét, mi pedig Elizabeth-tel a cochabambai misszionáriusotthonba lettünk kijelölve, mely város egy alacsonyabban fekvő völgyben volt. Első összejövetelünkön csak néhány misszionárius volt jelen, de egyetlen bolíviai bennszülött sem. Amikor 15 évvel később, 1972-ben eljöttünk Cochabambából, két gyülekezet volt. Most már 35 gyülekezet van a cochabambai völgyben, több mint 2600 Királyság-hirdetővel!

1972-ben a trópusi alföldre, Santa Cruzba költöztünk. Még mindig itt lakunk a Királyság-terem fölött lévő néhány szobában. Amikor megérkeztünk ide, Santa Cruzban is két gyülekezet volt, most viszont már több mint 45, amelyben több mint 3600 hírnök vesz részt a keresztény szolgálatban.

Mennyire örülünk, hogy ez alatt a több mint 50 év alatt megmaradtunk misszionáriusi megbízatásunkban, és láthattuk, hogy ebben az országban Jehovának mintegy 12 300 főből álló népe gyűlt össze! Igazán nagy örömmel tölt el bennünket, hogy szolgálhatjuk ezeket a kedves testvéreket.

Boldog élet mások szolgálatában

Mielőtt elindultam misszionáriusi megbízatásom helyére, a Watch Tower Society jogi tanácsadója, Hayden C. Covington, aki texasi társunk volt, ezt mondta: „Ed, Texasban nagy mozgásterünk volt. De a misszionáriusotthonban össze leszel zsúfolva másokkal. Ez azt jelenti, hogy változtatásokat kell hoznod.” Igaza volt. Nehéz feladat mások közelségében élni, de ez csak egyike annak a sok kihívásnak, amivel egy keresztény misszionárius szembenéz.

Tehát, ha fontolóra veszed, hogy elköltözzél-e otthonról azért, hogy egy másik területen szolgáld Jehovát, ne feledd, hogy Krisztus igaz követőjének az élete abból áll, hogy másokat szolgál (Máté 20:28). Egy misszionáriusnak épp ezért az elméjében el kell szánnia magát arra, hogy önmegtagadó életet vállal. Egyesek úgy képzelik, hogy népszerűségre tesznek szert. Talán fognak is — amikor otthon elbúcsúznak a barátaiktól és a rokonaiktól. De ez semmibe vész, amikor az ember megérkezik egy kis városka vagy egy szegény város környékére, amely a megbízatási helye lesz. Mit tanácsolok?

Amikor nehézségekkel találkozol, például egészségi gondokkal, vagy azzal az érzéssel, hogy el vagy zárva a családodtól, illetve talán az okoz nehézséget, hogy jól kijöjj a megbízatási helyeden élő keresztény testvérekkel, akkor mindezt fogadd el úgy, mint ami a kiképzésed része. Ha ezt teszed, akkor idővel jutalomban részesülsz, ahogyan Péter apostol írta: „miután szenvedtek egy kis ideig, a minden ki nem érdemelt kedvesség Istene . . . maga fejezi be majd kiképzéseteket, Ő tesz szilárddá, Ő tesz erőssé titeket” (1Péter 5:10, NW ).

Miközben ezt a cikket a megjelentetéshez végleges formába öntötték, Edward Michalec 1996. július 7-én elhunyt.

[Kép a 19. oldalon]

Bolíviában, 1947-ben

[Kép a 20., 21. oldalon]

A nyilvános beszédet oktató órák gyakran a szabadban voltak megtartva, amint azt a Gileád amfiteátrumában készült későbbi kép mutatja

[Kép a 23. oldalon]

Feleségemmel