„Egy győzelmi felvonuláson”
A GYŐZELMI felvonulás az ellenség feletti győzelem látványos ünneplése volt. A római szenátus azáltal részesített egy győztes tábornokot a legnagyobb megtiszteltetésben, ha megengedte neki, hogy győzelmét költséges diadalmenetben ünnepelje meg. Pál apostol kétszer említette írásaiban a győzelmi felvonulást. Mielőtt azonban fontolóra vesszük szavait, próbálj meg elképzelni egy ilyen eseményt! Képzeld el az utcákon hömpölygő tömeget, amint lassan végighalad a Via Triumphalison, majd fel a kanyargó hegyi úton a Róma Capitolium-dombjának tetején álló Jupiter templomhoz.
„A templomokban és az utcákon mindenütt égő fűszerek kellemes illata töltötte be a levegőt” — írta a tudós James M. Freeman. „A felvonuláson ott voltak a szenátus és az állam vezető polgárai, akik jelenlétükkel fejezték ki tiszteletüket a győztes iránt. A háború legértékesebb zsákmányait, aranyat, ezüstöt, mindenféle fegyvereket, zászlókat, ritka és becses művészeti munkákat, és mindent, ami a legdrágábbnak tűnt a győztesnek vagy a legyőzöttnek, a zsúfolt város számára látható módon vitték. A foglyokat is arra kényszerítették, hogy a felvonuláson meneteljenek. A hadvezér, akinek tiszteletére a diadalmenetet rendezték, egy jellegzetes formájú harci szekéren állt, amelyet négy ló húzott. Palástja arannyal, tunikája virágokkal volt hímezve. Jobb kezében babérágat tartott, bal kezében pedig jogart; homlokát egy delphoi babérkoszorú ékesítette. A katonák örömujjongásai és a köznép tapsa közepette a győztest végigvitték az utcán a Jupiter-templomhoz, ahol áldozatokat mutattak be, azután a templomban népünnepélyt tartottak.”
Pál a győzelmi felvonulást szemléltetésként használta, amikor megírta második levelét a korinthusi keresztényeknek i. sz. 55-ben. Ezt írta: „Hála legyen Istennek, aki a Krisztus társaságában mindenkor diadalmenetben vezet bennünket, és ismeretének jó illatát általunk minden helyen érezhetővé teszi. Mert mi Krisztus édes illata vagyunk Isten számára, azok közt is, akik megmentettek, és azok közt is, akik elvesznek; az utóbbiaknak halál illata halálra, az előbbieknek azonban élet illata életre” (2Korinthus 2:14-16).
Itt Pál önmagát és más felkent keresztényeket úgy ábrázolja mint Istennek szentelteket „Krisztus társaságában”. Úgy írja le, hogy mint fiak, hivatalnokok és katonák Jehova kíséretének nyomában járnak, Ő vezeti őket egy győzelmi felvonulás jó illatú menetében. (Lásd Az Őrtorony 1990. július 15-i számának 10-15. oldalát!) Egy ilyen felvonulás alkalmazása szemléltetésként azt jelzi, hogy azoknak, akik elutasítják Isten Királyságának jó hírét, csak halál lehet a kilátásuk. Mennyire más kilátásuk lehet azonban Jézus felkent követőinek! Reménységük egy halhatatlan égi életre történő megmentés, Krisztussal. És mi a helyzet lojális társaikkal, akik szintén átadták magukat Istennek? Az ő reményük az örömteli élet egy földi paradicsomban, ahol Isten „letöröl szemükről minden könnyet, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések 21:1-4; Lukács 23:43). Része vagy ennek a boldog tömegnek?
Más képet ad a Kolossé 2:15, ahol Pál ezt írja: „Mezítelenre vetkőztetve a kormányzatokat és hatalmakat, [Isten] nyilvánosan mint legyőzötteket mutatta be ezeket diadalmenetben vezetve őket annak révén.” Itt a Sátán, az Ördög irányítása alatt álló ellenséges kormányzatokat és hatalmasságokat foglyokként ábrázolja egy győzelmi felvonuláson. Jehova, a győztes meztelenre vetkőzteti és nyilvánosan bemutatja őket mint legyőzötteket. Legyőzettek „annak révén”, vagyis Jézus „kínoszlopa” révén”. Az oszlopon elszenvedett halála alapot ad „a kézírásos okmány” (a Törvényszövetség) eltávolítására, és lehetővé teszi a keresztényeknek, hogy megszabaduljanak a sötétség sátáni hatalmainak fogságából (Kolossé 2:13, 14). Komolyan értékelnünk kellene ezt a keresztény szabadságot!