Jehova adott nekem erőt

ELMONDJA EKUMBA OKOKA

„KERESZTÉNY” családban születtem, egy közép-afrikai országban, és az Isten iránti szeretettel a szívemben nőttem föl. Édesapám buzgó, nem hivatásos prédikátor volt; gyakran mentem vele, amikor tanított a templomban vagy imaórákon magánházaknál. Mivel odaadó fiatal fiúnak tűntem, más nem hivatásos prédikátorok engem választottak, hogy szolgáljak a pap mellett a misén. Azt is mondták nekem: egy napon valószínűleg meg fogom vizsgálni majd, hogyan lehetnék pap.

Én azonban éjjelente a helyi zenekar, a Matumba-Ngomo vezető énekese és táncosa voltam. És mint ilyen, csatlakoztam területünk fiataljaihoz mindenféle erkölcstelenségben. Ennek ellenére még mindig örömmel vártam, hogy valamikor majd lesz egy feleségem, és végül az égbe megyek, hogy a „szentekkel” éljek. Nem láttam szükségesnek, hogy megtisztítsam életemet, hiszen a katolikus tantétel szerint minden bűnöm megbocsáttatott szombat esténként a gyónás alkalmával.

Kezdődnek a nehézségek

Amikor 1969-ben egy főiskolán tanultam, elkezdtek fájni az izületeim. Nem tudtam, hogy ezt mi okozza, a következő hónapokban azonban egyre rosszabbul lettem. Szüleim, annak ellenére, hogy jól ismert katolikusok voltak, elhatározták: elvisznek különböző bálványimádókhoz. Azok azt mondták, hogy valaki varázslattal vert meg, de hála imáiknak és a gyógyszereknek, meg fogok gyógyulni. De hamarosan sántítani kezdtem, és 1970-re már csak nagyon nehezen, botra támaszkodva tudtam menni. Ez volt az a pont, amikor azt hittem, nemsokára járásképtelen leszek.

Végül is 1972 februárjában az édesapám elhatározta: elvisz a Wembo Nyama-i kórházba. Olyan sokáig voltam a kórházban, hogy már engem neveztek tulajdonosnak! Az emberek bejöttek a kórházba, meggyógyultak, hazamentek, aztán visszajöttek egy másik problémával — és én még mindig ott voltam! Az édesapámnak haza kellett mennie a rizsaratásra, addigra azonban már házas voltam, két gyermekkel, és az én drága feleségem, aki még csak 21 éves volt, vigyázott rám, talált munkát is, így képes volt gondoskodni rólunk.

Ennek ellenére az egész helyzet miatt nagyon lehangolt voltam. Egyre rosszabbul éreztem magam 24 évesen, míg a barátaim jól voltak, sokaknak közülük biztos állása is akadt. Úgy tűnt számomra, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha megölném magam. Ezért mindent, ami az enyém volt, szétosztottam a gyermekeim és bátyáim között, anélkül, hogy megmondtam volna nekik, mit forgatok a fejemben. Csak a kedvenc ingemet tartottam meg, abban akartam, hogy eltemessenek.

Egy új élet kezdete

Akkor Jehova egyik Tanúja került a mellettem lévő ágyra. Bár az egyik szemével nem látott, és félő volt, hogy a másikra is megvakul, hamarosan tanúskodni kezdett nekem a Bibliából Jehováról és a Királyságról. Pár nap múlva elhagyta a kórházat, de rábízott néhány Tanúra, akik meglátogattak, hogy gondot viseljenek rám. Később, további beszélgetések után, ők sem jöhettek többet hozzám, de egyikük levelezés útján folytatta velem a tanulmányozást. Különböző bibliatanulmányozási kiadványokat adott nekem, amelyeket nagy örömmel olvastam el.

Így jutottam szellemi eledelhez, és a lehangoltságom fokozatosan boldogsággá változott. Úgy tűnt, hogy a saját egyházam „savat” adott nekem inni, most pedig ingyen jutottam az élet vizéhez. Szívemben megköszöntem Jehovának, hogy megszabadított az olyan babonás hittől, mint például a háromság, a lélek halhatatlansága, a halottaktól való félelem és az ősök imádata.

Akkor már el akartam hagyni a kórházat. Megtudtam, hogy két teljes idejű szolga költözik családjával Wembo Nyama-ba, ezért elhatároztam, hogy érkezésükig maradok. Micsoda boldogságot éreztem, mikor végül eljöttek, hogy felkeressenek a kórházban! Személyesen folytathattam bibliatanulmányozásomat, a levelezés helyett.

Néhány nap múlva megkérdeztem őket, van-e összejövetelük a Királyság-teremben, ahogy arról a folyóiratban olvastam. Kedvesen azt mondták nekem, hogy ők vezetnek minden összejövetelt abban a kis kunyhóban, amelyben az egyikük lakik. Azt is mondták, hogy örülnének, ha elvihetnének oda biciklin! A gerincemben és az összes izületemben levő fájdalom ellenére, örömmel vettem részt minden összejövetelen. Amikor megfelelő tudást értem el, még arra is képes voltam, hogy 1974 áprilisától minden hónapban egy beszámolót tartsak mint alámerítetlen hírnök.

Három hónappal később alámerítkezéssel szemléltettem Jehovának való önátadásomat. Tanúskodtam a kórház személyzetének, a betegeknek, azoknak a protestáns misszionáriusoknak, akik látogatóba jöttek, és a családom tagjainak — a későbbi heves ellenállás ellenére. Ebben az időben az ágyban fekve tanúskodtam, vagy azt a tolókocsit hajtva, amelyet a kórház bocsátott a rendelkezésemre addig, amíg nem tudtam megvenni a sajátomat.

A kitartás a javamra vált

Családom ellenállásának dacára, továbbra is Jehova útján jártam, és ez gazdag áldásokat eredményezett számomra. Feleségem állást foglalt az igazság mellett, és 1975-ben alámerítkezett. Elhatároztuk, hogy Katako-Kombe-ban fogunk élni, ahol már volt egy gyülekezet. Szüleim aggódtak miattunk, mert valaki azt mondta nekik, hogy 1975-ben valamennyi Tanút meg fogják ölni. Amikor nem egyeztünk bele abba, hogy elhagyjuk a társaságunkat, a továbbiakban nem küldtek nekünk élelmet, így ettől kezdve komoly szükséget szenvedtünk. Emlékszem egyik alkalommal a kisebbik fiam összeesett az éhségtől, miután másfél napot mentünk élelem nélkül. Akkor keresztény testvéreink hoztak nekünk halat és lisztet. Később szüleim újra támogatni kezdtek bennünket, de testvéreink soha nem szüntették be a nekünk nyújtott anyagi segítséget.

A jobb karom paralízisessé vált 1975 februárjában és sorvadni kezdett. De kitartottam hitemben és elhatároztam, hogy örömmel folytatom Jehova szolgálatát. Örömmel mondhatom el, a karom később újra megerősödött, még ma is tudom mozgatni, ami lehetővé teszi számomra, hogy kinyissam a Bibliámat és használjam a Társulat kiadványait.

Bátorság a hatóságok előtt

A helyi biztos bevádolt engem 1977-ben a területi bizottság előtt, amelyik éppen letartóztatott egy különleges úttörőt a közeli gyülekezetből. Egy nap katona jött hozzám egy idézéssel. Imádkoztam a családommal, bátorítottam a gyülekezetet, majd elmentem a katonával. Jehova szellemének köszönhetően, képes voltam bátran válaszolni a vádakra, aztán egy hosszú beszélgetés következett a polgári és katonai hatóságokkal, majd elengedtek a különleges úttörővel együtt.

Néhány hónappal később egy másik biztos idézett be, de Jehova segítségével újra képes voltam megvédeni a jó hírt, örömmel és bátorsággal. Hosszú beszélgetést folytattam ezzel az emberrel, a végén elengedett, és személyesen tolta ki tolókocsimat az irodájából. Akkor csendesen azt mondta: „Jöjjön el hozzám este az otthonomba.” Számos látogatás után bibliatanulmányozást kezdhettem vele. Végül hét házi bibliatanulmányozásom lett különböző hatósági személyekkel. Legtöbbjük látogatta a helyi gyülekezeti összejöveteleket is.

Különleges szolgálat

Kértem Jehovát, hogy segítsen nekem betegségem ellenére megtartani azt a fogadalmamat, hogy őt szolgálom minden erőmmel. Megpróbáltam teljesíteni a kisegítő úttörőszolgálat követelményeit, hivatalos bejegyzés nélkül. Jehova hozzásegített a sikerhez, így jelentkeztem erre a szolgálatra, júniustól októberig. Aztán a Társulat elfogadta kérelmemet, hogy általános úttörő lehessek, és 1976 novemberében elkezdtem ezt a szolgálatot. 1977 szeptemberében nagy örömömre megkaptam kijelölésemet mint különleges úttörő a Katako-Kombe-i gyülekezethez.

Hogyan voltam képes ezt teljesíteni? Tolókocsimmal jártam be a területet, drága feleségem és a testvérek segítségével. Néha még egyedül is kimentem, mankóval. Egyszer-kétszer elestem. Olyankor mozdulatlanul feküdtem a földön, amíg egy járókelő segített nekem felállni, és visszaadta a mankóimat. Mindig az apostoloknak és Jézus tanítványainak elhatározására gondoltam (Cselekedetek 14:21, 22; Zsidók 10: 35–39). Minden alkalommal, amikor elestem, imádkoztam: Jehova ne engedje, hogy elkedvetlenedjek, inkább adjon erőt a kitartáshoz. Mindig emlékezetembe idéztem az Ésaiás könyvében feljegyzett csodálatos ígéretet, miszerint „ugrándozni fog a sánta, mint a szarvas” (Ésaiás 35:6).

Ahogy növeltem szolgálatomat, úgy lettem képes egyre inkább úrrá lenni testi fogyatékosságaimon. Kiváltságom volt 1978-ban részt venni a Királyság Szolgálati Iskolán Lubumbashiban, ami kereken 2000 kilométereses utazással járt, teherautón, csónakon és vonaton. Ezen az úton Jehova valóban bőven megáldott (Ésaiás 12:2; 40:29). Most már — nagy nehézségek árán — körülbelül 100 métert tudok menni, mankó nélkül. Meggyőződtem arról: Jehova akkor, 1973-ban meghallgatta az imámat, amelyben arra kértem, adjon nekem erőt, hogy elhatározásomhoz hűen őt szolgálhassam.

Új megbízatás

A Katako-Kombe-i gyülekezetben eltöltött hét év után, 1984-ben új megbízatást kaptam: a Lodja-Centre-i gyülekezettel kellett együtt dolgoznom. Egy évvel később 12 kilométernyi távolságban elkezdtünk egy új könyvtanulmányozást, s hamarosan elkezdtünk egy másikat is, attól 30 kilométerre. Ez utóbbi nemsokára önálló csoport lett, mely 1988-ban gyülekezetté alakult, ahol most vénként szolgálok.

Az úttörőzés nagyon hasznos volt számomra szellemileg és fizikailag egyaránt. Szolgálat közben, mankóim segítségével, képes voltam végrehajtani az orvosok által javasolt gyakorlatokat. Most sokkal erősebb vagyok, mint akkor, amikor elkezdtem az úttörőzést, és az a vágyam, hogy végig kitartsak ebben a munkában. Nagyon szeretném meglátni, hogyan fog Jehova segíteni nekem, hogy ’ugrándozzak, mint a szarvas’ abban az időben, amikor többé már nem kell elviselni a betegség éles fájdalmát.

Egész szívemmel köszönetet mondok égi Atyámnak, aki erőt ad nekem, bátorságot és teljes idejű szolgálatot. Most 36 éves vagyok, és 11 évi úttörőmunka után bízom a folytatásban, bármit is tartogasson a jövő. Eltökéltem, hogy minden életerőmet a nagy Isten, Jehova tiszteletére és dicséretére használom fel.