Ahogyan hasznot merítettem Isten gondoskodásából
A SZOKÁSOSNÁL boldogabban ébredtem 1963. május 18-a reggelén. Egy szép, meleg, napsütéses nap kezdete volt ez. De mielőtt elmondom, hogy miért volt olyan különleges ez a nap, hadd mondjak el néhány dolgot magamról.
Philadelphiában (Pennsylvania, USA) születtem 1932. május 20-án, és én voltam a legkisebb lány a családunkban, ahol már három lány volt. Az édesanyám meghalt, amikor kétéves voltam, és ötéves koromban édesapa újra megnősült. Idővel hat húggal és öccsel bővült a családunk. Baptisták voltunk, nekem pedig még az is megfordult a fejemben, hogy vasárnapiiskola-tanár legyek.
Reumatoid artritisszel születtem, ami hozzájárult ahhoz, hogy nagyon nehéz gyerekkorom volt. Amikor kilencéves voltam, egy orvos megmondta nekem, hogy az évek múlásával romlani fog az állapotom. Sajnos igaznak bizonyult a jóslata. Tizennégy éves koromra már nem tudtam járni. Végül a kezem, a lábfejem és a lábszáram teljesen lebénult, a csípőmnél pedig elmerevedett az ízület. Az ujjaim annyira eldeformálódtak, hogy nehezen tudtam írni, vagy megfogni a dolgokat. Az állapotom miatt nem térhettem vissza az állami iskolába.
Amikor 14 éves koromban felvettek a kórházba, örültem, mert az ápolónők megengedték, hogy az egyszerű dolgokban segítsek nekik. Nagyon tetszett ez a munka. Később eljutottam addig a pontig, hogy nem tudtam egyedül felülni. Az orvosok megmondták a szüleimnek, hogy semmit nem tehetnek értem, így hát három hónapi ott-tartózkodás után hazaküldtek a kórházból.
A következő két évben, 16 éves koromig, nem sok mindent csináltam azon kívül, hogy az ágyban feküdtem. Kaptam némi házioktatást, de később az állapotom romlott. Fekély lett a jobb bokámon, és reumás lázam lett, ezért vissza kellett mennem a kórházba. Ott töltöttem be a 17. évemet. Megint három hónapig maradtam a kórházban. Amikor hazatértem, már nem voltam alkalmas házioktatásra.
Mire 20 éves lettem, nagyon boldogtalan voltam, és időm nagy részét sírással töltöttem. Tudtam, hogy van Isten, és sokszor imádkoztam is hozzá, hogy segítsen.
Remény a jövőre
Amíg a Philadelphiai Közkórházban voltam, hogy további kezelést kapjak a bokámra, egy szobában voltam egy fiatal lánnyal, akit Miriam Kellumnak hívtak. Barátok lettünk. Amikor Miriamot a nővére, Catherine Miles meglátogatta, Catherine mindig megosztotta velem a Bibliából származó információt. Miután kiengedtek a kórházból, valahogy mindig sikerült kapcsolatban maradnom Catherine-nel, aki Jehova egyik Tanúja volt.
Sajnos a nevelőanyám nem nagyon szeretett engem. Amikor 25 éves voltam, összeköltöztem az egyik nővéremmel, és Catherine történetesen mindjárt a sarkon túli házba költözött. Felhívtam, és ő elkezdte tanulmányozni velem a Bibliát „Az Isten legyen igaz” című könyv felhasználásával, amely segédeszköz volt a tanulmányozáshoz. Micsoda öröm volt megtudni, hogy nem mindig leszek béna, és hogy egy napon minden gonoszság eltávolíttatik! (Példabeszédek 2:21, 22; Ésaiás 35:5, 6). Vonzottak ezek az igazságok a feltámadás reménységével és azzal a kilátással együtt, hogy újra láthatom majd az édesanyámat (Cselekedetek 24:15).
Rögtön akkor elkezdtem járni Jehova Tanúi összejöveteleire. Catherine férje mindig kivitt a kocsijukhoz, és elvitt a Királyság-terembe. Amikor elmentem az összejövetelekre, buzdítva éreztem magam az irántam kimutatott szeretet által.
Legyőzve az akadályokat
Sajnos a nővérem és a férje elhagyták egymást, ami miatt még egyszer az édesapámmal és a nevelőanyámmal kellett laknom. Mivel a nevelőanyám nagyon ellenséges volt Jehova Tanúival szemben, 1958-tól 1963-ig titokban kellett tanulmányoznom a Bibliát. Nem engedte volna meg, hogy Jehova egyetlen Tanúja is betegye a lábát a házunkba. Különböző személyekkel tanulmányoztam telefonon, vagy amikor kórházban voltam.
Egy másik akadály az volt, hogy a nevelőanyám néha nem akart megetetni és megfürdetni. Egyszer nyolc hónapig nem mosta meg a hajamat. Azt sem engedte meg, hogy bármilyen levelet elolvassak anélkül, hogy ő először beleegyezne. Jehova gondoskodása azonban nyilvánvaló volt, mivel az öcsém megengedte, hogy az ő házába küldessem a postámat. Ez az elrendezés lehetővé tette, hogy Pat Smith, egy keresztény testvérnő, akivel leveleztem, kapcsolatban maradjon velem és ellásson Írás szerinti buzdítással. Mindig az öcsém csempészte be nekem a leveleit; én válaszoltam rájuk, és ő kicsempészte az én leveleimet.
Aztán 1963-ban megint vissza kellett mennem a kórházba, és Pat Smith ott folytatta velem a tanulmányozást. Egyik nap megkérdezte tőlem: „Szeretnél megkeresztelkedni a körzetkongresszusunkon?”
„Igen!” — válaszoltam.
A rehabilitációs osztályon voltam, és kaphattam egy egynapos kimenőt. A körzetkongresszus napján Pat, más Tanúkkal együtt eljött értem. A testvéreknek át kellett emelniük a válaszfalon, és le kellett engedniük a vízbe, hogy megkeresztelkedjem. Most már Jehova egyik szolgája voltam! Ez volt 1963. május 18-a, a nap, amit soha nem felejtek el.
Egyik szanatóriumból a másikba
Novemberben elhagytam a kórházat. Nem akartam újra hazamenni, mert tudtam, hogy a Jehovának végzett szolgálatom ott korlátozva lenne. Így hát intézkedtem, hogy szanatóriumba mehessek. Ott elkezdtem részt venni a szolgálatban azáltal, hogy levelet írtam azoknak az embereknek, akikkel a Tanúk nehezen tudtak kapcsolatba lépni a házról házra szolgálatban. Elolvastam az újságok gyászjelentés rovatát is, és írtam azon emberek rokonainak, akik nemrég hunytak el, és csatoltam Bibliából származó vigasztaló írásszövegeket.
Azután 1964 májusában New Yorkba költöztem, hogy a legidősebb nővéremmel és a férjével lakjak. A férje vette meg az első tolókocsimat, és kezdtem járni az összejövetelekre. Micsoda öröm volt, amikor megtarthattam az első beszédemet a Teokratikus Szolgálati Iskolán, mialatt New Yorkban voltam!
Majd 1965 elején néhány barátom Philadelphiából megkért, hogy töltsek velük két hetet. Amíg Philadelphiában tartózkodtam, a nővérem írt egy levelet, melyben az állt, hogy látni se akar többé, és maradjak ott, ahol vagyok. Intézkedtem, hogy újra szanatóriumba kerüljek. Miközben ott voltam, továbbra is jártam az összejövetelekre, és tanúskodtam az embereknek levél útján. Ez idő alatt történt, hogy ki tudtam terjeszteni a szolgálatomat azáltal, hogy részt vettem abban, amit ma kisegítőúttörő-munkának hívunk.
Elfogadom a szerető gondoskodást
Jehova gondoskodásának egy újabb jele az a segítség volt, amiről Jehova Tanúi Philadelphia-Nyugat Gyülekezete gondoskodott. Azon kívül, hogy elvittek a keresztény összejövetelekre, gondoskodtak levélpapírról, és a többi felszerelésről, melyre szükségem volt a szolgálatom végzéséhez.
Jehova gondoskodásának további bizonyítéka 1970-ben következett be, amikor elintézték, hogy összeköltözhessek Maude Washingtonnal, aki keresztény testvérnő és nyugdíjas ápolónő volt. Bár akkor közeledett a 70. életévéhez, a következő két évben készségesen gondoskodott rólam, míg végül már nem volt képes rá.
Amíg Maude-dal voltam, a Philadelphia-Ridge Gyülekezet testvérei buzgón igyekeztek gondoskodni arról, hogy minden összejövetelre el tudjak menni. Ehhez szükség volt arra, hogy hetente háromszor három lépcsősoron felvigyenek és lehozzanak. Milyen hálás vagyok azoknak, akik olyan hűségesen segítettek nekem eljutni az összejövetelekre!
Amikor Washington testvérnő már nem tudott rólam gondoskodni, 1972-ben úgy döntöttem, hogy szerzek egy saját lakást. Ennek elrendezése nem lett volna lehetséges a Ridge Gyülekezet keresztény testvérnőinek az önfeláldozó segítsége és szeretete nélkül. Lépéseket tettek annak érdekében, hogy legyen aki megetet, aki megfürdet és aki gondoskodik a személyes szükségleteimről. Mások úgy segítettek, hogy bevásároltak nekem, és egyéb szükséges ügyet elintéztek.
A testvérnők minden reggel korán érkeztek, hogy megetessenek és felöltöztessenek arra a napra. Miután segítettek beülni a tolókocsimba, odatoltak az íróasztalomhoz a lakás kicsi sarokjába, az ablak közelébe. Ott ültem, végeztem a szolgálatomat azáltal, hogy telefonáltam és leveleket írtam. A lakásomnak ezt a részét paradicsomi saroknak hívtam, mivel sok teokratikus képpel díszíttettem ki. Az egész napot itt töltöttem a szolgálatomban, amíg valaki el nem jött este, hogy ágyba tegyen.
Az egészségem 1974-ben megkövetelte, hogy kórházba menjek. Amíg ott voltam, az orvosok megpróbáltak nyomást gyakorolni rám, hogy fogadjak el vérátömlesztést. Úgy egy héttel később, miután az állapotom javult, két orvos bejött meglátogatni. „Ó, emlékszem magukra — mondtam nekik —, önök próbáltak rábeszélni, hogy fogadjak el vért.”
„Igen — válaszolták —, de tudtuk, hogy nem fog menni.” Lehetőségem volt tanúskodni az orvosoknak a Biblia feltámadásról és paradicsomi földről szóló ígéretéről (Zsoltárok 37:29; János 5:28, 29).
Az első tíz év alatt, amikor egyedül éltem, el tudtam járni a keresztény összejövetelekre. Soha egyet se mulasztottam el, hacsak nem voltam beteg. Ha rossz volt az idő, a testvérek becsavarták a lábamat egy pokrócba, és letakarták, hogy száraz maradjon. Olykor eljött az utazófelvigyázó, hogy találkozzon velem. Látogatásai alkalmával „elkísért” a bibliatanulmányozásomra, melyet telefonon keresztül vezettem. Ezek az alkalmak nagy örömömre szolgáltak.
Megbirkózva a rosszabbodó helyzettel
Majd 1982-ben elértem azt a pontot, amikor már nem tudtam többé felkelni az ágyból. Nem tudtam eljárni az összejövetelekre és végezni az úttörőszolgálatot, melyet folyamatosan 17 évig végeztem. Ezek a körülmények nagyon elszomorítottak, és gyakran sírtam. Jehova gondoskodása azonban nyilvánvaló volt — a keresztény vének elrendezték nekem, hogy az egyik Gyülekezeti Könyvtanulmányozás az én kis lakásomban legyen. Még mindig mennyire hálás vagyok ezért a gondoskodásért!
Mivel egész nap az ágyhoz voltam kötve a betegségem miatt, és nem tudtam az asztalomhoz ülni, elkezdtem gyakorolni az írást egy darab papíron, amit a mellkasomra fektettem. Először olvashatatlan volt az írásom, de sok-sok gyakorlással olvasható lett. Egy ideig megint tudtam tanúskodni levélírás által, és ez valamennyi örömet szerzett. Sajnos az állapotom tovább romlott, és a szolgálatnak most már ebben az ágában sem tudok részt venni.
Jóllehet fizikai értelemben 1982 óta nem tudtam jelen lenni a kerületkongresszuson, minden kongresszus alkalmával igyekszem felölteni az alkalom hangulatát. Egy keresztény testvérnő hoz nekem kitűzőkártyát, és kitűzi a köntösömre. Bekapcsolom a tévét, és egy baseball mérkőzéshez kapcsolok, ami a philadelphiai Veteran’s Stadiumban folyik, és arra gondolok, hogy régen hol ültem a stadionban a kongresszusaink alkalmával. Általában valaki felveszi nekem a kongresszus programját, így mindegyiket meg tudom hallgatni.
Nem adom fel
Bár nem tudok már olyan sokat tenni a szolgálatban, mint amennyit régebben tudtam, még mindig lelkiismereti ügynek tekintem, hogy beszéljek az embereknek a bibliai igazságokról. Öröm forrása volt, hogy végezhettem az úttörőszolgálatot és számos érdeklődőnek segíthettem tanulmányozni a Bibliát. Noha nem volt könnyű egyedül élni az elmúlt 22 év során, élveztem a szabadságot, hogy akadály nélkül szolgálhatom Jehovát, amit nem tehettem volna meg, ha otthon maradtam volna.
Annak szükségességét is észrevettem, hogy szorgalmasan fáradozzak saját személyiségem csiszolásán. A beszédem nem mindig volt kellemes, amikor utasításokat adtam azoknak, akik önként segítettek nekem (Kolossé 4:6). Továbbra is imádkozom Jehovához azért, hogy segítsen javulnom ezen a téren. Igazán hálás vagyok a türelemért és a megbocsátó szellemért, amit azok tanúsítottak, akik szeretetben elviseltek engem az évek során. Szerető segítségük olyan áldás, amit megköszönök nekik és Jehovának.
Bár fizikai értelemben évek óta nem tudtam jelen lenni az összejöveteleken — azóta ki se mozdultam a lakásomból, kivéve egyszer, amikor kórházba mentem —, még mindig örömteli és boldog vagyok. Igaz, néha depresszióba esek, de Jehova segít azonnal kikerülni belőle. Most örömömet lelem abban, hogy a Királyság-teremmel létesített telefonösszeköttetés által hallgathatom az összejöveteleket. Soha nem érzem magam egyedül, mivel ima által Jehovára támaszkodom és benne bízom. Igen, tényleg elmondhatom, hogy hasznot merítettem Jehova gondoskodásából. (Celeste Jones elmondása alapján.)
[Kép a 24. oldalon]
Azt a részt, ahol a szolgálatot végeztem, paradicsomi saroknak hívtam