Vessétek továbbra is a magot — Jehova megadja majd a növekedést
FRED METCALFE ELMONDÁSA ALAPJÁN
HÁZANKÉNTI szolgálatom során, az 1948-as évek elején, meglátogattam egy kis farmot Cork külvárosában, Írország déli részén. Amikor elmagyaráztam a farmernak, hogy ki vagyok, elvörösödött az arca, dühbe gurult, azt ordította, hogy kommunista vagyok, és szaladt a vasvillájáért. Minden gondolkodás nélkül kirohantam az udvarról, ráugrottam a kerékpáromra, és elhajtottam az országúton. A hegy nagyon meredek volt, de én csak hajtottam amilyen gyorsan csak tudtam, nem néztem hátra, mivel elképzeltem, amint a farmer utánam hajítja a vasvilláját, mint egy gerelyt.
Megszoktam már az effajta reagálást a két év alatt, amióta 1946-ban Angliából az Ír Köztársaságba jöttem, mint különleges úttörő. A Királyság-prédikálók kis csapata, amelyhez csatlakoztam, szám szerint csak 24-en voltak, már tapasztalta a gyűlölet tüzét és a gyalázkodást. Én azonban bíztam abban, hogy Jehova szelleme végül eredményt fog hozni (Galata 6:8, 9).
Mielőtt elmesélem hogyan alakultak a dolgok, hadd beszéljek nektek előbb egy kicsit a fiatalkoromról, és arról a nevelésről, amely nagyot lendített rajtam, amikor ilyen próbateljes körülmények közé kerültem.
Helyes szülői példa és nevelés
Édesapám 1914-ben került kapcsolatba az igazsággal. Egyszer, amikor futballmeccsről jött haza Sheffield-ből (Anglia), egy olyan bibliai traktátust olvasott, amely a halottak állapotát magyarázta. Már számos egyházat felkeresett a kérdéseire adandó válaszért, de kevés eredménnyel járt. Amit azonban most a traktátusban olvasott, az izgalomba hozta. Megrendelte a Studies in the Scriptures (Írástanulmányok) mind a hat kötetét, amit a traktátus hirdetett, és mohón olvasta őket, gyakran a kora reggeli órákig. Édesapám gyorsan felismerte az igazságot.
Hamarosan kapcsolatba lépett Jehova Tanúi helyi gyülekezetével, és ez a kapcsolata több mint 40 évig tartott, ebből a legtöbb ideig mint elnöklőfelvigyázó szolgált. Édesapám örömére két fiútestvére és mindhárom lánytestvére elfogadta az igazságot. Az egyik fiútestvére tanúskodott egy bolti eladónak, s a hölgy, és annak a lánytestvére önátadott felkent keresztények lettek. Édesapám és ez a fiútestvére, elvették feleségül ezt a két fiatal hölgyet.
Családomban én voltam a négy fiú közül az egyik, akit ’az Úr nevelésével és intésével tápláltak fel’ (Efézus 6:4, Csia fordítás). Boldog vagyok, amiért szüleim nem kímélték a fáradságot, hogy elültessék bennünk az igazságot. Abban az időben nem voltak olyan kiadványok, amelyeket kifejezetten a szülőknek szántak, hogy a Biblia igazságára tanítsák abból a gyermekeiket; de hetenként kétszer rendszeresen bibliatanulmányozást tartottunk a The Harp of God (Az Isten hárfája) című könyvből, és rendszeresen megbeszéltük a napiszöveget (5Mózes 6:6, 7; 2Timótheus 3:14, 15).
Édesanyám és édesapám csodálatos példaképeink voltak abban, ahogyan nagyra értékelték az összejöveteleket, és amilyen buzgóságot mutattak a szolgálatban. Azonkívül, a nagyszerű szellemi tulajdonságai mellett, édesapámnak jó humorérzéke is volt, amit átadott gyerekeinek is. Szüleim kemény munkájának meglett az eredménye. Mind a négy fiuk, most már mind a 60-as éveikben járva, még mindig boldogan szolgálják Jehovát.
Úttörőszolgálatba lépve
Amikor 1939 áprilisában elértem a 16 éves életkort, befejeztem az iskolát és általános úttörő lettem. Édesapám csatlakozott hozzám az úttörőszolgálatban, és első osztályú kiképzést adott. Kerékpáron utazva, alaposan bemunkáltuk az otthonunkat körülvevő 11 kilométeres területet. Mindennap, 50 füzetet vitt mindegyikünk magával, és addig nem jöttünk haza, amíg el nem helyeztük azokat.
Két évvel később abban a kiváltságban volt részem, hogy az elsők között lehettem, akiket különleges úttörőknek neveztek ki Angliában. Öröm volt részesülni ebben az áldásban, de fájdalmas volt egy teokratikus otthon boldog biztonságát elhagyni. Idővel, és Jehova segítségével hozzászoktam.
Úttörőszolgálatom megszakadt a II. világháború alatt, amikor más fiatal Tanúval együtt bebörtönöztek minket a semlegesség kérdése miatt. A Durham börtönben FR-nek (Fiatal rab) osztályoztak. Ez azt jelentette, hogy rövidnadrágot kellett hordanom — milyen hátrányos megkülönböztetés ez a hideg időben! Képzeljétek csak el Wilf Gooch-ot (aki ma fiókbizottsági koordinátor Angliában), Peter Ellis-t (az angliai fiókbizottság tagját), Fred Adams-t és engem —, mindhárman körülbelül 180 centiméter magasak voltunk —, amint ott állunk együtt és rövidnadrágot viselünk, mint az iskolás fiúk.
Megbízatás — Írország
Miután kiszabadultam a börtönből, három éven keresztül végeztem úttörőszolgálatot Anglia különböző részein. Ezután olyan megbízatást kaptam, amely egyszersmind próbateljesnek és határtalanul kielégítőnek is bizonyult — ez az Ír Köztársaság volt. Mindössze annyit tudtam Írország déli részéről, hogy ott csaknem mindenki római katolikus. Figyelmen kívül hagytam az egyesek részéről jövő elmarasztaló véleményeket, és nem haboztam elfogadni a megbízatást. Ez volt az igaz imádat kiterjesztésének az időszaka, és biztos voltam abban, hogy Jehova, a szent szellemén keresztül segíteni fog nekem.
Az Ír Köztársaságban a Tanúk többsége a fővárosban, Dublinban lakott, csak egy-két testvér lakott máshol. Következésképpen az emberek többsége még soha nem látott Jehova Tanúját. Három másik különleges úttörővel Cork városban kezdtem el a munkát. Nem volt könnyű halló fülre találni. Miséjükön a pap állandóan óva intette őket tőlünk, „kommunista ördögök”-nek nevezve minket. Az újságok is a tevékenységünk ellen szóltak.
Az egyik nap a borbély egy borotvával vágta a hajamat. Beszélgetés közben megkérdezte tőlem, hogy mit csinálok itt Corkban. Amikor megmondtam, dühbe gurult és átkozni kezdett. Rázta az öklét a méregtől, és én elképzeltem, amint levágott fejjel a hónom alatt sétálok ki az üzletből! Micsoda megszabadulást jelentett egy darabban kijutni az üzletből!
Csőcselék támadás
Néha szembe kellett néznünk a csőcselék támadásával. Egyszer például, 1948 márciusában a házankénti szolgálatban tevékenykedtünk, amikor egy csőcselék megtámadta társamat, Fred Chaffin-t. Fred, a tömegtől üldözötten a buszmegállóba futott, és a buszvezetőtől és a kalauztól kért segítséget. Segítség helyett azonban ők is a támadók közé álltak. Fred tovább futott az úton és sikerült elbújnia egy magas fal mögé, ami a pap házát kerítette be.
Ezalatt én elmentem a kerékpáromért. A városközpont felé igyekezve mellékutat választottam, de amikor rátértem a főútra, ott várt a csőcselék. Két férfi elvette tőlem az aktatáskámat és a levegőbe dobálta a tartalmát. Ezután elkezdtek ütni és rugdosni. Hirtelen egy ember tűnt fel az úton. Egy nyomozó volt, leállította a támadást, és a rendőrségre vitt engem és a támadókat.
Ez a támadás alapul szolgált arra, hogy eljárjanak a ’jó hír védelmében és törvényes megerősítésében’ (Filippi 1:7). Amikor az ügy a bíróságra került, a rendőr, aki kiszabadított, maga is római katolikus volt, mégis mellettem tanúskodott, és hat egyént elítéltek tettlegesség miatt. Ez az eset megmutatta, hogy jogunk volt ajtóról ajtóra járni, és elrettentő például szolgált másoknak, akik esetleg arra gondoltak, hogy erőszakhoz folyamodnak.
Kezdetben veszélyesnek tűnt, hogy testvérnőket küldjenek úttörőknek olyan helyekre, mint Cork. Úgy tűnt, hogy jobb, ha érdeklődő asszonyokat keresnek fel. Éppen ezelőtt az eset előtt történt, hogy a Társulat két helyes testvérnőt jelölt ki Cork-ba úttörőmunkára. Az egyikük, Evelyn MacFarlane, később misszionárius lett, és kíváló munkát végzett Chilé-ben. A másik, Caroline Francis, aki eladta londoni otthonát, hogy úttörő lehessen Írországban, a feleségem lett.
Az igazságmagok csírái
Ilyen körülmények között könnyű lehetett volna azt gondolni, hogy csak az időnket vesztegetjük itt a Királyság-igazság magjainak vetésével. Amikor az igazságot csírázni láttuk itt is ott is, ez megtartotta Jehova erejébe vetett bizalmunkat, hogy ő megadja majd a növekedést. Például a Társulat elküldte nekünk egy férfinak a címét, aki a Társulattól egy példányt kért a Let God Be True (Az Isten legyen igaz) című könyvből. A cím Fermoy-i volt, ez egy kis város, körülbelül 35 kilométernyire Cork várostól. Így hát egyik vasárnap reggel elmentem kerékpárral, hogy felkeressem ezt a személyt.
Amikor beértem Fermoy-ba, útbaigazítást kértem egy embertől. „Ó —, mondta —, az még vagy 14 kilométer tovább az úton.” Tovább mentem, és végül elértem egy farmot a kis vidéki úton. Az a fiatalember állt a farm kapujában, aki a könyvet kérte. Amikor bemutatkoztam, ezt mondta: „Ez a könyv megér annyit aranyban, mint amennyi a súlya!” Nagyon jól elbeszélgettünk, és nehezen vettem tudomásul, hogy 50 kilométernyi út áll még előttem hazáig. Még ma, 40 évvel később is, nagy örömmel tölt el, amikor minden évben a kongresszusokon összetalálkozom ezzel a „fiatalemberrel”, Charles Rinn-nel. Napjainkban már tíz gyülekezet van Cork város környékén.
Az 1950-es évek folyamán Caroline és én Írország belterületén vetettük az igazság magjait. A kitartásunkat buzdította az, amikor 1951-ben olyan szelíd emberek, mint Hamilton „Mami” és a menye gyorsan reagáltak a jó hírre. Hamilton „Mami” volt az első alámerített hírnök Longford megyében (1Thessalonika 2:13).
Gond volt az elhelyezésünk. Mihelyt nyomás nehezedett a szálláskiadókra, arra kértek minket, hogy távozzunk. Így miután három különböző szálláshelyet kellett elhagynunk gyors egymásutánban, vettünk egy sátrat, vízhatlan sátorfenéket és hálózsákokat, és ezeket vittük magunkkal az Y-típusú Fordunkban. Minden egyes nap a tanúskodásunk végén ott vertük fel a sátrat, ahol tudtuk. Később kaptunk egy 4 méteres lakókocsit. Kicsi volt, a modern kényelmi felszereléseket nélkülözte — fél kilométert kellett gyalogolnunk ivóvízért —, nem volt szigetelve, de nekünk luxuscikk volt. Humorérzékem ki lett próbálva, amikor egyszer elcsúsztam egy fa nedves gyökerén és beestem egy hosszú, keskeny, de nem túl mély kútba. Ennek ellenére, amikor a körzetfelvigyázó és a felesége meglátogatott minket, ebben a lakókocsiban helyeztük el őket.
Idővel a jó érzésű emberek váratlan kedvességet mutattak. Például akkor, amikor 1958-ban Sligo-ba, Írország nyugati részébe mentünk, ahonnan 8 évvel azelőtt egy úttörő házaspárt elzavartak a városból. Jehovához imádkoztunk segítségért, hogy találjunk helyet a lakókocsinak. Többórás keresés után keresztülhajtottunk egy nagy, használaton kívüli kőbányán. Egy ember, aki marhákat terelt lefelé az úton, azt mondta, hogy az ő családjáé a bánya. „Használhatjuk?” — kérdeztük, azután elmondtuk, hogy egy Bibliatársulat ügynökei vagyunk. Azt mondta, hogy az nagyon jó lesz.
Nemsokkal ezután ezt kédezte: „Melyik Bibliatársulathoz tartoznak?” Kínos pillanat volt. Megmondtuk neki, hogy Jehova Tanúi vagyunk. Óriási megkönnyebbülésünkre továbbra is barátságos maradt. Néhány héttel később átnyújtott nekünk egy számlát, amely a hely egyévi bérléséről szólt. „Nem kérünk érte pénzt — mondta. — De tudjuk, hogy az emberek ellenségesek magukkal, ezért ha valaki azt kérdezi, van-e joguk itt lenni, hát itt van rá a bizonyíték.”
Mialatt Sligo-ban voltunk, hallottunk egy emberről, aki jó nevű üzlettulajdonos és futballjátékos volt, és már akkor mutatott némi érdeklődést, amikor az előző úttörő házaspár itt volt a városban. A nyolc év alatt kevés kapcsolata lehetett az igazsággal, ezért kiváncsiak voltunk rá, hogy van. A sugárzó mosoly Mattie Burn arcán megadta erre a választ, amikor bemutatkoztam neki. Az évekkel azelőtt elvetett mag nem halt meg. Ő még ma is tagja a Sligo-ban működő kicsiny, tevékeny gyülekezetnek.
Megváltozik a hozzáállás
Az egyik hely, amely áttekintést nyújt sokak ellenséges viselkedéséről, Athlone város volt. Amikor az 1950-es években elkezdődött a szervezett tanúskodás, a papok közbenjártak azért, hogy egy bizonyos városrészben mindenki írjon alá egy olyan kérvényt, amely szerint nem akarják, hogy Jehova Tanúi felkeressék őket az otthonaikban. Elküldték a kérvényt a kormánynak, s ezzel nagyon megnehezítették a munkát Athlone-ban néhány évig. Egy alkalommal egy csoport fiatal felismert engem, mint Tanút, és elkezdtek kövekkel dobálni. Amikor egy kirakat elé álltam, a tulajdonos behívott az üzletébe — inkább féltve a kirakatát, mint engem —, és kiengedett a hátsó kijáraton.
Nemrégen, 1989 augusztusában, amikor egy hűséges testvér temetését vezettem le Athlone-ban, nem tehettem róla, de elcsodálkoztam, hogy Jehova mennyire megadta a növekedést itt is. A gyülekezet tagjain kívül mintegy 50 helyi lakos hallgatta végig tiszteletteljesen a temetési beszédet a szép Királyság-teremben, amelyet a testvérek építettek.
Különleges kiképzés a Gileád Iskolában
Tízhónapos tanfolyamra kaptam meghívást az Őrtorony Gileád Biblia Iskolába, 1961-ben. Ez a különleges tanfolyam csak férfiak részére szólt, ezért Caroline és én imateljesen megvizsgáltuk a meghívást. Tizenkét év óta sohase voltunk külön egymástól. Továbbá, mivel feleségemnek is minden vágya az volt, hogy elvégezze a Gileád Iskolát és misszionárius legyen, ezért különösen csalódott volt, amiért ő nem kapott meghívást. De nemes lelkű lévén, első helyre tette a Királyság-érdekeket, és beleegyezett abba, hogy menjek. A tanfolyam csodálatos kiváltság volt. De az is örömet nyújtott, amikor hazatértem, és a Társulat fiókhivatalának a munkáját végeztem, bátorítást adva a 200, vagy annál is több Tanúnak, akik az 1960-as években végezték a plántálás és az öntözés munkáját Irországban.
Néhány évvel később, 1979-ben Caroline-nak Jehova Tanúi New York-i világközpontjába kellett mennie, amikor engem különleges Gileád Iskolai tanfolyamra hívtak, amely a Fiókhivatali Bizottságok tagjainak szólt. Caroline élete utolsó részének ez volt a csúcspontja. Két évvel ezután meghalt. A 32 év alatt, amelyet együtt töltöttünk a teljes idejű szolgálatban, mindvégig megőrizte buzgóságát Jehova munkája iránt, és mindvégig bizalommal volt aziránt, hogy Jehova megadja a növekedést.
Rettenetesen hiányzott nekem. Az egyedüli dolog, ami segített elviselni, az az Ébredjetek! folyóirat akkori cikke volt, „Tanulj meg olyan valaki nélkül élni, akit szeretsz!” címmel (1981. február 8. [angolban]). Valahányszor az elvesztett társamra gondoltam, könnyek futottak a szemembe, de mégis azt tettem, amit a cikk javasolt, és továbbra is buzgó maradtam Jehova szolgálatában.
Jehova áldása folytatódik
Egy évvel feleségem halála előtt, 1980 áprilisában jelen voltam, amikor Lyman Swingle testvér, a Vezető Testület tagja átadott Dublinban egy fiókhivatali épületet. Milyen izgalmas volt 1854 szántóföldi hírnököt látni, s ez a szántóföld akkor már Észak-Írországot is magában foglalta! És ma, tíz évvel később, az Évkönyv 1990-re 3451 fős csúcsot jelent!
Eközben még egy áldásban részesültem. Mialatt mint a Királyság Szolgálati Iskola oktatója szolgáltam, találkoztam Evelyn Halford-dal, egy vonzó és buzgó testvérnővel, aki azért költözött Írországba, hogy ott szolgáljon, ahol a szükség nagyobb. Házasságunk 1986 májusában történt, ő igazi segítségnek bizonyult minden teokratikus tevékenységemben.
Az iskolai tanulmányaim befejezése után, 51 évig tartó teljes idejű szolgálatból 44 évet Írországban töltöttem el. Szívet melengető látni azt a sok embert, akinek a segítségére voltam, és akik még ma is szolgálják Jehovát, egyesek mint vének és kisegítőszolgák. Habozás nélkül mondhatom, hogy az egyik legnagyobb öröm az, ha valakit az élet útjára segítünk.
Hiterősítő volt látni, hogy a vad ellenségeskedés ellenére az igaz imádat egyik hely után a másikon kivirágzik Írországban. Ma mintegy 3500 hírnök van kapcsolatban szerte az országban a több mint 90 gyülekezettel. Valóban nincs határa annak, amit Jehova tenni képes. Ő megadja a növekedést, ha mi szorgalmasan plántálunk és öntözünk (1Korinthus 3:6, 7). Én igaznak találtam ezt. Láttam, amint megtörtént ez Írországban.
[Kép a 25. oldalon]
[Kép a 28. oldalon]