Nem élhettem volna jobb ügyért

BOB ANDERSON ELMONDÁSA ALAPJÁN

Körülbelül tíz évvel ezelőtt néhány barátom megkérdezte: „Miért maradtál ilyen hosszú ideig úttörő, Bob?” „Nos — szóltam mosolyogva —, tudtok valami jobbat az úttörőszolgálatnál?”

HUSZONHÁROM éves voltam, amikor 1931-ben beléptem az úttörőszolgálatba. Most, a nyolcvanhetedik életévemben még mindig úttörő vagyok. Tudom, hogy nem élhettem volna jobb ügyért. Hadd magyarázzam el, miért.

1914-ben egy traktátust hagytak az otthonunknál. A traktátust a Nemzetközi Bibliakutatók (Jehova Tanúi akkori elnevezése) jelentették meg. Amikor a Tanú visszatért, édesanyám aprólékosan kikérdezte őt a pokoltűzről. Szigorú wesleyánus metodista nevelésben részesült, de az örök gyötrelemnek ezt a tanítását soha nem tudta összeegyeztetni a szeretet Istenével. Amint értesült arról, hogy mi az igazság ebben a kérdésben, ezt mondta: „Boldogabb vagyok, mint életemben bármikor ezelőtt!”

Édesanyám azonnal felhagyott a metodista vasárnapi iskolában való tanítással, és csatlakozott a Bibliakutatók kicsiny csoportjához. A Mersey folyó túlpartjáról a liverpooli kikötőre néző szülővárosunkban, Birkenheadben kezdett el prédikálni, és hamarosan kerékpárral rendszeresen felkeresett számos szomszédos várost. Ezen a nagy kiterjedésű területen tanúskodott élete hátralevő részében, és nagyon közismertté vált, ezáltal is jó példával járt elöl gyermekei számára. 1971-ben, előrehaladott korban, kilencvenhét évesen halt meg mint olyan Tanú, aki mindvégig tevékeny maradt.

Nővéremmel, Kathleennel együtt anya kivett minket a metodista vasárnapi iskolából, hogy kísérjük el őt a Bibliakutatók összejöveteleire. Amikor később már édesapám is velünk jött, a szüleim lépéseket tettek, hogy legyen egy rendszeres családi bibliatanulmányozás az Isten hárfája című könyvből. Az ilyen tanulmányozás újdonság volt akkoriban, de az alapvető bibliai igazságoknak ez a korai elültetése nagyon gazdag jutalommal járt, mivel idővel nővérem és én beléptünk az úttörőszolgálatba.

Anya kitartott amellett, hogy nekünk, gyerekeknek az jelentette a szellemi fordulópontot, amikor 1920-ban Liverpoolban megnéztük a „Teremtés története képekben” című filmet, és igaza is volt. Olyan fiatalon ez a bemutató élénk nyomot hagyott az elmémben. Kiemelkedő emlék maradt a Jézus életét bemutató szakasz, különösen, amint mutatták a halálához vezető útját. Az egész tapasztalat segített abban, hogy az életben a legfontosabb munkára, a prédikálásra összpontosítsak.

Az 1920-as évek elején édesanyámmal elkezdtem traktátusokat terjeszteni vasárnap délutánonként. Először úgy oktattak minket, hogy hagyjuk az otthonoknál a traktátusokat, később azt az útmutatást kaptuk, hogy adjuk át a házigazdáknak, és azokat, akik érdeklődnek, keressük fel újra. Mindig is az volt a meglátásom, hogy ami az újralátogatásokat és a bibliatanulmányozásokat illeti, ez a munka volt a kezdeti megalapozása a ma oly hatékony tevékenységünknek.

Belépés az úttörőszolgálatba!

Kathleennel együtt 1927-ben keresztelkedtem meg. Analitikai kémikusként dolgoztam Liverpoolban, amikor 1931-ben értesültem arról a határozatról, hogy felvettük a Jehova Tanúi nevet. Gyakran láttam a Társulat kolportőrjeit (ma úttörők), amint a liverpooli üzletekben tevékenykedtek, és az ő példájuk nagyon nagy hatással volt rám. Mennyire vágytam rá, hogy a világi kapcsolatoktól mentesen Jehova szolgálatában tölthessem az életemet!

Ugyanazon év nyarán a barátom, Gerry Garrard elmondta, hogy elvállalta a Watch Tower Society második elnökétől, Joseph F. Rutherfordtól a megbízást, hogy Indiában prédikáljon. Közvetlen azelőtt, hogy elhajózott volna, átjött hozzám, és a teljes idejű szolgálat kiváltságáról beszélt. Amikor elköszönt, további buzdításomra ezt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy nemsokára úttörő leszel Bob.” És így is lett. Októberben beléptem az úttörőszolgálatba. Micsoda öröm, micsoda szabadság, amikor az ember vidéki utakon kerékpározik, és elszigetelt településeken prédikál! Tudtam, hogy a legfontosabb munkába kezdtem bele, amelyet valaha végezhettem.

Az első úttörőmegbízatásom Dél-Wales volt, ahol csatlakoztam Cyril Stentifordhoz. Cyril később feleségül vette Kathleent, és több éven keresztül együtt végezték az úttörőszolgálatot. Azt követően a lányuk, Ruth is belépett az úttörőszolgálatba. 1937-ig Fleetwoodban (Lancashire) Eric Cooke társa voltam. Addig az úttörők csupán Nagy-Britannia vidéki területein tevékenykedtek, a gyülekezeti területeken kívül. Albert D. Schroeder azonban, aki akkoriban a Társulat londoni fiókhivatalának munkájáért volt felelős, azt a döntést hozta, hogy áthelyeznek minket Bradford városába, Yorkshire-be. Ez volt az első eset Nagy-Britanniában, hogy úttörőket bíztak meg egy konkrét gyülekezet segítésével.

Eric 1946-ban elment az Őrtorony Gileád Biblia Iskolára, és Rhodesia déli részére, a mostani Zimbabwéba kapta megbízatását, feleségével együtt pedig még mindig hűségesen szolgálnak misszionáriusként Durbanban, Dél-Afrikában.

Másik megbízatást kaptam 1938-ban, amikor is zónaszolga (ma körzetfelvigyázó) lettem Lancashire északnyugati részén és a gyönyörű Lake Districtben. Itt találkoztam Olive Duckett-tel, és miután összeházasodtunk, ő azonnal csatlakozott hozzám a körzetmunkában.

Írország a háborús években

Röviddel azután, hogy Nagy-Britannia 1939 szeptemberében hadat üzent Németországnak, megbízatási területemet Írországra változtatták. Nagy-Britanniában megkezdődött a besorozás a hadseregbe, nem így a déli Ír Köztársaságban, amely semleges ország maradt a háború alatt. Az Ír Köztársaság és Észak-Írország egy körzetté kellett hogy váljon. De korlátozások voltak érvényben, és engedélyre volt szükség ahhoz, hogy az ember Nagy-Britanniából Írország bármely részére utazzon. A hatóságok azt mondták, mehetek, azonban bele kellett egyeznem, hogy azonnal visszatérek Angliába, ha a sorozásnál az én korosztályom lesz esedékes. Szóbeli beleegyezésemet adtam, de meglepetésemre, amikor megjött az engedély, nem csatoltak hozzá semmilyen feltételt.

Akkoriban egész Írországban csak valamivel több mint száz Tanú volt. Miután 1939 novemberében megérkeztünk Dublinba, találkoztunk Jack Corr-ral, aki már hosszú ideje úttörő volt. Elmondta nekünk, hogy még két úttörő van az egyik közeli városban, és néhány érdeklődő személy Dublinban, összesen mintegy huszan. Jack bérelt egy termet Dublinban összejövetelek számára, és mindannyian megegyeztünk abban, hogy minden vasárnap rendszeresen találkozunk. Ez a megállapodás egészen addig fennállt, míg 1940-ben a gyülekezet megalakult.

Észak-Írország — mint az Egyesült Királyság része — háborúban állt Németországgal, így amikor északra költöztünk Belfastba, meg kellett barátkoznunk az élelmiszerjegyeket tartalmazó füzetekkel és az éjszakai légvédelmi elsötétítéssel. Habár a náci légierőnek jóval több mint ezerhatszáz kilométert kellett megtennie ahhoz, hogy elérje Belfastot és visszatérjen európai támaszpontjára, sikerült eredményesen bombáznia a várost. Az első támadás alkalmával megrongálódott a Királyság-termünk, a lakásunk pedig romba dőlt, míg mi a város másik részében testvéreknél voltunk látogatóban, tehát rendkívüli módon menekültünk meg. Ugyanezen az éjjelen az egyik Tanú család az óvóhelyre sietett. Amikor megérkeztek, látszott, hogy megtelt, így hát vissza kellett menniük az otthonukba. Az óvóhelyet közvetlen bombatalálat érte, és minden ott levő meghalt, testvéreink azonban néhány vágással és horzsolással életben maradtak. Ezekben a nehéz háborús években egyetlen testvérünk sem szenvedett komoly sérülést, amiért hálásak voltunk Jehovának.

A szellemi táplálék beszerzése

A háború előrehaladtával a korlátozások szigorúbbakká váltak, és végül postai cenzúrát vezettek be. Ez azt jelentette, hogy Az Őrtoronyt feltartóztatták, és nem engedélyezték behozatalát az országba. Noha mi is törtük a fejünket, mit tehetnénk, Jehova keze nem bizonyult rövidnek. Az egyik reggel levelet kaptam egy „unokatestvéremtől” Kanadából, aki családi ügyekről írt. Fogalmam sem volt, ki lehetett az, de utóiratként azt közölte, hogy csatolt a levélhez „egy érdekes bibliai témájú cikket”, hogy olvassam el. Az Őrtorony egyik példánya volt, de mivel sima borításban küldte, a cenzor nem vette el.

Feleségemmel együtt a helyi Tanúk segítségével, beleértve Maggie Coopert is, aki a „Fotodráma” munkálataiban is részt vállalt, azonnal elkezdtük sokszorosítani a cikkeket. Hamarosan megszerveződött a tevékenységünk, hogy százhúsz példányt küldjünk szét szerte az országban, amikor a sima borítású Őrtorony folyóiratok rendszeresen megérkeztek a sok új barátunktól Kanadából, Ausztráliából és az Egyesült Államokból. Szorgalmuknak és kedvességüknek hála, az egész háborús időszak alatt soha nem mulasztottunk el egyetlen számot sem.

Kongresszusok megrendezésére is képesek voltunk. Kiemelkedő volt az 1941-es kongresszus, ahol közrebocsátották a Children (Gyermekek) című új kiadványt. Úgy tűnt, hogy a cenzor nem kifogásol egy olyan könyvet, amelyről ő azt gondolta, hogy gyermekekről szól, ezért sikerült minden bonyodalom nélkül az országba juttatni a készletünket. Egy másik alkalommal a Peace​—Can It Last? (Béke — vajon tartós lehet?) című füzetet helyileg nyomtattuk, mert lehetetlen volt Londonból behozni példányokat. Valamennyi korlátozás ellenére, amelyet kiszabtak, nagyon jó szellemi gondoskodásban részesültünk.

Legyőzzük az ellenállást

Egy lelkész, aki az egyik belfasti szanatóriumban tartózkodott, amelyet egy Jehova Tanúja vezetett, küldött a feleségének Angliába a Gazdagság című könyvből egy példányt. A feleség ellenezte az igazságot, és válaszában ezt világossá is tette. Azt is bizonygatta, hogy mi egy „hazafiatlan szervezetet” alkotunk. A posta cenzora felfigyelt erre, és az ügyet jelentette a bűnügyi nyomozó osztálynak. Ennek következtében behívattak a rendőrségi kaszárnyába, hogy adjak magyarázatot, és arra kértek, hogy vigyek el egy példányt a Gazdagság könyvből. Érdekes, hogy amikor végül is visszaadták a könyvet, észrevettem, hogy valamennyi aláhúzott rész a római katolikus egyházról szólt. Úgy éreztem, ez lényeges, mivel tudtam, hogy a rendőrség résen van az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) tevékenységével szemben.

Szigorúan kikérdeztek a háborús időben tanúsított semlegességünkről, mert a rendőrség nehéznek találta megérteni az állásfoglalásunkat. A hatóságok azonban soha nem indítottak ellenünk eljárást. Később, amikor egy kongresszus megtartása ügyében fordultam a rendőrséghez engedélyért, ragaszkodtak hozzá, hogy küldenek két rendőrt, akik jelentést tesznek. Azt mondtam: „Örömmel látjuk őket!” Úgyhogy eljöttek, végigülték a délutáni összejövetelt, és gyorsírással jegyzeteket készítettek. Az ülésszak végén megkérdezték: „Miért küldtek minket ide? Nekünk minden tetszik!” Másnap újra eljöttek, és boldogan elfogadták a Peace​—Can It Last? füzetünk díjmentes példányát. A kongresszus többi része zavartalanul folyt.

Amint véget ért a háború, és enyhültek az utazási korlátozások, Pryce Hughes eljött Belfastba a londoni Bételből. Harold King kísérte el őt, akit később Kínába neveztek ki misszionáriusnak. Miután hat évig elszigeteltek voltunk a londoni fiókhivataltól, mindannyiunkra nagyon buzdító hatással voltak azok az előadások, amelyeket ezek a testvérek tartottak. Nem sokkal ezután egy másik hűséges úttörőt, Harold Duerdent küldték át Angliából, hogy erősítésére legyen a Belfastban végzett Királyság-munkának.

Visszatérés Angliába

Nagy szeretet fejlődött ki bennünk az ír testvérek iránt, és nehéz volt visszatérnünk Angliába. De megbízatásunk feleségemmel együtt visszahívott minket Manchesterbe, később pedig Newton-le-Willowsba, egy másik lancashire-i városba költöztünk, ahol nagyobb volt a szükség hirdetőkre. Lois, a lányunk, 1953-ban született, és szívet melengető volt látni, hogy tizenhat évesen belépett az úttörőszolgálatba. Miután férjhez ment David Parkinson úttörőhöz, folytatták a teljes idejű szolgálatot Észak-Írországban, és sok tekintetben azokat a lábnyomokat követték, amelyeken Olive és én jártunk. Most gyermekeikkel együtt újra Angliában vannak, és mindannyian ugyanabban a gyülekezetben szolgálunk.

Annak ellenére, hogy körülményeink változtak, soha nem hagytam abba az úttörőszolgálatot; Olive soha nem akarta, hogy abbahagyjam, és én sem. Mindig úgy éreztem, hogy az úttörőként elért eredményeim jogosan illetik feleségemet is, mivel folyamatos, szerető támogatása nélkül soha nem lettem volna képes kitartani a teljes idejű szolgálatban. Ma már természetesen mindketten hamarabb elfáradunk, de még mindig örömmel tanúskodunk, különösen, amikor együtt vagyunk, és bibliatanulmányozást vezetünk szomszédainknál. Az évek folyamán abban a kiváltságban volt részünk, hogy mintegy száz személynek segíthettünk abban, hogy Jehova önátadott és megkeresztelt szolgájává váljon. Micsoda öröm ez! Úgy vélem ezt a számot most már meg kell sokszorozni, mivel a gyarapodó családok harmadik és negyedik generációig Tanúkká lettek.

Olive és én gyakran beszélgetünk az évek során részünkül jutott számos kiváltságról és tapasztalatról. Milyen boldog évek voltak, és milyen gyorsan elszálltak! Tudom, hogy mindezen évek alatt nem tudtam volna annál jobbat kezdeni az életemmel, mint hogy úttörőként szolgálom Istenemet, Jehovát. Most, akár a múltra tekintek hálásan, akár a jövő elé nézek várakozva, úgy érzem nagyon sokatmondóak Jeremiás szavai: „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul . . . azért benne bízom” (Jeremiás siralmai 3:22–24).

[Kép a 26. oldalon]

Bob és Olive Anderson