’Könnyhullatással vetve, örömkiáltással aratva’

Miyo Idei elmondása alapján.

„Meghalok! Meghalok! Segítsetek!” Kiáltott édesapám minden erejét megfeszítve. Hangja betöltötte a teret, amint kirohantam a házból.Éjfél volt. Édesapám szívrohamot kapott. A nagybátyámhoz futottam,aki a közelben lakott, de mire visszaértünk,édesapám pulzusa többé már nem vert.

MINDEZ 1918. december 14-én történt. Én akkor 13 évesen szülők nélkül maradtam. Édesanyám akkor halt meg, amikor hétéves voltam. Mivel oly fiatalon vesztettem el mindkét szülőmet, azon kezdtem töprengeni, hogy ’Miért halnak meg az emberek? Mi történik a halál után?’

A tanárképző iskola elvégzése után tanárnő lettem, és Tokióban a Shinagawa Általános Iskolában tanítottam. Később, egy ismerősöm bemutatott egy fiatalembernek, Motohironak, akihez 22 éves koromban feleségül mentem. Az elmúlt 64 év folyamán együtt osztoztunk az élet édes és keserű élményeiben. Házasságkötésünk után nemsokkal Tajvanra költöztünk, amely akkor japán uralom alatt állt. Abban az időben még nem hittem volna, hogy ebben az országban okom lesz az örömkiáltásra.

Az igazság tanulása

Az történt, hogy 1932 tavaszán, amikor a Tajvan középső részén fekvő Chiai külvárosában laktunk, egy Saburo Ochiai nevű férfi keresett fel minket. Arra hívta fel a figyelmünket, hogy a bibliai jövendölések közé tartozik a halottak feltámasztásának az ígérete is. (János 5:28, 29.) Milyen csodálatos kilátás! Mennyire szerettem volna újra látni édesanyámat és édesapámat! Logikus érveléseivel, ésszerű magyarázataival és megalapozott bibliai bizonyítékaival szavai úgy hangzottak, mint ami maga az igazság. Csak úgy repült az idő, amikor az egész napot a Biblia megvitatásával töltöttük el. A Biblia egyszer csak vonzó könyvvé vált számomra.

Ochiai úr nemsokkal ezután elköltözött és otthagyta nekünk a Creation (Teremtés), Harp of God (Az Isten hárfája), Government (Kormányzat), Prophecy (Prófécia), Light (Világosság), Reconciliation (Kiengesztelés) című könyveket, melyeket az Őr Torony Biblia és Traktátus Társulat adott ki. Olvasásuk közben szívtam magamba az igazságot és arra éreztem késztetést, hogy elmondjam másoknak is, amit olvastam. Ha Jézus szűkebb hazájában, Názáretben kezdte el a szolgálatát, akkor én miért ne kezdeném el ott, ahol élek? Felkerestem a szomszédomat. Senkitől sem tanultam, hogyan kell prédikálni, így a Bibliámmal és a kiolvasott könyveimmel mentem házról házra, és prédikáltam a legjobb tudásom szerint. Az emberek kedvezően reagáltak, és elfogadták a folyóiratokat. Kértem a Todaishát, ahogyan akkor Japánban az Őr Torony Társulatot hívták, hogy küldjön nekem 150 példányt a The Kingdom the Hope of the World (Királyság, a világ reménysége) című füzetből, én pedig elterjesztettem azokat.

Egyik nap, egy ember, aki elfogadta az irodalmunkat, elmondta nekem, hogy miután én elmentem, a rendőrség rögtön kijött és elkobozta tőle a könyveket. Nemsokkal ezután négy nyomozó jött el hozzám és elkobozta az összes könyvemet és folyóiratomat. Csak a Bibliát hagyták ott. Öt évig senkivel sem találkoztam Jehova népe közül, de az igazság tüze tovább égett a szívemben.

Azután végre eljött 1937 decembere! Két japán kolportőr látogatott meg minket. Csodálkozva ezt kérdeztem: „Honnan tudtatok rólunk?” Ezt felelték: „Itt van a nevetek.” Jehova emlékezett ránk! A két Tanú, Yoriichi Oe és Yoshiuchi Kosaka mintegy 240 kilométert pedálozott két öreg biciklin, Tajpejtől Csiajig, holmijukat magasan felhalmozva hátul. Miközben beszéltek nekünk, hasonló érzésem volt, mint az etiópiai eunuchnak, aki ezt mondta: „Mi tarthat vissza engem, hogy alámerítkezzem?” (Cselekedetek 8:36.) Megérkezésük éjjelén férjem is és én is alámerítkeztünk.

Gondoskodás a bebörtönzött testvérekről

Jehova Tanúi letartóztatása 1939-ben végigsöpört Japánon. Az üldözés hulláma hamarosan elérte Tajvant. Áprilisban letartóztatták Oe és Kosaka testvért is. Két hónappal később minket is letartóztattak. Mivel tanár voltam, engem másnap elengedtek, de a férjemet négy hónapig őrizetben tartották. Férjem kiszabadulása után Tajpejbe költöztünk. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mivel így közelebb voltunk a börtönhöz, ahol a két testvért fogva tartották.

A tajpeji börtön biztonságát szigorúan őrizték. Ruhaneművel és élelemmel felszerelve meglátogattam a testvéreket. Először Kosaka testvért láttam meg, egy őr és egy nyomozó társaságában, egy 30 centiméteres vasrácsos ablak mögött. Arca sápadt volt, ajkai vörösek, mint a friss földieper. Tüdővészben szenvedett.

Azután Oe testvér jött elő, mosollyal az arcán boldogan ismételgette: „Milyen nagyszerű, hogy el tudtál jönni! — Mivel az arca sápadt volt és duzzadt, az egészsége felől kérdeztem. — Tökéletesen jól vagyok! — válaszolta. — Ez egy remek hely. Se poloska, se tetű. Még hajdina tésztát is ehetek. Ez olyan mint egy nyaraló” — mondta. A rendőr és az őr már nem tudták tovább visszatartani a nevetésüket és ezt mondták: „Ó, hát képtelenek vagyunk legyőzni Oét.”

Újra börtönben

Néhány nappal azután, hogy visszatértem a testvérek látogatásából, 1941. november 30-án éjfél körül dörömböltek az ajtónkon. Hegycsúcshoz hasonló sapkák árnyékait vettem ki az üveg tolóajtón keresztül. Nyolc sapkát számoltam. Rendőrök voltak. Erőszakkal bejöttek a házba és felforgattak mindent — de hiába. Egyórai keresgélés után elkoboztak néhány fényképalbumot, és azt mondták, hogy velük kell mennünk. Eszembe jutott, hogy Jézust is az éjszaka közepén tartóztatták le. (Máté 26:31, 55–57; János 18:3–12.) Szórakoztatott az a gondolat, hogy ez a nyolc ember ekkora felhajtást csinált kettőnk miatt.

Egy ismeretlen épületbe vittek minket, amely hatalmas volt és sötét. Később rájöttünk, hogy ez a tajpeji Hichisei börtön volt. Egy széles pad elején ültünk és elkezdődött a kihallgatás. Újra és újra ezt kérdezték: „Kiket ismernek?” Mi pedig mindketten ezt válaszoltuk: „Nem ismerek senkit.” Hogyan is ismerhettük volna a szárazföldön élő japán testvéreket? Csak Oe és Kosaka testvéreket ismertük, és lakatot tettünk a szánkra azokat a neveket illetően, melyekről másoktól hallottunk.

Nemsokára hajnali öt óra lett, és két nyomozó a cellámba vitt. Jó időbe telt, míg hozzászoktam az új környezetemhez. Életemben először találkoztam poloskákkal. Ezek a kis rovarok, amelyek teljesen elszánták magukat arra, hogy megünnepeljék az új jövevényt — annak ellenére, hogy az utamba kerülő összes poloskát eltapostam —, kérlelhetetlenül elleptek engem, a másik két asszonyt pedig békén hagyták. Végül feladtam és hagytam, hogy megebédeljenek belőlem.

Az ételünk egy csésze félig főzött rizskása volt, de a szám makacsul kitartott amellett, hogy ez nyers rizs volt. A kásához egy kis adag sózott, piszkos daikon [japánretek] levelet kaptunk. Mivel az ételnek rossz szaga és undorító kinézete volt, először képtelen voltam megemészteni, a többi bentlakó viszont jött és megette. Az életben maradásom érdekében azonban természetesen fokozatosan hozzászoktam.

A börtönélet tragikus volt. Egy alkalommal hallottam egy férfit, akit kémkedéssel gyanúsítottak, amint nap mint nap ordított a kínzása miatt. Láttam egy másik személyt a szomszéd cellában, aki belehalt a kínjaiba. Mindezeket szem előtt tartva mélységesen meg voltam győződve arról, hogy ennek a régi rendszernek véget kell érnie, és Isten ígéreteibe vetett reménységem erősebbé vált mint valaha.

Kihallgatás

Körülbelül egy évig tartottak börtönben és ötször hallgattak ki. Először egy vádló érkezett, engem egy szűk kihallgató szobába vezettek. Az első dolog, amit kérdezett, ez volt: „Ki a nagyobb, Amaterasu Omikami [a nap istennője] vagy Jehova? Mondja meg!” Gondolkodtam egy ideig, hogy hogyan válaszoljak.

„Mondja meg ki a nagyobb, különben elverem!” És fenyegetően nézett rám.

Nyugodtan ezt válaszoltam: „A Biblia legelején az van írva, hogy ’Kezdetben Isten teremtette az eget és a földet.’ ” Úgy éreztem, hogy ehhez semmit nem kell hozzátennem. Mereven, szó nélkül nézett rám, és másra terelte a szót.

Végül is milyen okból tartottak fogva? A vizsgálati feljegyzés így szólt: „Félő, hogy beszéde és tettei által félrevezeti az embereket.” Ez volt az oka annak, hogy fogva tartottak, bírósági tárgyalás nélkül.

Jehova mindig közel volt hozzám, mialatt mindezt átéltem. Jehova kedvessége által hozzájutottam egy zsebméretű Keresztény Görög Iratokhoz. Egy nyomozó dobta be a cellámba egy nap, ezt mondván: „Megengedem, hogy nálad legyen.” Mindennap addig olvastam, amíg meg nem jegyeztem mindazt, amit olvastam. Az első századi keresztények bátor példája a Cselekedetek könyvében a buzdítás legnagyszerűbb forrása lett számomra. Pál 14 levele is megerősített. Pál rendkívüli üldözést élt át, de a szent szellem mindig megsegítette őt. Az ilyen feljegyzések erősítőleg hatottak rám.

Nagyon sovány lettem és legyengültem egészségileg, de Jehova életben tartott, gyakran váratlan módon is. Egy vasárnapi napon az egyik nyomozó, akivel még nem találkoztam, egy kendővel átkötött csomaggal érkezett. Kinyitotta a cella ajtaját és kivitt az udvarra. Amikor egy nagy kámforfához értünk, kinyitotta a csomagot. No nézd csak! Banán és sütemény volt benne. Azt mondta, hogy ott egyem meg. A nyomozó megjegyezte: „Maguk mindannyian nagyon jó emberek. Nekünk mégis így kell bánni magukkal. Én szeretném, ha hamarosan megszabadulna ettől a bánásmódtól.” Így az őrök és a nyomozók kezdtek kedvesen bánni velem. Megbíztak bennem, megengedték, hogy kitakarítsam a szobájukat és számos más kiváltságnak tekinthető munkát bíztak rám.

Azután, 1942 vége felé hívatott az a nyomozó, aki letartóztatott minket. „Bár halálos ítéletet érdemelne, ma mégis szabadon engedjük magát” — jelentette ki. Férjem körülbelül egy hónappal az én szabadulásom előtt tért haza.

Felújítva kapcsolatunkat a Tanúkkal

Mialatt mi börtönben voltunk, Japán belépett a II. világháborúba. Azután, 1945-ben hallottuk, hogy Japán elvesztette a háborút és olvastuk az újságokban, hogy a politikai foglyokat szabadon engedik. Arról tudtunk, hogy Kosaka testvér belehalt a betegségébe a börtönben, Oe testvér holléte felől viszont azonnal levélben érdeklődtem a tajpeji Hsinchu börtöntől, és más városok börtöneitől. Választ azonban nem kaptam. Később megtudtam, hogy Oe testvért egy kivégzőosztag végezte ki.

Egyszer csak 1948-ban váratlanul levelet kaptunk Sanghajból. Stanley Jones volt a feladó, akit Kínába küldtek a Gileád iskolából, ez volt Jehova Tanúi újonnan alakult misszionáriusi iskolája. Jehova megint csak megemlékezett rólunk! Túláradó volt az örömöm, hogy újból kapcsolatban lehetek Jehova szervezetével. Hét év telt el azóta, hogy Oe testvért láttuk. Bár teljesen elszigetelten éltünk akkor Jehova Tanúitól, én mindvégig beszéltem másoknak a Jóhírről.

Amikor Jones testvér először látogatott meg minket, ez az örvendezés időszaka volt. Nagyon kedves volt hozzánk. Bár addig még sohasem találkoztunk vele, mégis úgy éreztük, hogy egy nagyon közeli ismerőst üdvözölhetünk otthonunkban. Nemsokkal ezután Jones testvér a hegyeken túli Tajtungba ment férjemmel, mint tolmácsával. Körülbelül egy hét múlva tértek vissza, ezen a héten egy egynapos összejövetelt tartottak, amelyen a keleti parti amis törzsből mintegy 300-an merítkeztek alá.

Jones testvér látogatása másmódon is nagyon sokat jelentett számomra. Addig csak egyedül prédikáltam. És most egy házaspár — ahol a férj a mi háztulajdonosunk volt — Jones testvér látogatása alatt alámerítkezett. Azóta is nagyon sokszor éltem át a Királyság hirdetésének az öröméhez társult tanítványképzés örömét. Később Szincsuba költöztünk, Jones testvér háromszor látogatott meg ott minket, mindegyik alkalommal két hetet töltött velünk. Építő társaságát örömmel fordítottam javamra. Az utolsó alkalommal ezt mondta: „Legközelebb elhozom partneremet, Harold Kinget.” De ez a „legközelebb” sohasem jött el, mert nemsokkal ezután mindkettőjüket bebörtönözték Kínában.

Később, 1949-ben Joseph McGrath és Cyril Charles misszionáriusok érkeztek Tajvanra a Gileád iskola 11. osztályából. Kiterjesztették a munkát Tajvanon, otthonunkat használva fel működésük központjául. Az ő példájuk valóban nagyon buzdítóan hatott rám. A politikai helyzet azonban arra késztette őket, hogy Hongkongba távozzanak. Amikor elindultak egy rendőrrel, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. „Ne sírj, Miyo — mondta Joe. Azután hozzátette: — Köszönöm”, s emlékül átnyújtotta sokat használt golyóstollát.

Elkezdjük a gyermeknevelést

Férjemnek és nekem nem volt gyermekünk, ezért örökbefogadtuk férjem unokahúgát, amikor a kislány négyhónapos volt. Édesanyjának az élete asztma miatt veszélyben forgott.

Lloyd Barry testvér, aki misszionáriusként szolgált Japánban, 1952-ben Tajvanra látogatott, hogy törvényes elismerést szerezzen Jehova Tanúi tevékenységének. Nálunk lakott és nagyon buzdítóan hatott ránk. Ekkorra kislányunk már 18 hónapos volt. Felemelte őt és megkérdezte tőle: „Mi Isten neve?” Én meglepetten ezt kérdeztem tőle: „Szerinted már ilyen fiatalon tanítanunk kell őt?” „Igen” — válaszolta határozottan. Ezután a nagyon korai évektől kezdett gyermeknevelés fontosságáról beszélt. „Ő ajándék neked Jehovától, vigaszul.” Ezek a szavai elmémbe vésődtek.

Azonnal elkezdtem kislányomat, Akemit arra tanítani, hogy ismerje és szeresse Jehovát, és az ő szolgálója legyen. Fonetikus jeleket tanítottam neki, az e, ho, ba három betűvel kezdtem, ami az „Ehoba” vagy Jehova szót adja japánul. Két éves korára már megértette, amit mondtam neki. Így minden este, lefekvés előtt bibliai történeteket meséltem neki. Érdeklődéssel hallgatta, és emlékezett rájuk.

Amikor három és féléves volt, Barry testvér újra meglátogatott minket és egy köznyelvű japán Bibliát adott Akeminek. Akemi fel s alá járkált a szobában a Bibliával és ezt mondogatta: „Akemi Bibliája! Akemi Bibliája!” Azután, néhány perccel később ezek a szavak törtek ki belőle. „Akemi Bibliájában nincs benne Jehova! Nekem ez nem kell!” Ezzel ledobta a Bibliát. Megdöbbenve ellenőriztem szavait. Először az Ésaiás 42. fejezetének 8. versénél nyitottam ki. Jehova nevét ott az „Úr” szóval helyettesítették. Más írásszövegeket is megnéztem, de sehol sem találtam meg az isteni nevet, Jehovát. Akemi megbékélt, amikor újra megmutattam neki Jehova nevét az öreg Bibliámban, ami régies japán nyelven íródott.

Visszatérés Japánba

Amikor 1958-ban visszatértünk Japánba, Kobéban a Sannomiya gyülekezettel kerültünk kapcsolatba. Mivel oly sok okom volt arra, hogy hálás legyek Jehovának, úgy szerettem volna hálámat kifejezni, hogy úttörő leszek, ami Jehova Tanúinál teljes idejű szolgát jelent. Erőfeszítést tettem az úttörőszolgálat végzése érdekében. Ennek eredményeként számos házi bibliatanulmányozást vezettem és megízleltem annak az örömét, amikor valaki 70-80 embert segít hozzá az igazsághoz. Egy időben még abban a kiváltságban is volt részem, hogy különleges úttörőként szolgálhattam, több mint 150 órát dolgoztam minden hónapban a szántóföldön, mialatt gondját viseltem a férjemnek és a lányomnak.

Mivel több mint 30 évig Tajvanon éltünk, a japán élet kultúrális megrázkódtatást jelentett számomra, és számos próbateljes tapasztalaton estem át. Ilyen alkalmakkor, ahogyan azt Barry testvér mondta nekem évekkel ezelőtt, Akemi volt a vigaszom és a segítségem. Amikor lehangolt állapotban voltam, ezt mondta nekem: „Anyu, légy erős, Jehova megadja a kivezető utat.” „Igen, megadja, ugye meg fogja adni?” — feleltem és szorosan megöleltem őt. Micsoda forrása volt ez a buzdításnak! Mennyire hálás voltam ezért Jehovának!

Kislányomat Jehova szolgálatára ajánlom fel

Akemi 7 éves korában hírnök lett, és 12 éves korában, 1963 nyarán alámerítkezett. Igyekeztem a lehető legtöbb időt együtt tölteni vele. (5Mózes 6:6, 7.) Amikor serdülőkorba került, nehéz időket éltünk át, de a gyülekezetünkbe küldött különleges úttörők nagyszerű példája és buzdítása hatására Akemi végül azt tűzte ki célul, hogy úttörőszolgálatot végezzen új területeken.

Az 1968-as kerületkongresszuson Jefte lányának szerepét játszotta a bibliai drámában. Ahogy néztem a drámát, úgy határoztam, ahogyan Jefte határozott, felajánlottam Jehovának egyetlen lányomat, akit dédelgettem addig, a teljes idejű szolgálatra. Milyen lesz az élet lányom közelsége nélkül? Kihívást jelentett számomra, mivel már elmúltam 60 éves.

Ekkor, 1970-ben eljött annak az ideje, hogy lányunk elhagyjon minket. Engedélyt kapott a férjemtől és Kyotóba ment, hogy úttörőként szolgáljon. Ismerve érzéseinket, úgy tűnt, hogy szíve vérzik, amiért elhagy minket. Búcsúzóul a Zsoltárok 126:5, 6-ot idéztem neki: „Azok, akik könnyhullatással vetnek, örömkiáltással aratnak majd. Aki késedelem nélkül kimegy, akár sírva is, telezsák magot cipelve, minden bizonnyal örömkiáltással tér vissza, kévéit hordozva.” Ezek a szavak buzdítóan hatottak rám is.

Akemi később férjhez ment és folytatta a különleges úttörőszolgálatot a férjével. Mióta férjét 1977-ben körzetfelvigyázónak nevezték ki, az utazómunkában szolgálnak. Én rendszeresen kiterítek egy térképet, és a lányommal „utazom” a térképen. Gyönyörűséget okoz, amikor hallom a tapasztalataikat és lányomon keresztül sok testvérnővel ismerkedem meg.

Már 86 éves vagyok. Az elmúlt idő annyinak tűnik, mint egy őrjárásnyi idő éjjel. Már nem tudok annyit dolgozni mint azelőtt, de a szántóföldi szolgálat még mindig örömmel tölt el. Amikor arra a 60 évre gondolok, ami az igazság megismerése óta telt el, Isten megnyugtató ígérete tölti el a szívemet. Igen, Jehova, aki lojálisan bánik a lojálissal, megadja nekünk, hogy örömkiáltással arassunk. (Zsoltárok 18:25 [18:26 Károli].)

[Kép Miyo Ideiről a 10. oldalon]