Több mint 50 éve, hogy ’átjöttem’
EMMANUEL PATERAKISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN
Tizenkilenc évszázaddal ezelőtt Pál apostol rendkívüli meghívásban részesült: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” Pál készségesen elfogadta ezt az új lehetőséget, hogy ’hirdesse az evangéliumot’ (Cselekedetek 16:9, 10, Újfordítású revideált Biblia). Bár az a meghívás, amelyet én kaptam, nem nyúlik vissza ilyen messzire, mégis több mint 50 év telt el, mióta beleegyeztem, hogy új területekre ’jövök át’ az Ésaiás 6:8 szellemében: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Számtalan utazásom miatt rászolgáltam az „örök turista” becenévre, de ténykedésemnek kevés köze volt a turizmushoz. A szállodai szobámba érve nemegyszer térdre borulva köszöntem meg Jehovának, hogy megoltalmazott.
HIERÁPETRÁBAN, Krétán születtem 1916. január 16-án, egy nagyon vallásos, ortodox családban. Anya már kisgyermekkoromtól kezdve vitt a templomba vasárnaponként, nővéremmel és két húgommal együtt. Ami apát illeti, ő inkább otthon maradt, és olvasta a Bibliát. Apámat, aki becsületes, erényes és könyörületes ember volt, rajongásig szerettem, és kilencéves koromban bekövetkezett halála mély nyomot hagyott bennem.
Emlékszem, hogy ötéves koromban olvastam egy idézetet az iskolában, amely így szólt: „Minden Isten létezését hirdeti körülöttünk.” Ahogy növekedtem, teljesen meg voltam győződve erről. Így tizenegy éves koromban azt választottam, hogy írok egy fogalmazást, amelynek a Zsoltárok 104:24 lett a témája: „Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal.” Lenyűgöztek a természet csodái, még az olyan egyszerű dolgok is, mint azok a magvak, amelyek kicsiny szárnyakkal vannak ellátva, hogy a szél elfújhassa őket az anyanövény árnyékából. Egy héttel azután, hogy beadtam a dolgozatot, a tanárom felolvasta az egész osztálynak, aztán pedig az egész iskolának is. Az idő tájt a tanárok harcoltak a kommunista eszmék ellen, és örültek, amint hallották, hogy kiállok Isten létezése mellett. Ami engem illet, csupán boldog voltam, hogy kifejezhettem a Teremtőbe vetett hitemet.
Válaszok a kérdéseimre
Még mindig élénken él az emlékezetemben, amikor az 1930-as évek elején először találkoztam Jehova Tanúival. Emmanuel Lionoudakisz prédikált Krétán minden faluban és városban. Sok füzetet elfogadtam tőle, de volt egy, a Hol vannak a halottak? című, amelyen csakugyan megakadt a szemem. Olyan betegesen féltem a haláltól, hogy még csak be sem mertem lépni abba a szobába, ahol apám meghalt. Ahogy újra meg újra elolvastam a füzetet, és megtudtam, hogy mit tanít a Biblia a halottak állapotáról, éreztem, hogy babonás félelmem megszűnik.
Egy évben egyszer, nyáron a Tanúk ellátogattak a városunkba, és még több irodalmat hoztak nekem, hogy olvassam el. Fokozatosan egyre jobban megértettem az Írásokat, de továbbra is az ortodox egyházba jártam. A Szabadulás című könyv azonban fordulópontot jelentett. Világosan rámutatott, hogy különbség van Jehova szervezete és Sátán szervezete között. Ettől kezdve még rendszeresebben kezdtem tanulmányozni a Bibliát és a Watch Tower Society bármely kiadványát, amelyhez csak hozzá tudtam jutni. Mivel Görögországban Jehova Tanúi betiltás alatt álltak, éjjel tanulmányoztam, titokban. Ennek ellenére annyira fellelkesített, amit tanultam, hogy nem tudtam megállni, hogy ne beszéljek róla mindenkinek. Hamarosan érdeklődni kezdett irántam a rendőrség, és rendszeresen meglátogattak, a nap huszonnégy órájában bármikor, hogy irodalom után kutassanak.
Első alkalommal 1936-ban vettem részt egy összejövetelen 120 kilométerrel messzebb, Iráklióban. Annyira boldog voltam, hogy találkozhattam a Tanúkkal! Többségükben egyszerű emberek voltak, többnyire földművesek, de segítettek meggyőződnöm arról, hogy ez az igazság. Jehovának történt önátadásom ott és akkor meg is történt.
Megkeresztelkedésem olyan alkalom volt, amit soha nem felejtek el. 1938-ban, Lionoudakisz testvér egyik éjjel, koromsötétben levitt a tengerpartra két bibliatanulmányozómmal együtt. Miután imádkozott, alá is merített bennünket a vízben.
Őrizetben
Rögtön az első alkalom, amikor prédikálni mentem, enyhén szólva eseménydús volt. Egyik régi iskolatársammal találkoztam, aki pap lett, és kiváló eszmecserét folytattunk így együtt. Később aztán elmagyarázta, hogy a püspök rendelkezése szerint át kell adnia, hogy letartóztassanak. Mialatt a polgármesteri hivatalban arra vártunk, hogy a szomszéd faluból megérkezzen a rendőrség, nagy tömeg gyűlt össze odakint. Így hát fogtam az irodában lévő görög Újszövetséget, és kezdtem egy, a Máté 24. fejezetén alapuló előadást tartani. Az emberek először nem akarták hallani, de a pap közbelépett. „Hadd beszéljen! — mondta. — Ez a mi Bibliánk.” Másfél órán keresztül beszélhettem. Ilyenformán a szolgálatban töltött első napom arra is alkalmat teremtett, hogy megtartsam az első nyilvános előadásomat. Mivel a rendőrség nem érkezett meg mire befejeztem, a polgármester és a pap elhatározta, hogy egy férfiakból álló csoporttal kiűzet a városból. Az úton az első kanyarnál elkezdtem olyan gyorsan futni, ahogy csak tudtam, hogy elkerüljem a köveket, amiket dobáltak.
Másnap a püspök kíséretében két rendőr letartóztatott a munkahelyemen. A rendőrőrszobán tanúskodhattam nekik a Bibliából, de mivel a bibliai irodalmamban nem volt benne a törvény által megkövetelt püspöki pecsét, hittérítéssel és tiltott irodalom terjesztésével vádoltak. A tárgyalásig szabadon bocsátottak.
A tárgyalásom egy hónap múlva következett. Védőbeszédemben rámutattam, hogy semmi mást nem tettem, mint hogy engedelmeskedtem Krisztus prédikálásra vonatkozó parancsának (Máté 28:19, 20). A bíró gúnyosan válaszolt: „Gyermekem, azt a Valakit, aki ezt a parancsot adta, keresztre feszítették. Sajnos nekem nincs felhatalmazásom arra, hogy hasonló büntetést rójak ki magára.” Egy fiatal ügyvéd azonban, akit nem is ismertem, a védelmemre kelt, és azt mondta, hogy tekintettel a széles körű kommunizmusra és ateizmusra, a bíróság büszke lehetne arra, hogy vannak olyan fiatalemberek, akik fel vannak készülve rá, hogy megvédjék Isten Szavát. Ekkor odajött, és őszintén gratulált a védőiratomhoz, amely a rólam szóló aktában volt. Mivel nagy hatással volt rá, hogy ilyen fiatal vagyok, felajánlotta, hogy költségtérítés nélkül fog védeni. A minimális három hónap helyett csak tíz nap börtönbüntetésre ítéltek, és 300 drachma bírságot kellett fizetnem. Az efféle ellenállás csak megerősített abban az elhatározásomban, hogy Jehovát fogom szolgálni, és kiállok az igazság mellett.
Egy másik alkalommal, amikor letartóztattak, a bíró megfigyelte, milyen könnyedséggel idézek a Bibliából. Arra kérte a püspököt, hogy hagyja el az irodáját, és ezt mondta neki: „Ön megtette a magáét. A többit majd én elintézem vele.” A bíró ekkor elővette a Bibliáját, és egész délután Isten Királyságáról beszélgettünk. Az ilyen epizódok arra buzdítottak, hogy a nehézségek ellenére is folytassam.
A halálos ítélet
Katonai szolgálatra soroztak be 1940-ben, én pedig írtam egy levelet, amelyben elmagyaráztam, miért nem egyezhetek bele abba, hogy bevonuljak. Két nap múlva letartóztattak, és a rendőrök nagyon megvertek. Ezután kiküldtek az albán frontra, ahol hadbíróság elé állítottak, amiért megtagadtam, hogy harcoljak. A katonai hatóságok elmondták: az, hogy megtudják, igazam van-e vagy sem, nem érdekli őket annyira, mint az, amilyen hatással lenne a példám a katonákra. Halálra ítéltek, de nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy egy alaki hiba miatt ez az ítélet tíz év kényszermunkára változott. Életem következő néhány hónapját egy görögországi katonai börtönben töltöttem, nagyon nehéz állapotok között, melyek fizikai hatásaitól még most is szenvedek.
A börtön mégsem akadályozott meg a prédikálásban. Távolról sem! Könnyű volt beszélgetéseket kezdeni, amikor sokan szerették volna tudni, miért van egy civil katonai börtönben. Ezen beszélgetések egyike, amelyik egy őszinte szívű fiatalemberrel folyt, bibliatanulmányozáshoz vezetett a börtön udvarán. Harmincnyolc évvel később ismét találkoztam ezzel a férfival egy kongresszuson. Elfogadta az igazságot, és Lefkász szigetén szolgált gyülekezeti felvigyázóként.
Amikor Hitler csapatai megszállták Jugoszláviát 1941-ben, elszállítottak minket messzebbre, délre, egy Prévezában lévő börtönbe. Az utazás során német bombázók támadták meg a konvojunkat, és mi rabok nem kaptunk ennivalót. Amikor elfogyott az a kis kenyér, amim volt, így imádkoztam Istenhez: „Ha az az akaratod, hogy éhen haljak, miután megmentettél a halálbüntetéstől, legyen meg a te akaratod!”
Másnap az egyik tiszt félrehívott a névsorolvasás alatt, és miután megtudta, honnan jöttem, kik a szüleim és miért vagyok börtönben, azt mondta, hogy kövessem. Elvitt a városban lévő tiszti kantinba, odaküldött egy asztalhoz, melyen kenyér, sajt és báránysült volt, és azt mondta, hogy szolgáljam ki magam. Én viszont elmagyaráztam, hogy mivel a többi hatvan fogolynak nincs mit ennie, nem engedné meg a lelkiismeretem, hogy egyek. A tiszt ezt válaszolta: „Nem tudok mindenkit jóllakatni! A maga apja igen nagylelkű volt az enyémhez. Maga iránt van egy erkölcsi kötelességem, de mások iránt nincs.” „Ha így áll a helyzet, én visszamegyek” — feleltem. Egy pillanatig gondolkodott, aztán adott egy nagy szatyrot, hogy rakjak bele annyi ennivalót, amennyit csak tudok.
Mikor visszaértem a börtönbe, letettem a szatyrot, és ezt mondtam: „Urak, ez a maguké!” Micsoda véletlen egybeesés, hogy előző este azzal vádoltak, hogy én vagyok a felelős a többi rab nehéz helyzetéért, mert nem csatlakoztam hozzájuk, amikor Szűz Máriához imádkoztak. Egy kommunista azonban a védelmemre kelt. Most, az ennivalóra nézve ezt mondta a többieknek: „Hol van a ti »Szűz Máriátok«? Azt mondtátok, meg fogunk halni e miatt az ember miatt, mégis ő az, aki ennivalót hozott nekünk.” Ekkor hozzám fordult, és ezt mondta: „Emmanuel! Gyere és adj hálát!”
Röviddel ezután a német hadsereg előrenyomulása miatt a börtönőrök elmenekültek, és ezzel megnyitották az ajtót a rabok előtt. Én Pátréba mentem, hogy találjak még Tanúkat, mielőtt 1941 májusának végén Athént vettem volna célba. Pátréban vehettem néhány ruhát és cipőt, és több mint egy év után először fürödhettem meg. A németek a megszállás befejezéséig rendszeresen megállítottak, mialatt prédikáltam, de sohasem tartóztattak le. Egyikük ezt mondta: „Németországban agyonlőjük Jehova Tanúit. De itt bárcsak minden ellenségünk Tanú lenne!”
Háború utáni tevékenység
Mintha Görögországnak nem lett volna elég a harcból, az 1946—49-ig tartó polgárháború tovább tépázta, ezrek halálát okozva. A testvéreknek sok bátorításra volt szükségük ahhoz, hogy erősek maradjanak egy olyan időszakban, amikor az összejövetelek puszta látogatása is letartóztatáshoz vezethetett. Sok testvért ítéltek halálra semleges álláspontja miatt. Ennek ellenére sok ember reagált a Királyság-üzenetre, és minden héten volt egy vagy két megkeresztelkedőnk. 1947-ben a Társulat athéni hivatalában kezdtem dolgozni napközben, éjjel pedig utazófelvigyázóként gyülekezeteket látogattam.
Abban az örömben volt részem 1948-ban, hogy meghívtak az Egyesült Államokba, hogy vegyek részt az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán. De volt egy kis probléma. Amiatt, hogy büntetett előéletű voltam, nem kaphattam útlevelet. Az egyik bibliatanulmányozóm baráti viszonyban állt egy tábornokkal. Hála ennek a tanulmányozónak, mindössze pár héten belül megvolt az útlevelem. De aggódni kezdtem, amikor röviddel azelőtt, hogy indulnom kellett volna, letartóztattak Az Őrtorony terjesztése miatt. Egy rendőr az Athénban lévő Államvédelmi Rendőrség igazgatója elé vitt. Legnagyobb meglepetésemre az egyik szomszédom volt az! A rendőr elmagyarázta, miért tartóztatott le, és átadta neki a köteg folyóiratot. A szomszédom kivett egy halom Őrtorony folyóiratot az íróasztalából, és ezt mondta nekem: „A legfrissebb szám nincs meg. Kaphatnék egy példányt?” Mennyire megkönnyebbültem, hogy Jehova kezét láttam az efféle dolgokban!
A Gileád 16. osztálya 1950-ben gazdagító élmény volt. Ennek befejezéseként Ciprusra jelöltek ki, ahol hamar felfedeztem, hogy a papság ellenállása ugyanolyan heves, mint Görögországban. Gyakran kellett szembenéznünk a vallásos fanatikusok tömegeivel, akiket az ortodox papok az őrjöngésig felbujtottak. 1953-ban nem újították meg a vízumomat Cipruson, és Isztambulba (Törökország) helyeztek át. Itt is csak rövid ideig maradtam. A Törökország és Görögország közötti politikai feszültség azt jelentette, hogy a prédikálómunkában elért jó eredmények ellenére egy másik helyre kellett mennem, ahová a megbízatásom szólt — Egyiptomba.
Amíg börtönben voltam, mindig eszembe jutott a Zsoltárok 55:7, 8. Dávid itt azt a vágyát fejezi ki, hogy elmeneküljön a sivatagba. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon én is pontosan oda fogok jutni. 1954-ben egy fárasztó, több napig tartó vonatozás és nílusi hajóút után végre elértem a célállomást — Kartúmot Szudánban. Mindössze azt akartam, hogy lezuhanyozhassak és lefeküdhessek. Azt elfelejtettem, hogy délidő volt. A víz, ami a tetőn lévő tartályban volt, leforrázott, így több hónapig kénytelen voltam trópusi sisakot hordani, míg a skalpom be nem gyógyult.
Gyakran éreztem magam elszigetelve itt, egyedül a Szahara kellős közepén, ezerhatszáz kilométerre a legközelebbi gyülekezettől, de Jehova fenntartott, és erőt adott a folytatáshoz. A buzdítás néha a legváratlanabb forrásból jött. Egyik nap találkoztam a Kartúmi Múzeum igazgatójával. Széles látókörű volt, és érdekes beszélgetést folytattunk. Mikor megtudta, hogy görög származású vagyok, megkért, hogy tiszteljem meg azzal, hogy elmegyek a múzeumba, és lefordítok néhány feliratot, amely azokon a leleteken található, melyeket egy hatodik századi templomban találtak. Egy dohos alagsorban eltöltött öt óra után rábukkantam egy tálkára, melyen rajta volt Jehova neve, a Tetragramma. Képzeljétek el azt az örömet! Európában nem rendkívüli meglátni a templomokban az isteni nevet, de a Szahara kellős közepén ez rendkívül szokatlan!
Egy 1958-ban megtartott nemzetközi kongresszus után kineveztek zónafelvigyázónak, hogy 26 országban és tartományban látogassam meg a testvéreket Közel-Keleten, meg a Földközi-tenger körül. Sokszor nem tudtam, hogy fogok kikerülni egy nehéz helyzetből, de Jehova mindig megadta a kiutat.
Mindig nagy hatással volt rám az a gondoskodás, amelyet Jehova szervezete mutat azon Tanúk iránt, akik el vannak szigetelve bizonyos országokban. Egyik alkalommal egy indiai testvérrel találkoztam, aki egy olajmezőn dolgozott. Látszólag ő volt az egyetlen Tanú abban az országban. Az öltözőszekrényében 18 különböző nyelven voltak kiadványok, amelyeket a munkatársainak adott. Még itt is, ahol minden idegen vallás szigorú betiltás alatt állt, testvérünk nem feledkezett meg arról a felelősségéről, hogy prédikálja a jó hírt. Munkatársaira nagy hatást gyakorolt, hogy láthatták, amint a vallásának egyik képviselőjét elküldték, hogy látogassa meg őt.
Az 1959-es évben Spanyolországot és Portugáliát látogattam meg. Mindkettő katonai diktatúra alatt állt abban az időben, ami azzal járt, hogy Jehova Tanúi szigorú betiltás alatt álltak. Több mint száz összejövetelt tudtam levezetni egy hónapon belül, arra buzdítva a testvéreket, hogy a nehézségek ellenére se adják fel.
Nem vagyok többé egyedül
Már több mint 20 éve szolgáltam Jehovát egyedül álló férfiként a teljes idejű szolgálatban, de egyszer csak úgy éreztem, hogy elfáradtam a folytonos utazásban, állandó lakóhely nélkül. Ez körülbelül akkor volt, amikor megismerkedtem Annie Bianuccival, aki Tunéziában volt különleges úttörő. 1963-ban össze is házasodtunk. Jehova és az igazság iránti szeretete, a szolgálat iránti odaadása — tanítói képességével és nyelvtudásával együtt — igazi áldásnak bizonyult a misszionáriusi és a körzetmunkánk folyamán Észak- és Nyugat-Afrikában, valamint Olaszországban.
Dakarba (Szenegál) jelöltek ki feleségemmel együtt 1965 augusztusában, ahol abban a kiváltságban részesültem, hogy megszervezhettem a helyi fiókhivatalt. Szenegál egy olyan ország volt, amely vallási toleranciájáról volt nevezetes, kétségtelenül az elnökének, Léopold Senghornak köszönhetően, aki egyike volt annak a néhány afrikai államfőnek, aki írt Malawi elnökének, Bandának, hogy támogassa Jehova Tanúit a szörnyű üldözés alatt, amely az 1970-es években következett be Malawiban.
Jehova gazdag áldása
Amikor 1951-ben, a Gileád befejezése után Ciprusra mentem, hét bőrönddel utaztam. Amikor Törökországba mentem, már csak öt volt. De mivel sokat utaztam, hozzá kellett szoknom a 20 kilogrammos poggyászsúlyhatárhoz, amely magában foglalta az irataimat és a „miniírógépemet” is. Egy nap azt mondtam Knorr testvérnek, a Watch Tower Society akkori elnökének: „Ti aztán megóvtok az anyagiasságtól. Arra késztettek, hogy 20 kilogrammnyi holmival éljek, és elégedett vagyok.” Soha nem éreztem úgy, hogy meg lennék fosztva valamitől, csak mert nem volt sok dolog a birtokomban.
Utazásaim során az országokba való be- és az azokból való kijutás jelentette a legnagyobb problémát. Egyik nap, egy olyan országban, ahol a munka be volt tiltva, a vámtiszt az irataim között kezdett kutatni. Ez kockázatot jelentett az országban élő Tanúkra nézve, ezért a zakómból elővettem egy, a feleségemtől kapott levelet, és azt mondtam a vámtisztnek: „Látom, szeret leveleket olvasni. Ezt a feleségemtől kapott levelet is szeretné elolvasni, ami nincs az irataim között?” Zavarba jött, bocsánatot kért, és átengedett.
Feleségemmel a dél-franciaországi Nizzában szolgálunk misszionáriusokként 1982 óta. Gyenge egészségi állapotom miatt nem tudok már annyit tenni, amennyit korábban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csökkent volna az örömünk. Látjuk, hogy a ’munkánk nem hiábavaló’ (1Korinthus 15:58). Örülök annak, hogy sok embert látok, akikkel kiváltságom volt tanulmányozni az évek során, valamint hogy családom több mint 40 tagja szolgálja hűségesen Jehovát.
Semmi esetre sem sajnálom azokat az áldozatokat, amelyek velejárói voltak az életemnek, miután ’átjöttem’. Végtére is, az általunk hozott áldozatok közül egyik sem hasonlítható össze azzal, amit Jehova és a Fia, Krisztus Jézus hozott értünk. Amikor visszagondolok az elmúlt 60 évre, amióta ismerem az igazságot, elmondhatom, hogy Jehova bőségesen megáldott. Ahogy a Példabeszédek 10:22 mondja: „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg.”
Kétségtelen, hogy Jehova ’kegyelme jobb az életnél’ (Zsoltárok 63:4). Ahogy szaporodnak az időskorral járó nehézségek, az ihletett zsoltáríró szavai gyakran megjelennek az imáimban: „Te benned bízom, Uram! Ne szégyenüljek meg soha. Mert te vagy az én reménységem, oh Uram, Istenem, én bizodalmam gyermekségemtől fogva! Oh Isten, gyermekségemtől tanítottál engem; és mind mostanig hirdetem a te csudadolgaidat. Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, oh Isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendőnek a te nagy tetteidet” (Zsoltárok 71:1, 5, 17, 18).
[Kép a 25. oldalon]
Feleségemmel, Annie-vel ma