„Szerető-kedvessége hatalmasnak bizonyult”
JOSÉ VERGARA OROZCO ELMONDÁSA ALAPJÁN
El tudod képzelni, hogy 70 éves korodban az életed új lendületet kapjon? Az én életem ilyen új lendületet kapott. És ez már több mint 35 évvel ezelőtt történt.
Jehova szerető-kedvessége által 1962 óta általános úttörőként, 1972 óta pedig felvigyázóként szolgálok Mexikó Jalisco államában, Jehova Tanúi El Carrizal nevű gyülekezetében. Hadd beszéljek nektek egy keveset az addigi életemről.
MEXIKÓBAN, Michoacán államban születtem 1886. augusztus 18-án. Édesapám „szabadkőműves” volt, így a családunk nem járt katolikus templomba, a katolikus vallási ünnepek egyikén sem vettünk részt, és a lakásunkban nem volt egyetlen vallásos kép sem.
Amikor 16 éves voltam, édesapám elment dolgozni az Egyesült Államokba, de elintézte, hogy egy férfi megtanítson egy szakmára. Ez a férfi két évvel később elvitt Mexikó City-be, hogy a katonai főiskolán oktatást kapjak. Ezután a mexikói hadseregben kezdtem el a pályafutásomat.
A hadseregben és azután
Harcoltam a mexikói forradalomban, amely 1910-ben kezdődött el. Mi fiatalok a főiskolán, mindannyian Francisco I. Madero oldalán álltunk, aki forradalmár volt és Porfirio Díaz diktatúrája ellen harcolt. Egészen az 1913-ban bekövetkezett haláláig támogattuk Maderót, azután Venustiano Carranza mellé álltunk, aki 1915—1920-ig a köztársaság elnökeként szolgált. Carranzisták-nak neveztek minket.
Négy különböző alkalommal próbálkoztam megszabadulni a hadsereg kötelékéből — sikertelenül. Végül megszöktem, szökevény lett belőlem. Emiatt édesapámat, aki visszatért Mexikóba, bebörtönözték. Egy napon — azt állítván, hogy az unokaöccse vagyok —, meglátogattam őt a börtönben. Kis papírdarabkákra írva beszélgettünk egymással, hogy az őrök ne hallhassák, amit mondunk. Még mielőtt bárki felfedezhette volna, hogy ki vagyok, megettem a papírt.
Miután az édesapámat kiengedték a börtönből, meglátogatott engem és azt kérte, hogy adjam át magam a hatóságoknak. Megtettem, és meglepetésemre az ügyeletes tábornok nem tartóztatott le. Ehelyett azt tanácsolta, hogy költözzek el az Egyesült Államokba. Megfogadtam a tanácsát és az Egyesült Államokban éltem 1916—1926-ig.
Közben, 1923-ban feleségül vettem egy mexikói nőt, aki szintén az Egyesült Államokban élt. Kitanultam egy szakmát az építőiparban, és feleségemmel örökbe fogadtunk egy kislányt. Amikor 17 hónapos volt, visszatértünk Mexikóba és Jalpában (Tabasco) telepedtünk le. Ezután kezdődött el a ’Cristero lázadás’, ami 1926—1929-ig tartott.
A Cristerók azt akarták, hogy csatlakozzam hozzájuk. Családommal együtt jobbnak láttuk, ha elmenekülünk Aguascalientes államba. Miután már különböző helyeken laktunk a Mexikói Köztársaságban, 1956-ban Matamorosban (Tamaulipas) telepedtünk le, ahol építkezési munkák felügyeletét kezdtem el.
Megváltozik az életem
Ez volt az az időpont, amikor kezdett megváltozni az életem. Lányom, aki ekkorra már férjnél volt és Brownsville-ben (Texas, USA) lakott, gyakran meglátogatott minket. Egyik nap ezt mondta: „Apukám, sok család találkozik éppen most egy nyilvános teremben. Menjünk el és nézzük meg, mi lesz ott.” Ez a találkozó Jehova Tanúi kongresszusa volt. A lányom, a vejem, az unokám, a feleségem és én, mind a négy napon elmentünk a kongresszusra.
Ettől az évtől kezdve vettünk részt Jehova Tanúi keresztény összejövetelein. Én Mexikóban haladtam előre szellemileg, a lányom pedig az Egyesült Államokban. Nemsokkal ezután elmondtam a munkatársaimnak azokat a bibliai igazságokat, amelyeket megtanultam. 10 példányt kaptam Az Őrtorony, és 10 példányt az Ébredjetek! folyóiratokból, melyeket szétosztottam a munkatársaim között. Az irodából öten, a mérnökök közül hárman, valamint még néhányan a többi munkások közül, Tanúkká lettek.
Ó, de hideg volt azon a december 19-én 1959-ben, amikor alámerítkeztem a folyóban! Mindenki, aki aznap merítkezett alá, megbetegedett a különösen hideg víz miatt. Lányom előbb merítkezett alá, mint én, a feleségem pedig, bár soha nem merítkezett alá, eljutott addig a pontig, hogy megismerte a bibliai igazságot és nagyon szívesen együttműködött velem.
A teljes idejű szolgálat
Adósnak éreztem magam Isten előtt a szerető-kedvességéért, ezért 1962 februárjában, amikor 75 éves voltam, elkezdtem a teljes idejű szolgálatot, mint úttörő. Néhány évvel később, 1968-ban meghalt a feleségem. Akkor szerettem volna egy másik országban szolgálni, de az életkorom miatt a testvérek úgy gondolták, hogy ez nem volna tanácsos. Mindazonáltal 1970-ben kineveztek úttörőnek Colotlánba, Jalisco államba, ahol egy kis gyülekezet működött.
A körzetfelvigyázó 1972 szeptemberében azt javasolta, hogy költözzek át El Carrizal kis városába, mely Colotlán mellett van. Alakult ott egy gyülekezet abban az évben, novemberben, és kineveztek oda vénnek. Bár ez egy nagyon elszigetelt város, mégis 31-en vesznek részt a gyülekezeti összejöveteleken.
Életkorom ellenére még mindig tevékeny vagyok a szolgálatban, keményen dolgozom azért, hogy segítsek az embereknek érvelniük a hitük mellett. A rózsafűzér elimádkozásakor például, az őszinte katolikusok az üdvözlégy Máriát ismételgetik: ’Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes; az Úr van teveled.’ Az imádság hozzáfűzi még: ’Szűz Mária, Istennek Szentanyja.’ Ezt a kérdést teszem fel nekik: ’Hogyan lehetséges ez? Ha Isten az, aki megmenti Máriát, hogyan lehet ugyanaz a személy is Ő, aki Máriának a fia?’
Már 105 éves vagyok és majdnem 20 éve vénként és általános úttörőként szolgálok El Carrizalban, Jaliscóban. Úgy érzem, Jehova akarata volt az, hogy ilyen sok évet éltem meg, mivel ily módon kiegyenlíthetem azt az időt, amit akkor veszítettem, amikor nem szolgáltam őt.
Egy dolog, amit megtanultam, az, hogy mindig bíznunk kell abban: a Legfőbb Bíránk figyel minket az igazságos trónjáról és kielégíti szükségleteinket. Ahogyan a Zsoltárok 117:2 kijelenti: „Szerető-kedvessége hatalmasnak bizonyult irántunk.”