1914 — Az év, amely megrázkódtatta a világot

„Az 1914—1918-as világháború mint egy felperzselt földövezet, elválasztja azt a kort a mi korunktól. Azáltal, hogy oly sok életet törölt el . . ., azáltal, hogy romba döntött hitnézeteket, megváltoztatott elméleteket, és a kiábrándultság gyógyíthatatlan sebeit hagyta maga után, fizikai és lélektani szakadékot hozott létre a két korszak között.” (Idézet Barbara Tuchman The Proud Tower—A Portrait of the World Before the War 1890-1914 című művéből.)

„Ez többnyire — bár nem teljes egészében — a történelem része több ezer olyan ember számára, aki fiatal volt ennek a nagy jelentőségű huszadik századnak az elején, és még ma is él.” (Idézet Lyn MacDonald 1914 című könyvéből, kiadva 1987-ben.)

MIÉRT érdekeljen minket az 1914-es év? ’Engem a jövő érdekel — mondhatod — nem a múlt.’ Az olyan súlyos gondokkal, mint a föld világméretű szennyeződése, a családi életek széthullása, a bűnözés növekedése, az érzelmi betegségek és a munkanélküliség, az ember jövője sivárnak tűnhet. Sokan, akik megvizsgálták az 1914-es év jelentőségét, alapot találtak arra, hogy egy jobb jövőben reménykedjenek.

Az Őrtorony évtizedeken keresztül fejtegette, hogy 1914-ben az emberek azt az időszakot élték át, amit „a gyötrő fájdalmak kezdeté”-nek nevezünk. Ez a kifejezés részét képezi Jézus Krisztus nagy jövendölésének azokról az eseményekről, amelyek megelőzik a gonosz emberi rendszer végét (Máté 24:7, 8).

Ma, az emberiség egy csekély százaléka még mindig vissza tud emlékezni 1914 drámai eseményeire. Elmúlik-e ez az idősödő nemzedék, még mielőtt Isten megmenti a földet a pusztulástól? A Biblia jövendölése szerint nem. „Amikor mindezeket látjátok — ígérte meg Jézus — tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban. Bizony mondom nektek, semmiképpen nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindezek meg nem történnek” (Máté 24:33, 34).

Annak érdekében, hogy felismerd, miért van történelmi jelentősége az 1914-es évnek, gondold át a világ állapotát az 1914-es év közepéig terjedően. Ezt az időszakot megelőzően az olyan uralkodók, mint Oroszország Miklós cárja, Németország Vilmos császára és az Osztrák—Magyar Monarchia császára, Ferenc József nagy hatalommal rendelkeztek. Mindegyikük több mint négy millió harcost tudott volna mozgósítani és csatába küldeni. Elődeik azonban aláírták azt a szövetséget, amelyet Szent Szövetségnek neveztek, és ez kimondta: Isten bízta meg őket azzal, hogy kormányozzanak egy nagy „keresztény nemzet” különböző részein.

A The Encyclopædia Britannica szerint ez az okmány „erőteljes hatást gyakorolt az európai diplomácia rendjére a XIX. században”. Felhasználták a demokratikus mozgalmak elfojtására, és a királyok úgynevezett isteni jogának a megerősítésére. „Nekünk, keresztény királyoknak — írta Vilmos császár Miklós cárnak — csak egy szent kötelességünk van, mely kötelességet a mennyből helyeztek ránk, hogy megvédjük [a királyok isteni jogának] az elvét.” Vajon azt jelentette ez, hogy Európa királyai valamilyen módon kapcsolatban voltak Isten Királyságával? (Vö. 1Korinthus 4:8.) És mi a helyzet azokkal az egyházakkal, amelyek támogatták ezeket a királyokat? Őszinte volt-e az a meggyőződésük, mely szerint kereszténynek vallották magukat? Ezekre a kérdésekre közvetlenül az 1914-et követő években vált nyilvánvalóvá a válasz.

Hirtelen, augusztusban

„Európában 1914 tavaszát és nyarát a különleges nyugalom állapota jellemezte” — írta Winston Churchill brit államférfi. Az emberek általában derűlátók voltak a jövőt illetően. „1914-ben a világ tele volt reménységgel és ígéretekkel” — mondta Louis Snyder a World War I című könyvében.

Igaz, hosszú éveken át erőteljes versengés folyt Németország és Anglia között. Ennek ellenére G. P. Gooch történész így fejtegeti az Under Six Reigns című könyvében: „Európai összecsapás 1914-ben kevésbé tűnt valószínűnek, mint 1911-ben, 1912-ben, vagy 1913-ban . . . A két kormányzat közötti kapcsolat jobb volt, mint amilyen addig éveken keresztül volt.” Winston Churchill, aki akkor az 1914-es brit kabinet egyik tagja volt, ezt mondta: „Úgy tűnt, hogy Németország hozzánk hasonlóan békére rendezkedett be.”

Ezerkilencszáztizennégy június 28-án az Osztrák—Magyar Monarchia trónörökösének szarajevói meggyilkolásával azonban sötét felhő tűnt fel a látóhatáron. Egy hónappal később, Ferenc József császár hadat üzent Szerbiának, és utasította csapatait, hogy szállják meg a szerb királyságot. Ezalatt, 1914. augusztus 3-ának estéjén Vilmos császár parancsára egy hatalmas német sereg megtámadta a belga királyságot, és Franciaország irányában haladt előre. Következő nap Anglia hadat üzent Németországnak. Ami Miklós cárt illeti, ő elrendelte az óriási orosz hadsereg mozgósítását Németország és az Osztrák—Magyar Monarchia ellen. A Szent Szövetség nem tudta megakadályozni Európa királyait abban, hogy az európai földrészt a kölcsönös mészárlás vérfürdőjévé változtassák. De a nagy megrázkódtatások még csak ezután következtek.

Karácsonyra vége?

A háború kitörése nem hűtötte le az emberek derűlátását. Sokan hittek abban, hogy a háború egy jobb világot hoz el, és Európa-szerte hatalmas tömegek gyűltek egybe, hogy kifejezzék támogatásukat a háború iránt. „1914-ben — írja A. J. P. Taylor a The Struggle for Mastery in Europe—1848–1918 című könyvében — senki nem vette komolyan a háború veszélyét, kivéve a katonai szempontokat . . . Senki sem gondolt társadalmi katasztrófára.” Ehelyett, sokan azt jósolták, hogy a háború néhány hónapon belül véget ér.

Mindazonáltal jóval azelőtt, hogy az európaiak megünnepelhették volna 1914-ben karácsonyukat, a háború véres holtpontra jutott a 700 kilométer hosszúságban elhúzódó lövészárkok mentén, déli irányban Svájctól egészen az északi belga partokig. Ezt hívták a Nyugati Frontnak, és Herbert Sulzbach német író említést tesz róla naplója egyik bejegyzésében, amely 1914 utolsó napján készült. Ezt írta naplójába: „Ez a borzalmas háború tovább folyik, noha kezdetben bárki azt gondolhatta, hogy néhány héten belül véget ér, de a vége most még nincs a láthatáron.” Ezalatt Európa más részein véres csaták dúltak Oroszország seregei és Németország, Ausztria—Magyarország, valamint Szerbia között. Az összecsapások nemsokára kiterjedtek Európán túlra is, harcoltak az óceánokon, Afrikában, Közel-Keleten, és a Csendes-óceán szigetein.

Négy évvel később Európa már letarolt állapotban volt. Németország, Oroszország és Ausztria—Magyarország egyenként egy-két millió katonát vesztett el. Oroszország még az uralkodás jogát is elvesztette az 1917-es bolsevik forradalomban. Micsoda megrázkódtatás Európa királyai és egyházi támogatóik számára! A modern kor történészei még ma is a megdöbbenésüket fejezik ki ebben a kérdésben. Gordon Brook-Shepherd a Royal Sunset című könyvében, ezt kérdezi: „Hogyan történhetett meg, hogy az uralkodók, akik többnyire rokoni, vagy házassági kapcsolatban álltak egymással, és mindannyian a királyi hatalom fenntartására törekedtek, megengedték maguknak, hogy testvérgyilkos vérfürdőig süllyedjenek, amely közülük is több személyt kitörölt a létből, és minden túlélőnek kárt okozott?”

A Francia Köztársaság is több mint egymillió katonát vesztett el, és a Brit Birodalom, melynek uralma már jóval a háború előtt meggyengült, több mint 900 000 embert vesztett el. Mindent összevéve, több mint 9 millió katona halt meg, és további 21 millió sebesült meg. Ami a polgári veszteséget illeti, a The World Book Encyclopedia ezt a megállapítást teszi: „Senki sem tudja, hogy hány civil halt meg betegségben, éhségben és más, háború okozta bajban. Némely történész azt hiszi, hogy ugyanannyi civil halt meg, mint amennyi katona.” Az 1918-as spanyolnátha-járvány újabb 21 000 000 életet követelt az egész világon.

Gyökeres változás

A világ többé már nem volt ugyanaz a Nagy Háború után — ahogyan akkoriban hívták. Mivel a kereszténység oly sok egyháza lelkesedéssel vett részt benne, sok kiábrándult túlélő az ateizmus javára hátat fordított a vallásnak. Mások az anyagi gazdagság és az élvezetek hajszolására adták magukat. A Rites of Spring című könyvében Modris Eksteins professzor szerint az 1920-as évek „az élvezetek hajszolásának és az önimádat meglehetősen nagy mértékű kibontakozásának voltak a szemtanúi”.

„A háború — fejtegeti Eksteins professzor — lerontotta az erkölcsi irányadó mértékeket.” Az embereket mindkét oldalon a vallási, katonai és politikai vezetők arra tanították, hogy úgy tekintsék a tömegek legyilkolását, mint ami erkölcsileg helyes. Ez — ismeri el Eksteins — „egész egyszerűen annak az erkölcsi rendnek a legnyersebb lerombolása volt, amelyről azt állították, hogy a zsidó-keresztény erkölcsben gyökerezik. A nyugati fronton — fűzi hozzá — a bordélyházak hamarosan a katonai táborok szabályos tartozékaivá váltak . . . Az erkölcsös viselkedés a civilek körében is veszített az erejéből. Rendkívüli mértékben megnövekedett a prostitúció.”

Ezekilencszáztizennégy valóban sok mindent megváltoztatott. Nem hozta el a jobb világot, és „a háború nem eredményezte minden háború végét”, ahogyan azt sok ember remélte. Éppen ellenkezőleg, Barbara Tuchman történész megfigyelése szerint: „Az 1914-et megelőző időkre jellemző nagy illúziók és lelkesedések lassan a súlyos kiábrándultság tengerébe süllyedtek.”

Némelyek azonban, akik szemtanúi voltak 1914 tragédiájának, nem csodálkoztak az év eseményein. Valójában, még mielőtt a háború kitört volna, ők várták, hogy eljöjjön a „bajok szörnyűséges időszaka”. Kik voltak ők? És mit tudtak ők, amit mások nem tudtak?

[Kiemelt rész az 5. oldalon]

Brit derűlátás 1914-ben

„Közel egy évszázada nem tűnt fel ellenség a szigetünket körülvevő tengereken . . . Még a lehetőségét is nehéz volt elképzelni annak, hogy ezeket a békés partokat veszély fenyegesse . . . London sosem volt vidámabb és virágzóbb állapotban. Sosem volt oly sok dolog, amit érdemes volt tenni, látni és hallani. Sem az idősek, sem a fiatalok nem gyanakodtak arra, hogy aminek a szemtanúi voltak annak a páratlan 1914-es évnek az időszakában, az valójában egy korszak végét jelentette.” (Geoffrey Marcus: Before the Lamps Went Out.)