Jehova törődött velünk a betiltás ideje alatt — 2. rész

A MÁSODIK világháború alatt, a náci katonai uniformisom övcsatján a következő felirat volt olvasható: „Velünk az Isten”. Számomra ez újabb példája volt annak, hogy az egyházak háborúba és vérontásba keverednek. Ezt undorítónak találtam. Amikor azután Jehova két Tanúja beszélgetésbe bocsátkozott velem Limbach-Oberfrohnában, Kelet-Németországban, már teljesen elegem volt a vallásból, és az ateizmus, valamint az evolucionizmus felé fordultam.

„Verjék ki a fejükből, hogy kereszténnyé leszek” — mondtam a látogató Tanúknak. Érveik azonban meggyőztek róla, hogy valóban létezik Isten. Kíváncsiságból vettem magamnak egy Bibliát és idővel tanulmányozni kezdtem velük. Ez 1953 tavaszán történt, amikor Kelet-Németországban a Tanúk tevékenységét már közel három éve betiltották a kommunisták.

Az Őrtorony 1953. augusztus 15-i száma leírta Jehova Tanúi akkori helyzetét és ezt mondta: „Noha állandóan kémkednek utánuk és fenyegetik őket, s bár nem kereshetik fel egymást anélkül, hogy előbb meg ne bizonyosodnának afelől, hogy nem követik-e őket, és jóllehet ha felfedezik, hogy Őrtorony irodalom van a birtokukban, ’uszító irodalom terjesztése’ okán két vagy három év börtönbüntetést kaphatnak, és noha az érettebb, élen járó testvérek százai most börtönben ülnek, Jehova szolgái mégis folytatják prédikáló-tevékenységüket Kelet-Németországban.”

Feleségem, Regina és én 1955-ben részt vettünk Jehova Tanúi Nürnbergben, Nyugat-Németországban megtartott nemzetközi kongresszusán, a következő évben pedig mindketten alámerítkeztünk Nyugat-Berlinben. Ez — természetesen — még az előtt volt, hogy 1961-ben felállították a berlini falat, amely elvágta Kelet-Németországot Nyugat-Berlintől. De még mielőtt alámerítkeztem, Jehova Isten iránti lojalitásom próbára lett téve.

Felelősség vállalása

Jehova Tanúi gyülekezetének, ahova járni kezdtünk Limbach-Oberfrohnában, szüksége volt valakire, aki el tudja hozni a bibliai irodalmat Nyugat-Berlinből. Volt egy kis üzletünk és két aprócska gyermekünk, de Jehova szolgálata már akkor központi helyet foglalt el az életünkben. Öreg kocsinkat átalakítottuk úgy, hogy 60 könyvet is elrejthettünk benne. Egy irodalmat szállító futár helyzete kockázatos volt, de megtanított arra, hogy teljesen Jehovára támaszkodjam.

Gépkocsival átmenni Kelet-Berlinből a nyugati szektorba egyáltalán nem volt könnyű, és gyakran elgondokozom rajta, hogyan sikerült ez nekünk egyáltalán. Nos, amint a szabad szektorba értünk, beszereztük az irodalmat és a könyveket elrejtettük a kocsiban, mielőtt a határon át visszamentünk Kelet-Németországba.

Egy alkalommal, amikor éppen befejeztük a könyvek elrejtését, egy idegen lépett ki valamelyik bérházból. „Maga ott”, kiáltotta. A szívverésem egy pillanatra szinte megállt. Megfigyelt bennünket? „Jobb lesz, ha legközelebb máshova mennek. A keletnémet rádiós rendőrautó ott parkol a sarkon, és még elkaphatják magukat.” A megkönnyebbülés sóhaja hagyta el ajkamat. A határon szerencsésen átjutottunk, és mi négyen szívből énekeltünk egészen hazáig.

Felkészülés az elszigeteltségre

Kelet-Németországban a testvérek az 1950-es években irodalom és irányítás tekintetében a nyugati országrészben élő testvérekre támaszkodtak. De 1960-ban változtatások léptek életbe, amelyek segítettek valamennyi keletnémet Tanúnak, hogy közelebbi kapcsolatot tartson fenn a saját területén élő Tanútársaival. Utána 1961 júniusában megnyílt Berlinben a vének továbbképzését szolgáló Királyság Szolgálati Iskola az első osztály beindításával. Én ezen az első négyhetes tanfolyamon vettem részt. Alig hat héttel később, hirtelen megszakadt az érintkezésünk a nyugattal, amikor a berlini falat felállították. Munkánkat most már nemcsak földalatt, hanem társainktól teljesen elszigetelve is végeztük.

Egyesek attól tartottak, hogy Kelet-Németországban Jehova Tanúi tevékenysége először lelassul, majd teljesen leáll. A szervezeti változtatások azonban, amelyeket kevesebb, mint egy évvel korábban vezettek be, segítettek nekünk megőrizni a szellemi egységet és erőt. Ráadásul, a Királyság Szolgálati Iskola első osztályában kiképzést nyert vének alkalmassá lettek arra, hogy a kiképzésben tanultakat átadják más véneknek. Jehova ily módon felkészített minket az elszigeteltségre, ahogyan az 1949-es kerületkongresszus is előre felkészített az 1950-ben bekövetkezett betiltásra.

Mivel teljesen elszigeteltek bennünket a nyugattól, nyilvánvaló volt, hogy nekünk kell kezünkbe vennünk a kezdeményezést, hogy a szervezetet működőképes állapotban tartsuk. Írtunk nyugat-berlini keresztény testvéreinknek és javasoltuk nekik, hogy találkozzunk egy, a keleti országrészben húzódó országúton, amely nyitva állt a nyugati forgalom számára. Az előre meghatározott helyen motorhibát színleltünk. Percekkel később megérkeztek a testvérek a nekünk szánt bibliai irodalommal. Nagy örömömre magukkal hozták a Királyság Szolgálati Iskola tankönyvéből az én példányomat, az általam készített jegyzeteket és a Bibliát, amelyet biztonsági okokból Berlinben hagytam. Mekkora örömöt jelentett, hogy megkaptam ezeket! Nem is igen tudtam akkor felmérni, milyen nagy szükségem lesz rájuk a következő néhány évben.

Földalatti iskola

Néhány nap múlva utasítást kaptunk, hogy szervezzünk osztályokat Kelet-Németország minden részében a Királyság Szolgálati Iskola számára. Négy oktatót neveztek ki, köztük engem is. Számomra azonban lehetetlen feladatnak tűnt, hogy — mialatt a munkánk be van tiltva — az összes vén kiképzést kapjon. Hogy álcázzuk azt, amit csinálunk, elhatároztam, hogy az osztályfoglalkozásokat szünidei táborozásnak tüntetjük fel.

Mindegyik osztály négy tanulóból és belőlem, mint oktatóból állt, meg egy hatodik testvérből, aki szakácsként szolgált. A feleségek és a gyermekek is ott voltak. Ily módon a csoport általában 15–20 személyt számlált. Egy szokványos táborhely számításba se jöhetett, így családom és én elindultunk, hogy megfelelő helyek után nézzünk.

Egy alkalommal, egy falun átkocsikázva észrevettünk egy dűlőutat, bizonyos távolságra a járt úttól, amely egy fás ligethez vezetett. Ideális helynek látszott, én tehát felkerestem a polgármestert. „Egy helyet keresünk, ahol sátort üthetünk és eltölthetünk egy pár hetet néhány más családdal — magyaráztam. — Magunkban szeretnénk maradni, hogy a gyerekek nyugodtan hancúrozhassanak. Tábort verhetnénk amott, az erdőcskében?” Ő hozzájárult, mi pedig megtettük a szükséges előkészületeket.

A kijelölt helyen úgy rendeztük el a sátorokat és az én lakókocsimat, hogy középen egy négyzet alakú térséget képezzen, amely kívülről kíváncsi szemek elől rejtve volt. Tanteremként a lakókocsi szolgált. Intenzív tanulmányozás folyt ott, napi 8 órán át 14 napig. A négyszög alakú területen székek voltak meg egy asztal, felkészültünk arra az esetre, ha váratlan látogatók érkeznek. És jöttek is! Ilyen alkalmakkor igazán értékeltük családjaink szerető támogatását.

Mialatt mi tanultunk, családjaink őrt álltak. Egy alkalommal felfedezték a polgármestert, aki egyben a helybeli kommunista párt párttitkára is volt, amint a kis ligetünk felé ballagott az ösvényen. Az őr megnyomott egy gombot, amely kábel csatlakozással egy, a lakókocsiban elhelyezett riasztó berendezést működtetett. Azon nyomban kipattantunk a lakókocsiból, az előre elrendezett asztal köré telepedtünk, és elkezdtünk kártyázni. Még egy üveg pálinkát is készítettünk a kezünk ügyébe, hogy a jelenet valóságosabbnak tűnjön. A polgármester csak baráti látogatást tett nálunk és hazament anélkül, hogy felébredt volna benne a gyanú, valójában mi is történik ott.

A Királyság Szolgálati Iskola tanfolyamait 1962 tavaszától csaknem 1965 végéig megtartottuk egész Németországban. Az ott nyert intenzív oktatás, amely magában foglalt olyan tájékoztatást is mint: hogyan birkózhatunk meg a Kelet-Németországban kialakult sajátos helyzettel, felkészítette a véneket a prédikálómunka felvigyázására. Annak érdekében, hogy részt vehessenek a kiképzésben, a vének nemcsak hogy feláldozták évi szabadságukat, hanem vállalták a bebörtönzés kockázatát is.

Az iskolából származó áldások

A hatóságok mindenre kiterjedő figyelemmel tartották szemmel tevékenységünket, és 1965 vége felé, miután a legtöbb vén kiképzése befejeződött, halálos csapást akartak mérni a szervezetünkre. Letartóztattak 15 Tanút, akikről úgy gondolták, hogy vezető szerepet töltenek be a munkánkban. Ragyogóan előkészített akció volt ez a részükről, amely végigsöpört az egész országon. Most ismét sokan azt gondolták, hogy a Tanúk munkája abbamarad. De Jehova segítségével alkalmazkodtunk a helyzethez és miként azelőtt, úgy most is folytattuk munkánkat.

A sajátos tény, ami ezt lehetővé tette, főként az a kiképzés volt, amelyet a vének a Királyság Szolgálati Iskolán kaptak, valamint a bizalom köteléke, melyet az együttlét élvezete kovácsolt össze ezeken a tanfolyamokon. A szervezetben megnyilvánuló bátorság ily módon mindenki előtt világosan láthatóvá vált. Mennyire fontos volt, hogy engedelmesen kövessük a szervezet utasításait! (Ésaiás 48:17.)

Az elkövetkező hónapokban egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a kormányhatóságok szigorú, kemény korlátozásai alig voltak kedvezőtlen hatással a tevékenységünkre. Rövidesen újra folytathattuk a tanfolyamokat a Királyság Szolgálati Iskolán. Ha a hatóságok észrevették rugalmas reagálásunkat, kénytelenek voltak változtatni taktikájukon. Micsoda hatalmas diadal Jehova számára!

Tevékenyen a szolgálatban

Abban az időben a Gyülekezeti Könyvtanulmányozást folytató csoportok mindössze talán öt személyből álltak. A bibliai irodalmat e kiscsoport-elrendezésen belül kaptuk meg valamennyien, és a prédikálómunkát is ezekből a kis tanulócsoportokból koordináltuk. Jehova áldását Regina és én kezdettől fogva élveztük, mivel annyi ember kívánta tanulmányozni a Bibliát.

Házról házra végzett szolgálatunkat átalakítottuk, hogy némiképp védve legyünk attól, hogy kinyomozzanak és letartóztassanak bennünket. Felkerestünk egy címet, azután kihagytunk néhány otthont, mielőtt bekopogtattunk egy másik ajtón. Egyik helyen egy hölgy behívta Reginát és engem a házába. Éppen egy témát beszéltünk meg vele a Szentírásból, amikor a fia belépett a szobába. Azon nyomban a tárgyra tért.

„Látták már valaha is az Istenüket? — kérdezte. — Csak azért kérdem, hogy tudják: én csak azt hiszem el, amit látok. Minden mást ostobaságnak tartok.”

„Ezt nem tudom elhinni — válaszoltam. — Látta már valaha az agyát? Agya pedig van, hisz mindaz, amit csinál, azt mutatja.”

Regina és én további példákat soroltunk fel, amelyeket elfogadunk anélkül, hogy látnánk azokat, így például a villamosáramot. A fiatalember figyelmesen hallgatott és házi bibliatanulmányozást kezdtünk vele és az édesanyjával. Mindketten Tanúk lettek. Ha összeszámoljuk, azokból a személyekből, akikkel a feleségem és én foglalkoztunk, összesen 14 személy lett Tanú. Felét ezeknek a személyeknek a házról házra végzett látogatások során ismertük meg, a másik felével pedig alkalmi tanúskodás során találkoztunk először.

Amint valakivel rendszeres bibliatanulmányozást folytattunk és az illetőt megbízhatónak találtuk, meghívtuk őt az összejöveteleinkre. Az első, amit megfontoltunk az volt, hogy a tanuló nem veszélyeztetheti Isten népének biztonságát. Előfordult tehát néha, hogy egy évnek is el kellett telnie, mielőtt meghívtunk egy érdeklődőt az összejövetelre, esetenként ez az idő még hosszabbra nyúlt. Visszaemlékszem egy emberre, aki eléggé fontos állást töltött be; a kommunista párt magasrangú tisztviselőivel személynéven szólították egymást. Kilenc éven át tanulmányoztuk vele a Bibliát, mielőtt hozzájárultunk, hogy részt vegyen az összejöveteleken! Ma ez az ember keresztény testvérünk!

A hatóságok még mindig a nyomunkban

Tömeges letartóztatásoktól nem kellett tartanunk 1965 után, de igazán békében sem hagytak bennünket. A hatóságok még mindig szigorúan rajtunk tartották a szemüket. Ez idő tájt kapcsolódtam be közelebbről szervezetünk működési elrendezésébe, ezért megkülönböztetett figyelemben részesültem hivatalos személyiségek részéről. Számtalanszor értem jöttek, kikérdeztek, elvittek a rendőrségre és kihallgattak. „Most elbúcsúzhat a szabadságától — mondogatták újra meg újra. — Szépen elmegy a börtönbe.” De végül mindig szabadon engedtek.

Két hivatalnok felkeresett 1972-ben és szervezetünket akaratlanul szép dicséretben részesítette. Lehallgatták a gyülekezetünkben folytatott Őrtorony-tanulmányozást. „A cikket nagyon sérelmesnek találtuk” — szögezték le nyomatékosan. Kétségkívül az okozott nekik itt gondot, hogy mások mit gondolhatnak a kommunista ideológia felől, ha a szóban forgó cikket olvassák. „Végül is — jegyezték meg — Az Őrtorony-t öt vagy hat milliós példányszámban terjesztik, s a fejlődő országokban is olvassák. Ez nem csupán egy szenzációhajhászó folyóirat.” ’Mennyire igazatok van’ — gondoltam magamban.

Az 1972-es évre munkánk már 22 éve volt betiltva, és Jehova szeretetteljesen és bölcsen vezetett bennünket. Utasításait pontosan követtük, azonban további 18 évnek kellett még ahhoz eltelnie, hogy a Kelet-Németországban élő Tanúkat törvényesen is elismerjék. Mennyire hálásak vagyunk azért a csodálatos szabadságért, amelyet most Jehova Istenünk imádatában élvezünk! (Helmut Martin elmondása alapján.)