Jehova törődött velünk a betiltás ideje alatt — 3. rész

MÁRCIUS 14-ét írtunk 1990-ben. Azon a jelentőségteljes napon a többi jelenlevő között én is ott voltam, amikor a Vallásügyi Minisztérium egy magas rangú tisztviselője Kelet-Berlinben átadott egy okiratot, amelyben törvényes státusba helyezte Jehova Tanúit az akkori Német Demokratikus Köztársaságban, vagy más néven Kelet-Németországban. A nap eseményei folyamán gondolataim visszakalandoztak a múltba, arra a nehéz időszakra, ami azóta telt el, hogy Tanúvá lettem.

Amikor az 1950-es évek közepén Margarete, egy munkatársam, aki Tanú volt, először beszélt nekem a Biblián alapuló hitéről, Kelet-Németországban már erőteljes üldözést folytattak Jehova Tanúi ellen. Nem sokkal ezután munkahelyet változtatott, én pedig tanulmányozni kezdtem a Bibliát egy másik Tanúval. Én 1956-ban merítkeztem alá, és még ugyanabban az évben Margarete és én összeházasodtunk. A Lichtenbergi Gyülekezethez tartoztunk Berlinben. Itt mintegy 60 Királyság-hírnökkel együtt vettünk részt a prédikálómunkában.

Két évvel alámerítkezésem után, kormányhivatalnokok keresték fel a lakásán a gyülekezetünk vezetésével megbízott testvért. Eltökélt szándékuk az volt, hogy letartóztatják őt, ő azonban Nyugat-Berlinben tartózkodott, mert ott volt alkalmazva. Családjának sikerült figyelmeztetni őt arra, hogy maradjon ott, néhány hónap múlva pedig ők is csatlakoztak hozzá a nyugati szektorban. Noha én még csak 24 éves voltam, komoly kötelezettségek vártak rám a gyülekezetben. Hálás vagyok, hogy Jehova gondoskodik bölcsességről és erőről, ami ezen kötelességek teljesítéséhez szükséges. (2Korinthus 4:7.)

Gondoskodás szellemi táplálékról

Amikor a berlini falat felállították 1961 augusztusában, Jehova Tanúi a keleti országrészben egyszeriben csak azt látták, hogy teljesen el vannak szigetelve nyugaton élő testvéreiktől. Ezzel kezdetét vette egy időszak, amelyben mi magunk készítettünk másolatokat az irodalmunkról, először írógépen, majd egész sorozatokat állítottunk elő stencil-gépeken. Majd 1963-ban hozzáláttam, és két éven át azon fáradoztam, hogy rejtekhelyet készítsek a nyomtatás számára otthonunkban. Miután egész nap mint szerszámkészítő dolgoztam, az éjszakákat azzal töltöttem egy pár testvér segítségével, hogy Az Őrtorony folyóiratról másolatokat készítsek. A hatóságok minden igyekezetükkel azon voltak, hogy felderítsék és felgöngyölítsék jól megszervett nyomdai tevékenységünket, Jehova azonban támogatott bennünket, és így táplálékunk, ahogyan az irodalmat neveztük, mindig idejében elkészült.

Nagy mennyiségű papírra volt szükségünk ahhoz, hogy folyóiratainkból elegendő másolatot készítsünk, ily nagy papírmennyiség megszerzése azonban egyáltalán nem volt könnyű dolog. Ha rendszeresen ilyen nagy tömegben vásároltuk volna meg a papírt, a hatóságok figyelmét magunkra vontuk volna. Ehelyett tehát kis mennyiségben, különböző Tanúkkal, és alkalomszerűen vásároltattuk meg azt, ők pedig elhozták csoportos bibliatanulmányozásunkra. Innen azután elvittük arra a helyre, ahol a folyóiratokat készítettük. A kész folyóiratok szétosztását már más Tanúk végezték.

Mivel a hatóságok gyanították, hogy én is részt veszek az irodalom nyomtatásában, állandó megfigyelés alatt tartottak. Később, 1965-ben észrevettem, hogy a szokásosnál több alkalommal követnek, és érzéseim azt súgták, hogy valamit terveznek ellenem. Egy kora reggelen azután lecsaptam rám.

Menekülés hajszál híján

Éppen munkahelyem felé tartottam azon a téli reggelen. Hajnalhasadás előtt volt, és még jobban összehúztam magamon a kabátomat a csontig hatoló hideg miatt. Ahogy az úton haladtam, négy fejet pilantottam meg az utat szegélyező sövény fölött. A férfiak befordultak a sarkon és felém vették az irányt. Rémülten ismertem fel őket. Kormányhivatalnokok voltak. Mit is tegyek?

A vastag hóréteget ellapátolták úgy, hogy csupán egy keskeny ösvényen lehetett közlekedni. Én csak mentem egyenesen előre. Fejemet behúzva, szememet a földre szegezve egyre csak előrehaladtam. Gyors imát suttogtam magam elé. Az emberek egyre közelebb értek hozzám. Felismertek volna? Amint egymást súrolva elhaladtunk egymás mellett a keskeny ösvényen, alig tudtam elhinni, mi történik. Lépéseim egyre gyorsabbak lettek. „Hé — üvöltötte az egyik —, ez ő. Megállni!”

Teljes erőből futni kezdtem. A sarkon befordulva átvetettem magamat egy szomszéd kerítésén és pillanatok alatt a saját hátsó udvaromban voltam. Berobbanva a házba, bezártam és eltorlaszoltam az ajtót. „Mindenki ki az ágyból! — kiáltottam. — Itt vannak, hogy elkapjanak.”

Mint a villám száguldott le Margarete az emeletről, és elfoglalta helyét az ajtónál. Én pillanatok alatt lent voltam a pincében, felszítottam a tüzet a kazánban. A gyülekezetre vonatkozó összes nálam levő iratot felkaptam és a tűzbe dobtam, hogy a lángok martalékává legyen.

„Azonnal kinyitni! — dörögték ránk az emberek. — Nyissák ki az ajtót! Az államügyész van itt.”

Margarete mindaddig állta a sarat, amíg én a felismerhetetlenségig el nem égettem az iratokat. Akkor feljöttem a pincéből és intettem Margaretenek, hogy nyissa ki az ajtót. A férfiak berontottak a házba.

„Miért rohant el?” — kérdezték tőlem.

Hamarosan erősítés érkezett és az egész házat átkutatták. Leginkább a rejtekhely miatt aggódtam, ahol egy stencilgépet és 40 000 ív papírt tároltunk. A rejtett bejáratot azonban nem fedezték fel. Noha a kihallgatás órákon át tartott, Jehova nagy segítségemre volt abban, hogy megőrizhessem nyugalmamat. Ez a tapasztalat még közelebb hozott bennünket szerető égi Atyánkhoz és megerősített minket abban az elhatározásunkban, hogy kitartsunk.

Börtönben, mégis szabadon

Az 1960-as évek végén értesítettek, hogy jelentkezzem katonai szolgálatra. Mivel a lelkiismeretem nem engedte meg a katonai szolgálatot, arra kényszerítettek, hogy hét hónapot őrizetben és munkatáborban töltsek. A cottbusi táborban, amely Berlintől délkeletre fekszik, 15 Tanú töltötte büntetését. Mindnyájan keresztény semlegességünk miatt voltunk büntetésben. (Ésaiás 2:2–4; János 17:16.) A munkanapjaink hosszúak, a munka pedig nehéz volt. Hajnali 4.15-kor keltünk és a táboron kívül a vasúti síneken dolgoztunk. Bebörtönzésünk alatt azonban alkalmunk nyílt arra, hogy másoknak beszéljünk Jehova Királyságáról.

Például két jövendőmondó volt velünk, Cottbusban. Egy nap azt hallottam, hogy a fiatalabbik kétségbeesetten keresi az alkalmat, hogy beszélhessen velem. Vajon mit akarhat? Kiönteni a szívét. Anyai nagyanyja jövendőmondó volt, ő pedig, miután elolvasta annak könyveit, hasonló képességet fejlesztett ki. Noha ez az ember teljes erejéből meg akart szabadulni az erőktől, amelyek uralmuk alatt tartották, félt a megtorlástól. Szünet nélkül csak zokogott. De mindennek mi köze volt énhozzám?

A beszélgetés folyamán elmondta, hogy jövendőmondó képességét hátrányosan befolyásolja, amikor Jehova Tanúi társaságában van. Megmagyaráztam neki, hogy vannak rossz szellemek, azaz démonok, és jó szellemek, vagyis igazságos angyalok. Felhasználva azoknak példáját, akik az ősi Efézusban keresztényekké lettek, kihangsúlyoztam, hogy fontos megszabadulnia minden olyan tárgytól, ami kapcsolatban van a jövendőmondással, vagy egyéb spiritiszta gyakorlattal. (Cselekedetek 19:17–20.) Azután „lépjen érintkezésbe a Tanúkkal — mondtam neki. — Mindenhol élnek Tanúk.”

Néhány nappal később, a fiatalember elhagyta a tábort és én nem hallottam többé róla. De a tapasztalat ezzel a rémült és vigasztalhatatlan emberrel, aki úgy sóvárgott a szabadság után, elmélyítette Jehova iránt érzett szeretetemet. Mi 15-en Tanúk a hitünk miatt voltunk büntetőtáborban, de szellemi téren szabadságnak örvendtünk. Az a fiatalember kiszabadult ugyan a börtönből, de még mindig rabszolgája volt egy olyan „istennek”, aki rémületben tartotta őt. (2Korinthus 4:4.) Mily nagyon kell nekünk, Tanúknak ápolnunk szellemi szabadságunkat!

Gyermekeink kipróbálása

Nemcsak a felnőtteknek kellett rendíthetetlenül kiállni a Biblián alapuló meggyőződésük mellett, hanem a fiataljainknak is. Mind az iskolában, mind a munkahelyen nyomást gyakoroltak rájuk, hogy megalkudjanak. A mi négy gyermekünknek is állást kellett foglalnia hitelveik mellett.

Az iskolában minden hétfőn szertartást végeztek zászló előtti tisztelgéssel. A gyerekeket sorba állították az udvaron, majd elénekeltek egy éneket, és amikor a zászlót felhúzták, úgynevezett Thälmann-tisztelgéssel tisztelegtek. Ernst Thälmann német kommunista volt, akit 1944-ben a náci SS-ek meggyilkoltak. A második világháború után Thälmann Kelet-Németország hőse lett. A Biblián alapuló meggyőződésünk szerint ezt a szent szolgálatot csakis Jehova Istennek mutathattuk be; feleségem és én kioktattuk gyermekeinket, hogy tiszteletteljes testtartással álljanak e szertartások alatt anélkül, hogy részt vennének bennük.

Az iskolás gyerekeket megtanították kommunista énekekre is. Margarete és én elmentünk az iskolába és elmagyaráztuk, hogy gyermekeink miért nem énekelnek ilyen politikai énekeket. Azt azonban hozzátettük, hogy hajlandóak más természetű énekeket megtanulni. Ilyenformán gyermekeink tapasztalatot szereztek, hogyan lehetnek állhatatosak és hogyan különbözhetnek a velük egykorú társaiktól.

Az 1970-es évek vége felé, legidősebb lányunk tanoncként akart szolgálni egy hivatalban. De minden tanoncnak először részt kellett vennie egy 14 napos, katonai szolgálatot megelőző kiképzésben. Mivel Renate lelkiismerete nem engedte meg, hogy részt vegyen ezen, bátran kiállt meggyőződése mellett és végül felmentették őt a kötelezettség alól, hogy ilyen kiképzésben részesüljön.

Tanoncévei alatt Renate olyan osztályba járt, ahol felszólították őt, hogy vegyen részt a lőgyakorlaton. „Renate neked is el kell jönnöd a lőgyakorlatra” — mondta az oktató. Az oktató teljesen közömbös maradt Renate tiltakozásával szemben. „Nem szükséges lőnöd — ígérte. — Te vigyázol az üdítőitalokra.”

Azon az estén családi körben beszéltük meg a dolgot. Úgy éreztük, hogy Renate jelenléte a lőgyakorlaton nem volt helyes, még akkor sem, ha közvetlenül nem vett részt abban. A megbeszélés és az ima által megerősödve, Renate nem hagyta magát megfélemlíteni. Milyen nagyszerű buzdításul szolgált számunkra, hogy láttuk, miként áll ki fiatal leányunk az igazságos alapelvek mellett!

Nyilvános prédikáló-tevékenységünk megjobbítása

Amikor munkánkkal szemben az ellenállás csökkent az 1970-es évek végén, nagy mennyiségben kezdtek behozni nyugatról keresztény kiadványokat. Noha ez veszélyes munka volt, bátor testvérek önként vállalkoztak rá. Nagyra értékeltük, hogy megnövekedett az irodalommal való ellátottságunk, de nem kevésbé értékeltük azoknak az erőfeszítéseit sem, akik ezt lehetővé tették. Amikor kíméletlen üldözésnek voltunk kitéve a betiltás korai időszakában, a házról házra végzett prédikáló-tevékenység valódi kihívást jelentett számunkra. A megtorlástól való félelem valóban visszatartott egyeseket attól, hogy végezzék. Az idő múltával azonban nyilvános prédikálómunkánk drámai méreteket öltött. Az 1960-as években a Királyság-hírnököknek csupán 25 százaléka vett részt rendszeresen a házról házra végzett szolgálatban. Azoknak száma azonban, akik rendszeresen részt vettek a szolgálat ezen ágában, 66 százalékra növekedett az 1980-as évek vége felé! A hatóságok ekkor már kevesebb figyelmet fordítottak nyilvános prédikálótevékenységünkre.

Egy alkalommal az egyik testvér, akivel együtt munkálkodtam a szolgálatban, magával hozta kislányát is. Mivel a kislány jelenléte szívet melengető hatással volt egy idős hölgyre, akivel beszélgetést folytattunk, a hölgy behívott minket az otthonába. Az Írásokból merített gondolatok értékelést váltottak ki a hölgyből, így hozzájárult, hogy ismét felkeressük. Később az újralátogatást a feleségemre bíztam, aki nyomban bibliatanulmányozást kezdett vele. Idős kora és gyenge egészségi állapota ellenére, ez a hölgy testvérnőnk lett és még mindig szüntelenül tevékenykedik Jehova szolgálatában.

Helyreigazítások, ahogy a szabadság közeledett

Jehova felkészített minket arra az időre, amikor már majd nagyobb szabadságnak örvendhetünk. Szemléltetésként a következőket említem: Röviddel a betiltás beszüntetése előtt azt a tanácsot kaptuk, hogy változtassunk a szokáson, ahogyan egymást az összejövetelek alkalmával szólítjuk. Biztonsági okokból utónevünkön szólítottuk egymást. Sokan, akik hosszú évek óta ismerték egymást, nem tudták hittársaik vezetéknevét. Felkészülve arra, hogy még sokkal több érdeklődőt üdvözölhetünk majd az összejöveteleinken, arra bátorítottak minket, hogy szólítsuk egymást a vezetéknevünkön. Egyesek számára ez a megszólítás személytelennek tűnt, akik azonban, megfogadták ezt a tanácsot sokkal könnyebben igazodtak a helyzethez, amikor elnyertük a szabadságunkat.

Buzdítottak minket arra is, hogy énekkel kezdjük el az összejöveteleinket. Ily módon megszoktuk, hogy úgy vezessük le az összejöveteleket, miként ezt más gyülekezetek szokták. Egy további kiigazítás a tanulmányozó csoportjaink méretét érintette. Fokozatosan nőttek ezek a csoportok a négy fős létszámról az 1950-es évekre nyolc tagot számláló csoportra. Később a létszám 10-re, végül pedig 12-re növekedett. Ezenkívül felmérést végeztünk annak érdekében, hogy minden gyülekezet számára központosan elhelyezett összejöveteli helyiséget biztosítsunk, ami a Tanúk többsége számára könnyen megközelíthető.

Időnként csak akkor értettük meg az ajánlott kiigazításban megmutatkozó bölcsességet, amikor azt már alkalmaztuk. Mily gyakran megmutatkozott, hogy Jehova bölcs és körültekintő Atya! Fokozatosan hozott bennünket összhangba földi szervezetének egészével, s mi egyre inkább úgy éreztük magunkat, hogy része vagyunk népe világméretű testvériségének. Bizonyossággal mondhatjuk, hogy Jehova Isten szeretetteljesen oltalmazta az ő népét a mintegy 40 éven át, amikor betiltás alatt munkálkodtunk Kelet-Németországban. Mennyire örvendezünk most, hogy törvényesen is elismertek minket!

Ma 22 000 vagy több Tanúja van Jehovának abban az országban, amit korábban Kelet-Németországnak neveztek. Tanúbizonyságai ők, Jehova Isten bölcs vezetésének és szerető gondoskodásának. Támogatása a tilalom évei alatt azt tanúsítja, hogy ő képes bármely helyzetet uralni. Nem számít milyen fegyverrel harcolnak népe ellen, az a fegyver nem lesz sikeres. Jehova mindig kiválóan törődik azokkal, akik belé vetik bizalmukat. (Ésaiás 54:17; Jeremiás 17:7, 8.) (Horst Schleussner elmondása alapján.)

[Kép a 31. oldalon]

Horst és Margarete Schleussner a Társulat épületében Kelet-Berlinben